Brian De Palma és Al Pacino eddig kétszer dolgoztak együtt és mindkétszer a gengszterfilmeket gazdagították egy-egy gyöngyszemmel. A sebhelyesarcúban és a rá tíz évre elkészült Carlito útjában közös, hogy időbe telt mire megkapták a nekik járó elismerést, másrészről viszont a két film illetve főszereplője mintha egymás tükörképe lenne. A sebhelyesarcú Tony Montana történetét meséli el, aki politikai menekültként kerül Kubából Amerikába, de valójában veszélyes bűnöző, aki semmitől sem retten vissza, hogy felküzdje magát a miami drogbandák élére. A film egy ’30-as évekbeli, mára kissé elfeledett alkotás újrafeldolgozása. De Palma változata a maga idejében annyira újnak és merésznek számított, hogy a nagyrabecsült kritikusok annak rendje s módja szerint ízekre szedték. Szabadszájú nyelvezete és erőszakossága meghökkentette a közönséget, ám nem sokkal később már minden önjelölt gettógengszter úgy tekintett a vitathatatlanul ambiciózus antihősre, mint egyfajta példaképre. A Wesley Snipes alakította Nino Brown is mi mást vetítene le a New Jack Cityben vendégeinek, mint Brian De Palma filmjét. A Carlito útjának hasonló státuszra esélye sem volt, mint A sebhelyesarcúnak. Itt a gengszteréletben semmi vonzó nincs, csupa kétszínűség és árulás. Carlito Brigante rég túl van a fénykorán. A börtönből nagymenő ügyvédje segédletével kikerülve igyekszik lerázni bűnözői múltját és megvalósítani szerény kis álmát. Ismerősei mind visszarántanák a régi életébe, de ő kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy változtat rajta. A film meglehetősen szerencsétlen időzítéssel jött ki. A rendező hírnevét sorozatos bukások tépázták meg, a korabeli előzetest megnézve pedig láthatjuk, hogy a stúdió nem nagyon tudta, hogy mit kezdjen a filmmel, így aztán a Carlito útját csak videón fedezte fel magának a közönség. Bár A sebhelyesarcú népszerűségét soha nem érte el, idővel egyre többet emlegetett kultikus kedvenccé vált, amiről az egyik producer, Michael Bregman később egy az előzményekről szóló DVD-s folytatással próbált meg egy újabb bőrt lehúzni.
Ha tartalmilag vetjük górcső alá a két alkotást, az első ami szemet szúr, hogy egyiknek se túl eredeti a története. Egy bűnöző gyors felemelkedését és bukását, illetve egy ex-gengszter sorsdrámáját kísérhetjük nyomon, aki megpróbál jó útra térni. A sebhelyesarcú pechjére nem csak egy milliószor elmondott sztorival van megverve, hanem még a ’80-as évekkel is. Az évtizedet meghatározó giccses stílus, valamint az „élj gyorsan és szerezz meg mindent” filozófia köszön vissza róla. Némely eleme, ami akkor menőnek számított, az a mai szemmel már kínos, mely leginkább a Giorgio Moroder fémjelezte zenei körítésre igaz. A mélypont azt hiszem a Push It To The Limit című dallal súlyosbított montázs, ami egy Rocky-folytatásban még elmenne, de egy komoly gengszterfilmben nincs helye. Ezzel szemben a Carlito útjában mind a filmzene, mind a soundtrack egészen kiváló. Patrick Doyle szerzeménye a drámai-, a romantikus hatásra továbbá a feszültségteremtésre egyaránt rásegít, a diszkószámok pedig ezúttal olyan dalokból lettek összeválogatva, melyek inkább kiállták az idő próbáját.
A rendezői munka felől megközelítve a Carlito útja szintén veri A sebhelyesarcút. Brian De Palma kiforrottabb filmessé vált az eltelt időben. Bár ’80-as évekbeli munkájából se hiányoznak a kiváló formanyelvi megoldások, de a Carlito útjában ezeket mesteri szintre emelte. A kamerakezelést nem lehet eleget dicsérni: kézjeggyé vált hosszú beállításaival és extrém kameraszögeivel lenyűgöző képi világot teremt. A kevés, de hangsúlyos akciójelenet mindkét műben felejthetetlen pillanatokkal szolgál. A leszámolás A sebhelyesarcúban a „Say hello to my little friend!” beszólással már része az egyetemes filmtörténetnek, a Carlito útja majd negyed órás üldözési jelenete és torokszorító végkifejlete a pályaudvaron pedig a filmkészítés magasiskolája. A karakterek illetve az őket életre keltő színészek részéről mindkét alkotásnak megvannak az erényei. A sebhelyesarcúban felnagyított típusfigurákat látunk, akik jellegzetes nyelvezetükkel és egyéni stílusukkal emelkednek ki a középszerből. Megjegyzem a magyar szinkron mindkettőt teljesen kiheréli. A nagybetűs nő szerepében a sugárzóan szép Michelle Pfeiffer bontogatja szárnyait, de nem kevésbé emlékezetes epizodista F. Murray Abraham valamint Robert Loggia. A hamar B-kategóriába süllyedt Steven Bauer az, aki a főszereplő jobbkezeként csak azért érdemel említést, mert tényleg kubai.
A Carlito útjában a szereplők emberibbek, így az érzelmi hatás is erőteljesebb. Sean Penn kis híján lenyúlja a filmet a kétségbeejtő helyzetébe lassan beleőrülő erkölcstelen ügyvéd eljátszásával. Már a fizimiskájáért Oscart érdemelt volna, óriási alakítása csupán hab a tortán. Mellette egy sor karakterszínész jutalomjátékának lehetünk tanúi kezdve Luis Guzmánéval, de egy meghatározó jelenetre feltűnik az ekkor még ismeretlen Viggo Mortensen is. A rövid időre felkapott Penelope Ann Miller élete legjobb alakítását nyújtja, mint Carlito barátnője. A sort megérdemelten zárja John Leguizamo, vagyis Benny Blanco Bronxból, akinél kevés ellenszenvesebb alak került vászonra. Al Pacino természetesen mindkét filmben hozza a formáját. Tony Montanát ugyan kissé túljátssza, de ez a figurából és a néhol túldramatizált jelenetekből ered. A sebhelyesarcú kubai gengsztere nem egy bonyolult jellem, legfurcsább vonása a húgával (a még kissé csiszolatlan Mary Elizabeth Mastrantonio) való kapcsolatában jön elő. A beteges féltés, amibe szexuális vonatkozása miatt sokféle pszichózist bele lehet magyarázni, időzített bombaként ketyeg, és végül nem marad el a robbanás. Tony Montana bukása enélkül is törvényszerű attól a pillanattól fogva, hogy mindent megkapott. Nem tud mit kezdeni magával a csúcson, arroganciája pedig az ítélőképességével fordított arányban nő. Amikor aztán egy merénylet során meg akarja mutatni a drogbárónak és bérgyilkosának, hogy erkölcsileg felettük áll, megpecsételi a saját sorsát.
Míg Tony Montana abszolút negatív jellem, Carlito Briganténak a hűség a legfőbb hibája. Hisz a barátságban, a becsületben, és pont az sodorja végzete felé, hogy önfejűen ragaszkodik egy bűnözők közti erkölcsi kódexhez, amit rajta kívül réges-rég senki nem tart be. Ezt éppen a legjobb barátja vágja az arcába a film egy pontján. Az őt érő első árulást még esetleg megúszná, de a másodikat már nem képes kivédeni. Az, hogy Carlito minden igyekezete ellenére merre is tart, tudjuk az első perctől fogva, mégis ott egy halovány reménysugár, hogy sikerül elérnie a vágyott paradicsomot. A kérdés nem az, hogy le fogják-e lőni, hanem, hogy ki lesz, aki meghúzza a ravaszt? Ironikus módon épp az, aki fiatalkori énjének a megtestesülésének tekinthető, és, hogy erre módja van az annak köszönhető, hogy Carlito megtagadva az utca farkastörvényeit megkímélte az életét. Hiába a jószándék, ugyanúgy végzi hát, mint Tony Montana. Az, hogy A sebhelyesarcú és a Carlito útja közül melyik a jobb film számomra nem is kérdéses, hangsúlyoznom kell viszont, hogy mindkét alkotás kihagyhatatlan. A sebhelyesarcú összes hibájával együtt is lenyomata egy korszaknak, máig eleven része a popkultúrának. A Carlito útja egy személyesebb történet, korhoz kevésbé köthető, filmtechnikailag tökélyre vitt remekmű. A De Palma-Pacino páros első közös alkotásának megkerülhetetlenné hízott árnyékából valószínűleg sose fog kikerülni, pedig inkább megérdemli, hogy műfajának nagyjai között emlegessék.
ÉRTÉKELÉS: A sebhelyesarcú (70%) - Carlito útja (90%)
