A bérgyilkosokat az amerikai filmek annak ellenére próbálják rendre egyszemélyes hadsereggé ledegradálni, hogy ennél a megközelítésnél születtek már jóval izgalmasabbak. Aki tehát nem egy Hitman típusú agyatlan lövöldére vágyik, annak érdemes inkább a francia filmipar háza táján keresgélnie, mely nem egy klasszikust adott a világnak a témában. Jobb napjaiban Luc Besson is az embert kereste a bérgyilkosokban, de még jóval a Nikita és a Leon, a profi előtt honfitársa, Jean-Pierre Melville alkotta meg a legnagyobb hatású alapművet róluk. Az ő bérgyilkosa nem egyszerűen egy felbérelhető profi, hanem olyasvalaki, aki megszeghetetlen elvek szerint él. A szamuráj jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a hírneves rendezőknek a hosszú sora, akikre befolyással volt. Ide sorolható az említett Luc Besson, de Nicolas Winding Refn, Michael Mann vagy a Coen-testvérek is. Többen közülük egészen odáig merészkedtek, hogy elkészítsék a maguk verzióját belőle. Jim Jarmusch Szellemkutyájának gyilkosa A szamuráj elején idézett bushido törvényeit követte, John Woo pedig 1989-es A bérgyilkosában szintén rengeteget kölcsönzött Melville filmjéből. A történet szerint Jeff Costello (Alain Delon) bár hibátlan alibit biztosít magának arra az időre, amikor végez egy mulató tulajdonosával, a rendőrség mégis gyanakodni kezd rá, ezért megbízói jobbnak látják, ha kivonják őt a forgalomból.
Melvillenél hiába is keresnénk nagy lövöldözéseket, ő azokba a precíz részletekbe szerelmes, melyek máshol pusztán körítésként szolgálnak. Nála a csend beszédesebb a szavaknál, szereplői a film első tíz percében meg se szólalnak. Gyilkosának profizmusát se az fejezi ki elsősorban, hogy milyen gyorsan és pontosan céloz, hanem, hogy mennyire megfontoltan és nyugodtan viselkedik bármit is tesz. Így nyer kifejezőerőt nem csak az, ahogy ellop egy autót a kulcsokat szépen egyenként a zárba próbálgatva, hanem az miképp végigmegy az utcán. A rendező hajlamos igen hosszan elnyújtani ezeket a pillanatokat, amikben látszólag alig történik valami. Minimalista, mégis nagyon határozott stílusa meglehet nem működne ilyen jól, ha a főszereplő nem Alain Delon lenne, aki maga a megtestesült hűvös elegancia. Delon legapróbb mozdulatait is érdekes figyelni. Ahogy előveszi az iratait az őt igazoltató rendőrnek, még azt is képes lazán tenni. Rajta kívül még a rá vadászó nyomozót játszó Francois Périernek élvezet nézni minden egyes megnyilvánulását. Maga a történet nem túl erős, az előadásmód teszi különlegessé. Aki látott legalább két Delon-filmet, az a végét is jó előre meg tudja jósolni. Nem mintha a befejezéssel gond lenne, sőt ennél stílszerűbben nehezen lehetett volna lezárni a történetet. Az egyedüli, amit sajnálok, hogy a rendező lemondott az eredeti elképzeléséről, mely szerint Costello utoljára még elmosolyodik.
ÉRTÉKELÉS: 80%
