A színészeknek van egy furcsa kasztja, az egyszerepes sztárok, akiket a közönség egy bizonyos filmsorozatban zabál, viszont bármi mást csinálnak, azt jó esetben is szerény érdeklődés fogadja. Vin Diesel mindinkább kezd közéjük tartozni, amit persze magának köszönhet. Régóta nem is próbálkozik a kitöréssel, hat éve a Halálos iramban-filmekkel ébred és fekszik. A galaxis őrzői egymondatos szinkronszerepét leszámítva csupán kis kedvencének, az űrszökevény Riddick karakterének áldozott egy újabb felesleges folytatást. Az utolsó boszorkányvadász bár első blikkre nem tűnik annak, mérföldkő lehet a karrierjében. Eldöntheti, hogy van-e élet Diesel számára a száguldó verdák világán kívül is. A fantasy-akciófilmek közül igaz ritkán kerülnek ki hatalmas kasszasikerek. Még az elmúlt évek egyik legerősebb próbálkozása, a Constantine - A démonvadász is alulmúlta a várakozásokat, de lássuk mire ment Diesel, aki démonok helyett boszorkákra feni a kardját!
A film főszereplője Kaulder, a családja elvesztése óta halni vágyó magányos harcos, akit 800 éve örök élettel átkoztak meg, ami így visszatekintve az emberiség elpusztításában érdekelt boszorkánykirálynő részéről nem volt egy világbajnok ötlet. A megbüntetett ugyanis mást se csinált az eltelt évszázadokban, mint megőrizte a békét a természetfölötti lények és az emberek között, akik paktumot kötöttek egymással. Amíg a boszik nyugton maradnak, nem lesz baj, csakhogy valaki hadat üzen az egyezmény betartását felügyelő titkos társaságnak, így hát Kaulderre hárul a feladat megint, hogy megmentse a világot. Attól senki se jöjjön zavarba, ha kissé ismerősnek találja a sztorit. Az utolsó boszorkányvadász nem csak a nagy közös klisétárból merít önfeledten, hanem a neki szimpatikus alkotásokból is különösebb lelkiismeret furdalás nélkül veszi kölcsön, amire éppen gusztusa támad.
A Penge, a Hegylakó és a már felmerült Constantine is könnyen beugorhat a film nézése közben, ami nem is olyan rossz azok számára, akik szerették a felsorolt alkotásokat. Felhasználva őket a készítők szépen építgetik a maguk világát, amiben boszorkányok járnak észrevétlenül közöttünk. Annyi az újdonság, hogy a mágiájuk nem feltétlenül gonosz, inkább csak arra is használható. A film látványosan jeleníti meg a boszorkányok fő eszközeit, a megtévesztést és a bűbájt, sőt egészében elmondható róla, hogy képileg igencsak mutatós. Az operatőri munka és a számítógépes effektek egyaránt rendben vannak. Az akció igaz csupán a végén szabadul el úgy istenesen, de, ami van, azt nem érheti panasz. Az alacsony korhatárt is elég merészen feszegetik, ennek pedig ugyebár mindig örülünk. Diesel színészileg továbbra se erőlteti meg magát, de mikor kardot vagy puskát ragadhat, akkor látható élvezettel végzi dolgát. A múltbéli lobonca kissé viccesre sikeredett, amúgy jól áll neki ez a szerep.
Breck Eisner (A tébolyultak) filmje élvezetes, ezt nem lehet elvitatni tőle, de a szemkápráztató boszorkányos illúziók mögött sajnos itt is több minden rohad. Kezdjük azzal, hogy nagyon elkélt volna egy karizmatikus ellenlábas Dieselnek. A fő szarkavarót játszó Ólafur Darri Ólaffson (na, ezt mondd ki gyorsan egymás után háromszor) színészi képességeit tán hiba lenne az ebben a filmben nyújtott ripacs alakítása alapján megítélni, már csak azért is, mivel lényegében alig jut szerephez, akkor is inkább robosztus megjelenésére és barátságtalan fejszerkezetére építenek. Michael Caine-nek egy tiszteletteljes cameó jutott, dolga csak annyi, hogy motiválja hősünket. A jóravaló boszorkaként feltűnő, mérsékelten tehetséges Rose Leslie karakterét se bonyolították túl, de legalább szorítottak neki annyi helyet, hogy ne csak dísznek legyen. A produkcióba bekönyörögte valahogy magát a szebb napokat látott Frodó, vagyis Elijah Wood, akinek a legmegalázóbb szerep jutott. Ő Diesel csicskája, és, ha azt hiszed, hogy ennél nincs lejjebb, hát várd meg az utolsó jelenetét.
A befejezés több részről is problémás, legfőképpen, mert a film nem akar véget érni. Van egy finálénk, ami egy másodikba torkollik, és mikor ez is lezárulhatna, akkor előrántanak egy fordulatot, amely miatt azóta rettegtem, hogy megláttam a rá vonatkozó szereplőt. A készítők szépen megnyugtattak, hogy nincs mitől félnem, hisz teljesen értelmetlen lenne, erre, mint egy gonosz tréfát, végül csak azért is elsütötték. A másik gond, hogy Dieselnek megint muszáj agyonhangsúlyoznia, hogy a figurájának lelke is van. Mikor már vagy huszadszorra tolta a képembe elvesztett családjának idilli képeit, már a pokolba kívántam őket. A történetet eddigre csak az akció tartja egyben és aligha van, akit meghat a főszereplő évszázados magánya, amiről annyit tudnak mondani, hogy légikísérők elcsábításával a család nem pótolható. Köszönjük a tanulságot! A film nagy igyekezetében majdnem leveri azt a nem túl magasra helyezett lécet, mely az élvezhetőségi szinten belül tartja, de részben a magát az ügyeskezű iparosok közé beverekedő Breck Eisner rendezése révén, az a helyén marad. Végül a folytatás lehetőségét is jóval udvariasabban kínálják fel, mint az mostanság divat. Az utolsó boszorkányvadász a maga módján ugyanúgy biztosítja a kissé buta, de az érzékeinket kellőképpen lefoglaló szórakozást, mint a Dieselt felszínen tartó filmsorozat, csakhogy az első visszajelzések alapján aligha kap rá esélyt, hogy kinőhesse gyermekbetegségeit.
ÉRTÉKELÉS: 60%
