A kockakedvenc Brad Bird eddig úgy tűnt, nem tud hibázni. A Szuper haver és A hihetetlen család rendezője még a Mission: Impossible-sorozatot is feltámasztotta hamvaiból. Nagyratörő sci-fijéről, a Holnapoliszról sokáig vajmi keveset lehetett tudni, csak azt, hogy egy elképesztő utazásra invitál a jövőbe. Amikor a nagy titkolózást megtörve kijöttek az első előzetesek, engem valahogy nem kapott el az izgalom, és minél többet mutattak belőle, annál kevésbé éreztem úgy, hogy a George Clooney főszereplésével készült filmet feltétlen meg kellene néznem. A Holnapolisz sorsát végül saját alkotói pecsételték meg, akik az általánosnak bizonyuló lanyha érdeklődésre, valamint az elmarasztaló kritikákra elsírták bánatukat, hogy az eredetiségre és a pozitív gondolkodásra ezek szerint ma már nincs igény. A visszafelé elsült hárító szöveg több okból is fals kezdve azzal, hogy a Disney-műhelyből kikerült alkotásnak távolról se az a legfőbb problémája, hogy nem trendi. 

A Holnapoliszt az egeres cég vidámparkjának egyik attrakciója inspirálta, mely egy csodás jövőképet mutatott be a látogatóknak. Eköré építette történetét Brad Bird valamint Damon Lindelof, a Prometheus írója. A páros megelégelte a divatossá vált disztópiákat, melyek ahelyett, hogy jó példával járnának elő, csupán azt mutatják be, hogy az emberiségnek befellegzett. Filmjük középpontjában ennek szellemében a túláradóan öntudatos Casey Newton (Britt Robertson) áll, aki mindent megtesz, hogy a holnap szebb legyen. Apját, kisöccsét, és még tanárait is folyamatosan azzal vegzálja, hogy nem szabad feladni, így mikor egy rejtélyes kitűző kerül a birtokába, ami álmai jövőjébe invitálja, azonnal nekiindul, hogy utánajárjon a fantasztikus látomásnak. Útja során gyilkos robotokba és egy róla meglepően sokat tudó kislányba (Raffey Cassidy) fut, aki elvezeti őt a Holnapoliszt már megjárt Frank Walkerhez (George Clooney). A zsémbes feltaláló azt állítja, hogy a város, amit látott nem több egy csalóka álomnál, Casey mégis ráveszi, hogy segítsen neki eljutni oda.    

Az nyilvánvaló, hogy Brad Birdnek szívügye volt a film létrejötte. Még az új Star Wars rendezéséről is lemondott miatta, kárpótlásul az űrsaga egyes ikonikus figuráit viccesen belecsempészte az egyik jelenetbe. A Holnapolisz büszkén hangoztatja az optimizmusba és az inspirációba vetett hitét, ami szép és jó, csak közben olyan szerkezeti problémákkal küszködik, melyek meggátolják abban, hogy felnőjön üzenetéhez. Az szinte semmiség, hogy a film sztárjaként beharangozott George Clooney az első órát a távollétével tünteti ki. A kezdés még azt ígéri, hogy ő lesz a mesélőnk, majd az amúgy ritka szórakoztató narrációval együtt szépen eltűnik. A két főszereplő eleinte egymással vitatkozva kommentálja a jeleneteket, még azon is elviccelődnek, amikor a film a második negédes visszatekintésbe bonyolódna bele. Az igazi csattanó, hogy az alkotók eredetileg nagyon is komolyan gondolták ebbéli szándékukat, csupán az utómunkák során látták be, hogy a néző türelme bizony véges.

Amit már az előzetesek se tudtak elfedni, hogy a rejtély, melyre felfűzték a sztorit, feleannyira se izgalmas, mint azt kitalálói feltételezték. Boldogan írnám, hogy korunk talán leggyűlöltebb forgatókönyvírója, Damon Lindelof kivételesen nem fingott bele a nulláslisztbe, ám megint pontosan ugyanazt csinálja, mint, amivel előző munkáiban kivívta a közutálatot: hatalmasnak tetsző légvárakat épít, melyeket sokat ígérő rejtélyességbe burkol. Azt el kell ismernem, hogy a terelést már szinte művészi szintre fejlesztette. A Holnapoliszban irónikusan tér ki a válaszadás alól, ami legalább humoros megoldás, de ugyanúgy csak az időt húzza vele, míg be nem következik a törvényszerű összeomlás. Amikor magyarázattal kell szolgálni, Lindelof újfent dilettáns módjára csetlik-botlik. Nincs az a primitív, egy meséhez képest is irreális fordulat, vagy hatásvadász eszköz, amit ódzkodna bevetni. Clooney és a robotlány szerelmi szálát is egy hajszál választja el attól, hogy hidegrázós mellékízt kapjon. Azon majdnem elröhögtem magamat, amikor a jövő városában lerántotta a leplet a nagy igazságról és rájöttem, hogy az egy az egyben A felejtés bére című sci-fiből lett átemelve.  

Azért nem akarom a film összes baját Lindelof nyakába varrni, hisz Brad Birdé volt a végső szó, aki szintén nem volt a helyzet magaslatán. Az akciójeleneteket nagyon érzi és a színészekkel is tud bánni, viszont az elnyújtott kitérők valamint a bántó aránytalanságok jelzik, hogy lelkesedésében elfeledkezett arról az aranyszabályról, hogy a kevesebb olykor több. A rosszul felépített és végül menthetetlenül csalódást okozó történetben legbelül mégis ott a szív és a lélek, ami rengeteget nyom a latba. Túlhangsúlyozzák és egy adag szirupos mázzal is leöntik, de üzenete arról, hogy tennünk kell a szebb jövőért amilyen egyszerű, ugyanolyan fontos. Ha rejtélyeskedés helyett nyílt kártyákkal játszanak, akár sokkal jobban is érvényesülhetett volna a mondanivalójuk, a film pedig az az inspiráló mese lehetne, amire úgy vágyik. A Holnapolisz pozitív szemlélete jólesően, sőt ösztönzőleg hat a felemás érzéseket hagyó tálalás ellenére. A készítők tehát tévedtek, amikor azt hitték, hogy filmjükkel az üzenetük is elbukott. Épp a jószándék az, amit a Holnapoliszban a leginkább üdvözölni lehet.

ÉRTÉKELÉS: 60%