1964-ben kevés nagyobb kiszúrás érhetett annál, hogy feketének születtél Amerika déli államainak egyikében. A szavaiknak egyre nagyobb nyomatékkal hangot adó polgárjogi mozgalmak ezen változtatni akartak, azonban voltak, akik ennek nem örültek. Felcsaptak az indulatok az egész országban, békésnek induló tüntetések is gyakran utcai harcokká fajultak. Ebben a puskaporos légkörben ment el három aktivista a Mississippi béli poros Longdale-be, hogy fellépjen a néger lakosság szavazati jogának ügyében. Andrew Goodmant, Michael Schwernert és James Earl Chaneyt a helyi hatóság gyorshajtás vádjával letartóztatta, de csak addig tartották bent őket míg barátaikkal a Ku-Klux-Klánban meg nem szervezték a tőrbe csalásukat. A fiúk eltűnése akkora visszhangot váltott ki, hogy nyomására az FBI nagyszabású vizsgálatot indított. A Lángoló Mississippi kódnéven folyó nyomozás a nemzet figyelő szeme előtt zajlott le, a médiahálózatok kiemelt hírként kezelték a fejleményeit. A felkavaró esetről több dokumentumfilm is készült, de a legnagyobb vitát Alan Parker krimije keltette, mely a nyomozás vezetőinek nézőpontjából elevenítette fel az eseményeket.

Gene Hackman és Willem Dafoe játssza a két FBI-ügynököt, akikről már első látásra lerí, hogy nem csak korukban, habitusokban, de hátterükben is teljesen különbözőek. A délen uralkodó állapotokat jól ismerő Rupert Anderson (Hackman) lazán áll hozzá a feladathoz, míg agilis társa, a Kennedy-palántának gúnyolt Alan Ward (Dafoe) nagyon komolyan veszi az ügyet. Arra hamar rájönnek, hogy nemkívánatosnak tartják a jelenlétüket, ahogy az is nyilvánvalóvá válik, hogy a seriff-hivatalban nem mondanak nekik igazat az aktivisták eltűnéséről. A kisváros színesbőrű tagjai nem csak a megalázó szegregáció és az általános jogfosztottság miatt nem mernek szóba állni velük, hanem, mert a szélsőséges rasszisták alkotta Ku-Klux-Klán uralja a teljes vidéket. Tagjai közé tartozik a seriff helyettese, Clinton Pell (Brad Dourif - Száll a kakukk fészkére) is. Az FBI megjelenésére a békésnek amúgy se nevezhető városkában a klán hívei terrorhullámot indítanak el, hogy senkinek eszébe se jusson kinyitni a száját. A nyomozás egykettőre holtpontra jut, és úgy tűnik, hogy ott is marad egészen addig, amíg Clinton Pell felesége (Frances McDormand - Fargo) hajlandóságot nem kezd mutatni, hogy elárulja, hová rejtették a tettesek az aktivisták holttesteit.    

A filmet rendező Alan Parker ezelőtt is rendezett kemény témákat érintő filmeket, de arra még ő se készült fel, hogy a Lángoló Mississippi milyen erős támadások kereszttüzébe fog kerülni. Ugyan a neveket a filmben jogi okokból megváltoztatták, azonban nem volt nehéz ráismerni arra, hogy mely ügy szolgáltatta a történet alapját. A fiatal aktivistákat játszó színészek is eléggé hasonlítottak a meggyilkolt Goodmanre, Schwernerre illetve Chaneyre, de egyéb részről az alkotók nem ragaszkodtak annyira a valósághoz. Az egyik alapvető különbség, hogy az életben nem a lelkiismerete követelésének engedő feleség vezette nyomra az FBI-t, hanem egy járőr, aki 30 ezer dollárért árulta el társait. Alan Parkernek sose volt célja, hogy egy újabb dokumentumfilmet forgasson az esetről, mégis számon kérték rajta a változtatásokat, amiket a csupán inspirációként használt valós eseményeken eszközölt. Az afro-amerikai közösségnek nem volt ínyére, hogy egy fehér akarja elmondani az ő történetüket, akinek szerintük már csak angol származása révén se lehetett akkora rálátása az ügy történelmi hátterére, mint nekik. Kifogásolták, hogy a film főszereplői is fehérek, viszont azt nem vették számításba, hogy, ha nem így lett volna, akkor a Lángoló Mississippi el se készül, vagy, ha netán mégis, hát jó eséllyel nem figyeltek volna úgy oda rá.

Parker alkotása miközben politikai labdaként jobbra-balra rugdosták, szépen elkezdett egyre jelentősebb elismeréseket begyűjteni. Hét Oscar-jelölése nagy dolognak számított, igaz a nem épp a bátor döntéseiről híres Filmakadémia végül csak az operatőrt merte díjazni. Az excentrikus Peter Bizou munkája tényleg nagyszerű, habár Alan Parker látásmódja az, mely a képeket meghatározza. A rendező előző művének, a horrort és a film noirt briliánsan keverő Angyalszívnek a stílusa érződik rajta, mely részben szintén délen játszódott. A gondosan kiválogatott helyszínek tökéletesen adják vissza a '60-as évekbeli déli vidék légkörét annak nyomorával és jellegzetes mocsaraival. Parker egy bizarr vizuális ötletet is bevetett: szánt szándékkal visszataszító színű díszleteket és jelmezeket használt, hogy a néző szemét tudattalanul is a szereplők bőrszínére irányítsa. Annak ellenére, hogy a film a valóságból eredő történetet szabadon kezeli, a Ku-Klux-Klán keltette terrort brutális realizmussal ábrázolja. A lincselések, a gyújtogatások és egyéb támadások arcbavágó erőszakossággal jelennek meg. Parker kirobbanó erejű képekkel ragadja meg az elkövetett szörnyűségeket, melyeket nehéz elfeledni. A templomból gyanútlanul kilépő feketék lerohanásának bemutatásával sikerül egyetlen jelenetbe sűrítenie azt a borzalmas kiszolgáltatottságot, ami az akkoriak számára az életnek már-már a természetes része volt.

Ebben a nyomasztó atmoszférában annál jobban esik a Gene Hackman karakterén keresztül csepegtetett humor. A színész úgy uralja a filmet, hogy még a kiváló Willem Dafoe se tudja mindig tartani vele a lépést. Az egyedüli, aki erre képes az a még viszonylag fiatal Frances McDormand. A színésznő még messze volt első Oscar-díjától, de az elhanyagolt, érző szívű feleség eljátszásáért már ekkor megérdemelte volna. A többi mellékszereplő is jó, kipróbált karakterszínészek keltik őket életre, viszont főképp az ellenszenves figurákat illetően a rendező belefutott néhány túl nyilvánvaló választásba. Michael Rooker vagy Stephen Tobolowsky alkalmat se kapnak bármi emberi megnyilvánulásra. Rasszista bunkók, és kész. Parkernek annyiból mégis kijár az elismerés, hogy statisztaszerepekre fantasztikusan autentikus arcokat talált. Elég körbenézni a klángyűlésen. Egyetlen pillantás és rögtön világossá válik, hogy miféle emberek alkotják a közönséget.

A Lángoló Mississippit az író Chris Gerolmo (X polgártárs) inkább detektívtörténetnek szánta, de a rendező Alan Parker áttolta a hangsúlyt az erőszak sújtotta közegre, amiben játszódik. Ezen aztán össze is vesztek, Parker végül nélküle igazította a saját elképzeléseihez a forgatókönyvet. Megközelítése annyiból bírálható, hogy kissé fekete-fehér. Az egyik fél jóformán csakis szörnyeteg lehet, míg a másik kizárólag áldozat. Árnyaltságot a kialakított kép az olyan részekből nyer, mint mikor Hackman figurája az apjáról beszél vagy McDormandé a gyerekkorától belé nevelt gyűlöletről. Hozzá kell tennem, hogy monológjaik tényleg magukkal ragadóan kifejezőek. Fél perc alatt többet elmondanak a rasszizmus mibenlétéről, mint más film teljes idejében. A Lángoló Mississippi, ha itt-ott - például a lezárásnál - hagy is némi hiányérzetet, még mindig az egyik legerőteljesebb alkotás a témában. A róla szóló viták mára elcsendesedtek, de Parker alkotása nem felejtődött el, és egyhamar nem is fog. Filmbe vésett, élő emlékezete, hogy miféle év is volt 1964.

ÉRTÉKELÉS: 80%