Bryan Singer, az X-men-filmek és a Superman visszatér alkotója a szuperhősök fantasztikus világa után ismét komolyabb vizekre evezett, azonban rendezői képességeinek megártott a kommerszben való tartós alámerülés. A Valkűr így lett egy néhol izgalmas, de összességében lagymatag II. világháborús dráma, ami pedig a történelem egyik legismertebb merényletét eleveníti fel, melynek során Adolf Hitlert saját hadvezetése próbálta eltenni láb alól. Az, hogy Tom Cruise játssza az összeesküvést kitervelő Claus von Stauffenberg ezredest némelyeket eléggé felháborított. Bár többre is képes egy millió dolláros mosolynál, ám ezúttal pályafutása legunalmasabb alakítását nyújtja. A film langyos fogadtatása többszörös csapást mért az egójára, ugyanis a Valkűr bemutatása volt a sarokköve annak - az amúgy sokadik próbálkozásnak -, hogy az MGM-stúdió az irányítása alatt ismét a régi fényében pompázhasson. Abból, hogy a Valkűr ennyire csalódást keltő, a rendezőn kívül vastagon benne van a vele a Közönséges bűnözők óta először együtt dolgozó író, Christopher McQuarrie is. A páros mintha maga se tudná, miért akarja elmesélni ezt a történetet. Tekintve, hogy Cruise-t micsoda színészek veszik körbe Kenneth Branaghtól Tom Wilkinsonon át a Fekete könyv fél szereplőgárdájáig, és mégis egytől-egyig haloványak, világos, hogy a Valkűr problémái mélyebbre vezetnek Cruise vitatott színészi talentumánál.

A bajok mindjárt az ijesztően hatásvadász főcímmel elkezdődnek, melyet követően a lelkiismeretes Stauffenberg ezredest látjuk sátrában, ahogy megfogalmazza ellenérzéseit az SS rémtetteivel szemben. Bryan Singer végig megőrzi a patyolattiszta jellemet mutató eszményképet hőséről, aki, ha hibázik, akkor is a jó ügy érdekében teszi. Egy ilyen egyszerűen felvázolt alakkal a középpontban nem lehet hiteles drámát létrehozni. Nem mintha a mellékszereplőkre odafigyelnének, csupán annyira méltatják őket, hogy tudjuk melyik oldalon állnak. Hitler, mint oly sokszor, ismét alig több egy karikatúránál. A film főgonosza, semmi egyéb. A Valkűr egyedül akkor képes magával ragadni nézőjét, amikor közeleg a merénylet végrehajtása. Már szinte megfeledkezünk a történelmi tényekről és együtt izgulunk a szereplőkkel, hogy sikerüljön az akció, közben pontról-pontra elénk tárulnak mindazok a nem várt események és emberi hibák, amik miatt kudarcban végződött. A film a merényleten túl egy teljes puccskísérlet anatómiája is, aminek gyorsan fogyatkozó erejű szálait bizony időbe telik elvarrni. A szakadék szélén imbolygó összeesküvők hosszas vergődése, amire a fennmaradó idő elmegy, leginkább arra alkalmas, hogy velük kínlódjunk. Az alkotókat annyira lefoglalja az események hitelesnek tetsző rekonstrukciója, hogy pár elszólásnál többet nem szánnak a történelmi háttér felvázolására, pedig a főszereplők motiváltsága alapszik rajta. Közölnivalójuk mintha pusztán annyi lenne, hogy nem minden német volt gonosz. Meglehet számukra az egész puccskísérlet csupán ennek az igazolására volt jó.

ÉRTÉKELÉS: 50%