A Guillermo Del Toro köré szerveződött kultuszt teljesen sose tudtam megérteni. Igaz a Penge 2 után én is azokhoz a rendezőkhöz soroltam, akikre érdemes odafigyelni, aztán jöttek a Hellboy-filmek, a produceri irányítása alatt bemutatott horrorocskák, meg a Tűzgyűrű, és egyik se lett az a földrengető csoda, amit Del Toro növekvő renoméja alapján remélni lehetett. A látványviláguk mutatta, hogy a rendezőnek erős és egyedi a fantáziája, de egyéb részről a filmek korántsem egy zseni kéznyomát tükrözték. Hiába próbálkoztam többször a művészi hírnevének a legnagyobb löketet adó A faun labirintusával és egy korábbi kísértetfilmjével, az Ördöggerinccel is. A nekik tulajdonított mélység helyett csak igényességnek álcázott nehézkességet véltem felfedezni bennük. Amikor kijöttek az első képek 1800-as években játszódó gótikus horrorfilmjéről, a Bíborhegyről, bármennyire is olvadoztam a szépségüktől, rögtön figyelmeztettem is magamat, hogy kinek az alkotását várom. Így történhetett meg, hogy míg a film bemutatását egyértelmű csalódottság kísérte, nekem kellemes meglepetést okozott. 

Főszereplőnk Edith Cushing (Mia Wasikowska), aki azóta hisz a szellemekben, hogy édesanyjáé gyerekkorában megjelent, hogy figyelmeztesse, óvakodjon a bíborhegytől! Szavai még évekkel később se nyernek értelmet, így minden gyanú nélkül fogadja egy angol baronet, Thomas Sharpe (Tom Hiddleston) közeledését. Bár apja nem örül a kapcsolatnak, Edith hozzámegy a férfihez és a kastélyába költözik, mely lassan kezd belesüllyedni az alatta található agyagbányába. Az amúgy se túl bizalomgerjesztő házban nem csak a múlt kísért, hanem mindazok, akik erőszakos halált haltak. A lány egyre több borzasztó jelenést tapasztal, férje pedig nem kevésbé különös módon hajlamos eltűnni az éjszakában. Thomas nővére, Lucille (Jessica Chastain) határozottan titkol előle valamit, azt viszont nem rejti véka alá, hogy egyáltalán nem szívleli őt. Mikor Edith megtudja, hogy a helyiek úgy nevezik a birtokot, hogy bíborhegy, végképp bebizonyosodik számára, hogy veszélyben az élete.

Ma már nagyon nehéz a közönséget meglepni. Száz tévécsatornán, DVD-n és Blu-rayen, nomeg az interneten keresztül valósággal özönlenek a filmek. Nem kell kritikusnak lenni, hogy egyhamar eleget lássunk ahhoz, hogy kiismerjük őket. Guillermo Del Toro legmeglepőbb húzása a Bíborhegyben, hogy meg se próbál semmi újjal előrukkolni. Filmje ugyan kissé más, mint, aminek eredetileg be lett harangozva, de negyed óra se telik el és már pontosan tudjuk, merre is tart valójában. Del Toro és írótársa, Matthew Robbins nem csinálnak belőle titkot, hogy Thomas és a nővére hátsó szándékkal jöttek a városba, így az is gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a főszereplőre nem a holtak jelentik az igazi veszélyt, hanem az élők. A fordulatok kiszámíthatósága ellenére az, ahogy Edith lépésenként összerakja a ház titkait, izgalmas. Hiába tudtam mi fog történni, csak annál jobban aggódtam érte, ahogy az összes balsejtelmem szépen egyenként beigazolódott.

Del Toro szándékosan kiteregeti a kártyáit előttünk, teszi ezt oly nyíltsággal, hogy még ki is szól hozzánk. Edith a filmben maga is kísértettörténetet ír, melynek alakulása mit ad Isten, összecseng a film cselekményével. A rendező sajnos nem minden esetben ennyire kreatívan jár el. Előfordult, hogy azt éreztem, egyszerűen nem bízik az intelligenciánkban, azért egyértelműsíti nem csak azt, hogy a szellemek minek a szimbólumai, hanem még szereplői érzelmeit is. Ez bántóan nyilvánvalóvá válik, amikor Thomas tényleg kezd beleszeretni Edithbe. Tom Hiddleston alakításában benne van minden, Del Toro mégis kimondatja vele, ami az arcára van írva. A többre érdemes színészt még azzal is megveri, hogy Loki egy verzióját játszatja vele és olyannyira szűk keretek közé szorítja, melyek között nem marad elegendő mozgástere. Ezért is lehet, hogy a film legkevésbé hihető része nem a túlvilágról szóló, hanem a szerelmi szál és vele Thomas átalakulása.

A sokszor elmesélt történetbe nem ártott volna legalább egy nem várt csavart beiktatni, mert az, hogy tudjuk előre, mi lesz Edith-tel, végül már nem növeli a feszültséget, hanem a rovására megy. A Bíborhegy nagyon igyekszik olyan régi thrillerek varázsát visszahozni, mint A Manderley ház asszonya vagy a Hammer-stúdió remekei. Ad a színekkel megteremthető atmoszférára, egyes jelenetek láttán Mario Bava és Terence Fisher egyaránt elégedetten csettintene. Del Toro szolgaian követi példaképeit, amit nem is csinál rosszul, csak épp a rémisztgetés terén nem jeleskedik. A szellemek bármilyen taszítóan festenek, mivel nem jelentenek fenyegetést, félni se lehet tőlük. Második-harmadik felbukkanásuknál a moziközönség már fel se szisszent. A film véressége az, mely inkább kiváltotta a kellő reakciókat. Arról szó nincs, hogy tocsogna a belekben, viszont, amikor kell, akkor egyáltalán nem szégyenlősködik. Elismerésem, amiért Del Toro és alkotótársai nem engedtek a Universal követelésének, mely alacsony korhatárra kívánta szabni a Bíborhegyet.

A rendező magával hozta Charlie Hunnamet a Tűzgyűrűből, ami már kevésbé bizonyult jó ötletnek, ellenben az, hogy a Mama után újra egy szokatlan szerepet bízott Jessica Chastainre telitalálat volt. Lassan a csapból is ő folyik, de nem tudom megunni. Jéghideg perszónaként is nagyszerű. Mia Wasikowska a felkapott Emma Stone távozása után kapta meg a főszerepet, amit a magam részéről egy csöppet se bánok. Míg Stone bármily elbűvölő, rendszerint ugyanazt játssza, addig ő mindig más. Az egyénisége teljesen eltér a riválisát játszó Chastainétől, de pont a különbözőségük teremti meg a dinamizmust köztük. Wasikowska még úgy is képes megőrizni a szimpátiánkat, hogy a figurájának el kell követnie pár illogikus marhaságot, hogy a cselekmény gördülhessen tovább a maga útján. Hogy mást ne mondjak, épeszű nő az első szellem felbukkanása után úgy söpört volna el a házból, mint a sicc, de nem ez az egyetlen, amit illetően Edith elég nehezen kapcsol.

Guillermo Del Toro munkásságát ismerve nem jelent újdonságot, hogy a filmet a képek uralják, de, hogy milyen mértékben, azt szavakkal alig lehet leírni. A Bíborhegy egy mozivászonra rajzolt káprázatos horrorfestmény. Nincs egyetlen pillanata, mely ne mutatna fenségesen. A díszletektől a ruhákon át egészen a frizurákig a legapróbb részlet is olyan művészi igényességgel van kidolgozva, hogy képtelenség levenni róla a szemünket. Ahogy a ház alól feltörő vörös agyag véresre színezi a tájat vagy mikor Edith először belép a kastély hatalmas csarnokába, azon csak ámultam és bámultam. A Bíborhegyet moziban kell látni, méghozzá jó nagy vásznon, ehhez nem fér kétség! Ha a rendező a tartalomba is ugyanannyit fektet, mint a látványba, a filmet az év legjobbjai közt ünnepelhetnénk, de ezzel megint adós maradt. Bármilyen izgalmas projektbe vág bele, Del Toro mindig is a képek mestere lesz, nem a történetszövésé. A Bíborhegy lehetne félelmetesebb és kevésbé kiszámítható, mégis a filléres találtfilmes horrorok korában klasszikus stílusával valódi felüdülést jelent.

ÉRTÉKELÉS: 70%