A 2008-ban bemutatott A hihetetlen Hulk közismerten Ang Lee pár évvel korábbi, azonos forrású képregény-adaptációja okozta csorba kiköszörülésére készült el. Lee Hulkját a legtöbb néző értetlenséggel, sőt csalódással fogadta és mivel a mozikasszáknál se úgy szerepelt, ahogy azt elvárták volna, a köztudatban úgy él, mint egy elhibázott alkotás. A premier idején bírálat érte a rendezést, a szereposztást, magát a címszereplő zöld óriás kinézetét valamint a ráérősen vezetett és szívesen elfilozofálgató történetet. A magát több műfajban kipróbáló, de leginkább érzelemgazdag drámáiról ismert Ang Lee eleve szokatlan választás volt a Marvel egyik leghíresebb képregényhőse, a dühében legyőzhetetlen szörnyeteggé váló Bruce Banner (Eric Bana) kalandjainak a filmre dolgozására. Bár minden bizonnyal az anyagiak is közrejátszottak a rendezés elvállalásakor, Lee nem úgy tekintett az elé tárult kihívásra, mint közönséges bérmunkára, hanem igyekezett megragadni azokat a mélységeket, amiket a képregényben látott. Így került bele a filmbe egy görög tragédiába illő apa-fiú kapcsolat és vált hangsúlyossá a főszereplő traumatikus, elfojtásokkal teli személyisége.

A rendező a képregényeknél bevett sugárfertőzési balesetet génmanipulációval és pszichés problémákkal fejeli meg, így pedig meglehetősen nehézkesen jut el odáig, hogy Bannerből kihozza a haraggal teli ösztönlényt. Az áltudományos maszlag és az emberünket kísértő múlt több időt von el, mint az tolerálható lehetne, ami pedig a legrosszabb, hogy a sok igyekezet dacára megmaradnak a közhelyek, melyek a túl komolyan vett körítéssel együtt méginkább banálisan hatnak. Mindezt könnyebben megbocsáthatnánk, ha a rombolás és Hulk megfelelne a várakozásoknak, de éppen, hogy elmaradnak tőle. A számítógéppel életre keltett lény a rá fordított tengernyi idő ellenére túlságosan rajzoltnak hat. Nem is igazán szörny, inkább egy frusztrált ősember, aki úgy ugrabugrál össze-vissza, mint egy energiakoktélt nyelt nikkelbolha. Akkor a legelevenebb, amikor koszos és izzadt. Ilyenkor és az arcát érő közeliknél mutatkozik meg az a rengeteg pénz és szakértelem, amit a megjelenítésébe öltek.

A film sajátos képi világa elsőre keményen próbára tesz, nehéz meglátni a furcsa vágások és az osztott képernyő tolakodó használata mögött az ötletek garmadáját. Mert amilyen idegesítő tud kezdetben lenni a látvány, annyira lenyűgözővé válhat kellő ráhangolódással. És ez tulajdonképpen igaz az egész műre, mely egy stúdiófilmtől szokatlanul merész és kifejezetten egyéni lett. A Hulknak szíve van és, hogy ez kézzel fogható abban nagy része van Danny Elfman fantasztikus zenéjének. A dallamok nyugtalanul lüktetnek tökéletesen kifejezve a film hangvételét és a szereplők lelki állapotát. A színészek nem teljesen találják a helyüket, ám, ha nem is hibátlan, de mindenképp értékelendő alakítást nyújtanak.

A Bannert játszó Eric Bana van a legnehezebb helyzetben, hisz a legmozgalmasabb pillanatokban a számítógép veszi át a szerepét. Neki jut a szenvelgés, a lelkizés, de, amit lehet azt így is kihozza alapvetően szürke figurájából. A Betty-t játszó Jennifer Connelly visszafogottan is elbűvölő. A készítők a szerelmi szálat végig takaréklángon tartják, ennek megfelelően a két főszereplő kapcsolata inkább egy szép összetartozás, nem regényes szerelem. Nick Nolte Banner apjaként mintha egy hobó és Frankenstein doktor keverékét adná. Elképesztően szétesett a fickó és amennyire csak lehet ezt igyekszik a karaktere javára fordítani. Sam Elliott arra termett, hogy katonát játsszon, hiteles és érzékeny alakítását William Hurtnek esélye se volt megközelítenie az új verzióban. Josh Lucas, mint a pénzéhes Talbot a film kezdetén nagy ígéretnek indul, ám minden újbóli megjelenésekor feleződik az értelmi szintje és végül rendkívül dicstelenül távozik a színről.

Külön értekezést érdemelne a befejezés, ami talán a leglehangolóbb a képregényfilmek történetében. A végső összecsapás annyira elvont, hogy követni se egyszerű. Ang Lee nem talált megfelelő vizuális kifejezési módot, ami kellően érzékeltethetné azt a sokrétű, nem utolsó sorban szavak és indulatok szintjén zajló küzdelmet, amely apa és fiú közt játszódik le. Túllépve az itt egyértelműen elrontott technikai megvalósításon, az elgondolás minden dicséretet megérdemel. Tele van drámával, pátosszal és szomorúsággal. Nem csoda, hogy a stúdió ragaszkodott egy ostoba slusszpoénhoz, ami valamelyest ellensúlyozza a tragikus zárást, de nem kétséges, hogy Ang Lee filmje Jennifer Connelly és Sam Elliott beszélgetésével ér véget, amely éppen csak meghagyja a reményt. Igazság szerint a két homlokegyenest eltérő Hulk-filmből együttesen lenne egy igazán jó alkotás. Ha Ang Lee igényessége találkozna a frissebb változatot készítő Louis Letterier laza, akciódús elképezéseivel. Úgy is mondhatjuk, Lee ragadta meg Hulk lelkét, Letterier pedig a testét. Aki látványos rombolásra, könnyed szórakozásra éhes az válassza az új verziót, aki viszont valami izgalmasra, eredetire és nehezebben emészthetőre vágyik annak érdemes előkeresnie Ang Lee alábecsült filmjét, ami hibáival együtt is az általam előnyben részesített feldolgozás.

ÉRTÉKELÉS: 70%