Dario Argento személye az átlagos magyar nézőnek nem sokat jelent, pedig hazájának egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő rendezője, akinek rajongói közé tartozik John Carpenter és az effekt-guru Tom Savini is. Nevéhez klasszikus olasz horrorfilmek és thrillerek sora fűződik. Nálunk elég kevés műve lelhető fel, amik közül a legelismertebb a Sóhajok, melynek az Inferno a kvázi folytatása, egyúttal a direktor Három anya-trilógiájának középső epizódja. Az első rész még egyfajta horrorisztikus tündérmese volt, amiben egy freiburgi balettintézetbe érkezve egy tanuló rájön, hogy az épület valójában a Sóhajok anyjának fészke, melyben ördögi praktikákat űznek. A folytatás a Sötétség anyjáról szól, aki New Yorkból küldi a rontást a világra. A befejező rész csak évtizedekkel később valósult meg: ebben a Rómában élő és a film címét is viselő Könnyek anyja már az apokalipszis eljövetelén munkálkodik.

Az Inferno a trilógia legelvontabb darabja, melynek teljes megértésében a másik két epizód ismerete sem jelent nagy segítséget. Tiszta magyarázatot az egyre különösebb eseményekre ne várjon senki, ahogy azt se, hogy végül kiderül, kicsoda a fekete kesztyűs gyilkos. A film egy megelevenedett lidércnyomás. Mintha Argento egy rémálmába csöppentünk volna. A történések között nincs szoros logikai láncolat, a szereplők követni kezdik a Sötétség anyjához vezető nyomokat, vagy csak kapcsolatba kerülnek velük, aztán szép sorjában elhullanak. Idővel az is lényegtelenné válik, hogy jók voltak-e, vagy rosszak. A halál válogatás nélkül mindannyijukat utoléri. Argento kedvelt húzása, hogy úgy vezet be egy szereplőt, hogy azt hisszük, túl fontos ahhoz, hogy elhalálozzon, és ekkor szemrebbenés nélkül kivégzi. Ezt az Infernóban többször is eljátssza, sőt túlzásba is viszi, ugyanis Mark (Leigh McCloskey), a tényleges főhős emiatt alig van jelen a színen és akkor se akad sok dolga. Mikor végre ő kerülne sorra, hogy felgöngyölítse a szálakat, Argento inkább a mellékszereplőkre helyezi fókuszát, pontosabban változatos halálnemeikre, melyek kapcsán egy olyan őrült világ képe rajzolódik ki, amiben a gonosz úgy tűnik, mindenütt jelen van.

A filmet teljes mértékben a képek uralják. Az ember legszívesebben kimerevítené a jeles operatőri munkával megalkotott felvételeket és percekig gyönyörködne bennük. A színek, akárcsak a Sóhajokban, meghatározó szerepet töltenek be és nagymértékben hozzájárulnak a kísérteties, túlvilági hangulat megteremtéséhez. A kiválasztott épületek és a hol szürreális, hol gótikus díszletek szintén rendkívül markánsak. Az Inferno legemlékezetesebb képsoraiban a szereplők e különös helyszínek között bolyonganak. Furcsa, álomszerű utazásuk annyira magával ragadó tud lenni, hogy ilyenkor a film összes hibája elfelejtődik. Egyes jelenetektől, például a lemerüléstől a vízzel elárasztott szobába, a klasszikus jelzőt se lehet megtagadni. Állítólag a szóban forgó részt egy másik horrorlegenda, Mario Bava rendezte, amit megerősít a beszámoló, mely szerint Argento súlyos betegséggel küszködött a felvételek alatt. Az Inferno nem feltétlenül a legalkalmasabb film arra, hogy vele kezdjünk el ismerkedni Dario Argento életművével, de, aki tudja, hogy mire számíthat tőle, annak érdemes egy próbát tennie vele. Egyvalamire kell jó előre felkészíteniük magukat még a rendező stílusa iránt fogékony nézőknek is, és az a befejezés, mely a legfőbb hiányérzetet kelti.

Bár a cselekmény az első perctől fogva esetleges és sztoriról se nagyon beszélhetünk, az, amit Argento lezárás címén az arcunkba tol, az egész film értelmét alapjaiban kérdőjelezi meg. A Sóhajokkal szemben ezúttal a ház pusztulása nem ad feloldást, inkább a pokol elszabadulásának érzetét erősíti. A végkifejlet hiába látványos, minden szempontból kielégületlenül, talányok közt hagy. A Könnyek anyja komolytalan és pongyola befejezésénél még mindig fényévekkel jobb, de azt a lécet könnyű megugrani. A film attól függetlenül, hogy történetileg nemigen áll össze, horrorként működik. A perverz módon találékony halálnemek, a rémálomszerű atmoszféra, valamint a gonosz átvitt, mégis tapintható megjelenítése mind elérik a hatásukat. A műnek saját, egyéni világa van, melynek nehéz szabadulni a hatása alól, ezen felül az Inferno ízig-vérig a régi iskola szülötte, ami tovább növeli a nosztalgikus értékét. Ha nem is egészében, részeiben tehát kiváló munka. A megítélése sokat javult az eltelt években, pedig bemutatása idején a csalódás hangjai nagyobbra csaptak, mint a film végi tűzé. Mára nem kétséges, hogy Argento esszenciális horrort alkotott, mely rágós darabkáival együtt is csemegéül szolgál a műfaj kedvelőinek.

ÉRTÉKELÉS: 70%