Ügynökök kíméljenek! - szokás még mindig kiírni, ami önmagában elárulja, hogy milyen kellemetlen hivatást is választ, aki ebből próbál megélni. Legyen szó telemarketinges értékesítőkről vagy a kihalóban lévő házalókról, közös jellemzőjük, hogy többnyire olyasmit akarnak eladni nekünk, amire nincs semmi szükségünk, és ez megalapozza az egész beszélgetés kínosságát. Már azelőtt viszolyogtam ettől a munkától, hogy láttam volna az elképesztő szereposztású Glengary Glen Rosst, ami után viszont ünnepélyesen letettem a nagyesküt, hogy alakuljon bárhogy az életem, soha nem fogok semmiféle ügynöki állást vállalni! A történet az elismert drámaszerző, David Mamet saját élményein alapszik, aki a hetvenes években egy ugyanolyan ingatlanirodában dolgozott, ahol filmünk is játszódik. Mamet először színdarabot írt belőle, melyet 1983-ban mutattak be Londondban, majd nagy sikerrel játszottak a Broadwayen. A szerző elnyerte vele a Pulitzer-díjat és kisvártatva felkérték, hogy írjon a meglehetősen szabadszájú darabból forgatókönyvet.

Rendezőnek megszerezték A birodalom visszavágot készítő Irvin Kershnert, de a stúdiók nem láttak pénzt egy ingatlanügynökökről szóló filmben, a hosszas huzavona során így ő lemorzsolódott. A helyére a jóval fiatalabb James Foley került, akitől bajosan tudnék hivatkozási értékkel bíró alkotásokat felsorolni, viszont azt érdemes tudni róla, hogy nagyon jól tud bánni a színészekkel, és ide pontosan ez kellett. A bivalyerős alapanyag vonzotta is őket, ezért arra se volt szükség, hogy komolyabb meghallgatásokat tartsanak, enélkül került bele a gárdába Jack Lemmon és Alec Baldwin. Az utóbbi még azt is vállalta, hogy beugrója lesz Al Pacinonak, ha netán mégse érne rá, de erre nem volt szükség. Pacino saját elmondása szerint egy színházi előadáson fedezte fel a moziközönségnek akkor még ismeretlen Kevin Spaceyt, és azonnal be is ajánlotta a rendezőnek. A gárdát a mindig szívesen látott Ed Harris és Alan Arkin tették teljessé. Harris A szakasz után egy ideig sztárolt Tom Berenger elöl happolta el a szerepet, Arkin viszont kétszer is elutasította, mielőtt elvállalta volna. 

A Glengarry Glen Ross egy lepukkant ingatlaniroda két napját meséli el. Az itt dolgozó ügynökök többsége már az idejét se tudja, mikor ment nekik jól. Ósdi trükkjeik meglehet akkor se válnának be, ha komoly ügyfeleik lennének, de arról csak álmodozhatnak. A vezetőség a lehető legócskább tippekkel látja el őket. Elsőre nem volt teljesen tiszta, hogy mit is takarnak a tippek, ám, ahogy az utalásokból kiderül, különböző felmérések alapján készült listát olyan emberekről, akiknek megvan az anyagi hátterük és a hajlandóságuk is arra, hogy ingatlanba fektessenek. A névsor annyira értékes, hogy a főnökük, Williamson (Kevin Spacey) csak jutalmul adja ki, ezért jobb híján hívogathatják azokat, akikkel eddig is hiába próbálkoztak. Motiváló erőként a cég eladási versenyt hirdet, amin egyedül Ricky Roma (Al Pacino), az iroda ásza szerepel jól. Egy esős éjszakán aztán további ösztönzést kapnak. A tulajdonosok embere, Blake (Alec Baldwin) a képükbe vágja, hogy, aki lemarad a versenyben, az vegye úgy, hogy ki van rúgva. A csapat leglecsúszottabb tagja, Shelley Levene (Jack Lemmon) kétségbeesetten erőlködik, hogy megtartsa az állását, miközben a nagyszájú Dave Moss (Ed Harris) arra próbálja rávenni teszetosza kollégáját, George Aaronovot (Alan Arkin), hogy törjenek be és adják el a konkurenciának az előlük gondosan elzárt ügyféllistát.

A film túlnő azon, hogy pusztán az ügynöki munka visszásságáról szóljon. Bárki ismerősnek találhatja a benne foglaltakat, akinek valaha szar állása volt, amit csak azért nem hagyott ott, mert rá volt szorulva. Az emberi játszmák és ügyeskedések a legtöbbünk életének elkerülhetetlen részei, a Glengarry Glen Ross szereplőinek pedig napi szinten meg kell nyerniük a kis csatákat, különben mehetnek a híd alá. Egyszerre szánni való és visszataszító figurák ők, akik megtestesítenek egy-egy típust, mellyel jó eséllyel mi magunk is találkoztunk. Shelley Levene az a kisember, aki nehéz helyzetben reszket és könyörög, de, ha nyerőben van akkor ugyanolyan pitiáner módon fölényeskedik. Élő példája, hogy az öregség nem feltétlen hoz magával bölcsességet. Dave Mossokkal is tele van a világ. Ők azok, akik a leghangosabban és a leghosszabban tudnak panaszkodni, de, ha tenni kell, akkor egykettőre elhalkulnak, vagy, ha találnak rá módot, rád lőcsölik a melót. Aztán ott van George Aaronov, a bólogató jánosok mintapéldánya. Nem teljesen ostoba, de éppen csak annyit ért, hogy utasításokat kövessen. Természetes, hogy Moss vele akarja elvégeztetni a piszkos munkát.

A leszálló ágban lévő csórók közül az Al Pacino játszotta Ricky Roma kezdetben úgy rí ki, mintha nem is közéjük tartozna. A történet első felében kényelmesen meghúzódik a háttérben. Elegánsan besétál, majd látszólag puszta jófejségből elkezd dumálni a vendéglőben egy lelombozott ipsével (Jonathan Pryce). Míg a többiek küszködnek, ő iszogat és békésen elfilozofálgat ezzel a fickóval, mintha az új legjobb barátja lenne, pedig valójában csak arra utazik, hogy eladjon neki egy telket. Pacino bűvkörébe vonja a közönséget, ahogy Ricky Roma teszi az ügyfelével, a kettő közti határvonalat nem is látni, így egyesül tökéletesen színész és szerep. Felépül egy igazi sztár előttünk, majd szépen össze is omlik. Mikor az ügyfél vissza akar lépni, lemállik Ricky Romáról a máz és felszínre kerül, hogy ő is egy gerinctelen alak, aki boldogan hazudik ordasakat az üzlet megkötése érdekében. Ahogy egyre átlátszóbban próbálja becsapni az elkeseredett fószert, az ügynökök királyából pillanatok alatt röhejesen kisstílűvé válik. David Mamet ugyanígy játszik végig szereplőivel. A drámát is folyamatos mozgásban tartva fordít rendszeresen egyet a kockán. Az újból és újból átrendezett hatalmi helyzetben szereplői végül totálisan lemeztelenednek. Kiből az irigység, kiből a bosszúállás jön elő. Ha nem is túl vonzó, de gazdagon rétegelt emberi panoptikum tárul elénk, amiben végül mindenki csak magának köszönheti a sorsát.

Mamet híres a pergő dialógusairól. Igaz némi manírosság megint tetten érhető rajta, ugyanakkor egy kis szereppel is képes rendkívülit alkotni. A főcímben harmadikként feltüntetett Alec Baldwin például mindössze egyetlen részben szerepel, de micsoda jelenet az! Bármely színész az anyját is eladta volna, hogy eljátszhassa! Baldwin nem tesz mást, mint kiosztja az ügynököket, ám annyira jól adja elő magát, hogy legszívesebben azonnal tartottam volna egy maratont a filmjeiből. Figurája a darabban még nem létezett, Mamet kifejezetten ide írta tudatosan a színészre szabva. Talán mondanom se kell, nem ő az egyetlen, akinek jutalomjáték a film. Jack Lemmon fantasztikus a komfortzónájától messze kívül eső szerepben. Elsőre talán furcsa, mitöbb fájó ennyire szerencsétlennek látni. A történet szerint ő kapja a legnagyobb ütéseket, gyengeségei pedig egyenes úton vezetnek megérdemelt sorstragédiájához. Lemmon, Baldwin és Pacino alakítása is bőven elvinné a filmet, de még ott brillírozik benne Ed Harris, Alan Arkin és Kevin Spacey. Ez volt az első moziszerep, amiben Spacey megmutatta, hogy mit is tud. Róla lehetne mintázni a kíméleten főnök szobrát. Az általa játszott Williamson a felszínen csak egy fafejű irodistának tűnik, pedig ennél több van benne. Az a nyugalom is árulkodó, ahogy tűri az őt érő sértéseket, és mikor eljön a pillanata, látványosan be is bizonyítja, hogy belőle se hiányoznak a gyilkos ösztönök.

A filmet David Mamet kiváló forgatókönyve és a lebilincselő színészi alakítások sora hajtja előre. Ezek mellett James Foley visszafogott rendezése már-már jelentéktelennek hathat, pedig átgondoltan és ügyesen kerüli, hogy a Glengarry Glen Ross filmre vett színház legyen. A kamera nem csupán az éppen beszélőre fókuszál, hanem mikor például Ricky Roma horogra kapja a kiszemelt balekot, vele együtt jön lendületbe. A jeleneteknek megvan a maguk határozott kézzel megteremtett atmoszférájuk, amire rásegít az erőteljes színhasználat. A kívülről beáramló élénk neonfények nem sok jót sejtetve vetülnek rá a szereplők arcára. Foley legfőbb tehetsége a színészeivel szembeni alázatban nyilvánul meg. Ennyi nagy alakítás ritkán jön össze egy alkotásban, meg kell teremteni hozzá a forgatáson a körülményeket. Nem hiába emlegette Pacino, Lemmon és Baldwin egyaránt a Glengarry Glen Rosst pályafutása egyik legjobb élményeként, pedig nem egy könnyű film. Különösen az első fele az, ami nyomasztó tud lenni. A másodikban van egy kis bűnügyi rejtély és Al Pacino parádés jelenléte is oldja a hangulatot. A filmre bemutatásakor még kevésbé figyeltek oda, de mára a kult-státuszból is kinőtt, és rengeteget idézett klasszikusként tartják nyilván. Nem fest róluk hízelgő képet, James Foley alkotása mégis nagy népszerűségre tett szert ügynökök körében. Egyes cégeknél azóta oktatóanyagként használják. A magam részéről nem azt szűrtem le belőle, hogyan kell eladni, ám az biztos, hogy tanulmánynak se utolsó.

ÉRTÉKELÉS: 80%