A Die Hard-sorozat a kezdetektől fogva magasra rakta a lécet. John McTiernan 1988-as alkotása újradefiniálta az akciófilmeket és a sztárok közé repítette Bruce Willist. A folytatás nem sokat váratott magára. Az 1990-ben bemutatott második részben a terroristák megint elszúrták a mindig rossz helyen lévő zsaru, John McClane karácsonyát, akinek ismét meg kellett mentenie a feleségét. Renny Harlin filmje szorosan követte az első részt, miközben a határokat minden szempontból kitágította. Az 1995-ös harmadik epizód kedvéért visszahozták McTiernant, mégis jóval több lett a változás. Nincs annyi visszatérő mellékalak, se karácsony, viszont több a humor. Samuel L. Jackson bevonásával a Die Hard 3 már szinte buddy movie-ba ment át és bizonyos szemszögből a széria legszórakoztatóbb része lett. Ha itt hagyják abba, a Die Hard a csúcson érhetett volna véget, de egy elég nagy, 12 éves szünet után végül a mozikba került egy újabb folytatás, a Die Hard 4.0, mely már egy másik korszak filmje. A borzalmas ötödik rész óta ugyan némiképp felértékelődött, azonban még mindig vegyes a megítélése. Azoknak van igaza, akik szerint a Die Hard az egy trilógia és slussz, vagy ennél Len Wiseman filmje többet érdemel? Vegyük végig az érveket és ellenérveket!

TARTALOM

Pro: A jó folytatás trükkje, hogy ugyanazt a filmet kell úgy megcsinálni, hogy ne tűnjön ismétlésnek. A Die Hard 4.0 alkotói ezt a mutatványt egész ügyesen megoldották. A történet megint egy terrortámadásnak álcázott rablásról szól, ami immáron az egész országot fenyegeti. A tét a következő logikus szintre emelkedett, a cyberterrorizmussal pedig úgy tudták a Die Hardot aktualizálni, hogy megőrizték hagyományait. John McClane, akinek már a második részben is a fagyasztott pizza volt a technika csúcsa, ebben a világban kívülálló. Felhúzós óra a digitális korszakban, amit bár sértésként jegyeznek meg, ám valójában erre a régimódiságra a film nagyon is büszke. A Die Hard 4.0, ha nem is legjobb tanulója az öreg iskolának, de azzal, hogy a lelkes híve, már önmagában szerez magának jópontokat. Az alkotók nem viszik túlzásba a nosztalgiázást, egyszerűen tudják, hogy egy Die Hard-filmnek milyennek kell lennie, és azon vannak, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Kontra: A hackerkedés bármennyire aktuális téma, a film készítői nem tudták izgalmassá tenni. Az egyenesen röhejes, hogy a rendszerbe való behatolást még mindig úgy érzékeltetik, hogy elmegy a monitoron a kép. Ennél fontosabb, hogy míg a korábbi részek mindegyikében megvolt a fenyegetettség érzete, innen majdnem teljesen hiányzik. Persze látványos meg durva, hogy akármit megtehetnek az ország infrastruktúrájával, de, ha jól sejtem, a legtöbben már az infrastruktúra szótól unatkozni kezdtek. A szereplők rengeteget szövegelnek a hackertámadás veszélyességéről, ám idejekorán kiderül, hogy a rosszfiúknak eszük ágában sincs végigvinni a komputeres armageddont. Nincs közelgő végveszély, McClane-t nem is izgatják az ellopott adatok, csupán a lánya megmentésével törődik. A negyedik rész történetében lévő lehetőségeket a gyors és egyszerű cselekmény érdekében feláldozták, amiért kár, viszont az, hogy tovább tudták vinni a Die Hard-örökséget többet nyom a latba.   

A nyertes oldal... a pro.

AKCIÓ

Pro: Millióegy akciófilm után már nehéz bármi újat mutatni, de Len Wiseman rendező egész rendkívülien bánik a kamerával. A jelenetek nem csak jól néznek ki, hanem dinamikusak, helyenként pedig kifejezetten ötletesek. Cyril Raffaelli akrobatamutatványai valami elképesztőek. Tudván, hogy az oldschool akciófilmek rajongóinak a CGI szitokszó, a készítők amennyire lehet, mellőzik ezt a technikát. A Die Hard negyedik részében a számítógép helyett a pirotechnikusok, a kaszkadőrök és a hagyományos trükkök viszik a prímet, így a műfaj konzervatívabb hívei is elégedettek lehetnek. Ennek a résznek volt a legnagyobb a költségvetése, és a rá fordított tetemes összegnek látszik minden egyes centje. Az se túlzás, hogy a negyedik a sorozat leglátványosabb része.

Kontra: A 100 millió feletti büdzsé ára nagy volt. A stúdió arra kényszerítette a stábot, hogy a filmet szabják alacsony korhatárra. Die Hard káromkodás és brutalitás nélkül? Ezzel aztán rendesen lábon lőtték magukat! DVD-n ugyan kijött egy durvább változat, de nálunk nem elérhető, úgyhogy maradjunk csak a mozisnál. A film a hullák számában nem marad el elődjeitől, a finomítás mégis érződik, a vérszegénység már-már kóros méreteket ölt. Az akciókat színesítő beszólásokat is utolérte a cenzúra, ami végképp túlmegy minden határon! A párbeszédek amúgy se túl erősek, így McClane-nek többnyire elég satnya egysorosokkal kell beérnie. Az akciójelenetek lehetnek szemre akármilyen pöpecek, a kompromisszummal, melyet az alkotók kötöttek szembementek mindazzal, amit a korábbi részek lefektettek.

A nyertes oldal... a kontra.

FŐSZEREPLŐ

Pro: Bruce Willis az utóbbi években Nicolas Cage-et megszégyenítő sebességre kapcsolva építette le a hírnevét. Az az unottság, amivel végigjátszotta a következő részt még nem látszik rajta, épp ellenkezőleg. Korát meghazudtoló energiával veti bele magát a jelenetekbe. McClane jelleme kicsit megváltozott, de vagányságban továbbra is felveszi a versenyt akármelyik újgenerációs akcióhőssel, sőt köröket ver rájuk! Volt, aki arra panaszkodott, hogy a szimpla zsaruból legyőzhetetlen szuperembert csináltak, de igazság szerint McClane mindegyik részben lehetetlen helyzeteket élt túl. A tét emelkedésével a filmek egyre jobban eltávolodtak a realitás talajától, mely itt a vadászgéppel való összecsapásban csúcsosodott ki. A jelenet úgy túlzás, ahogy van, de a főszereplő ekkor se tagadja meg önmagát. Mikor felsóhajt végigmérve, hogy mit úszott meg, az utánozhatatlan. Az ilyen pillanatok mutatják, hogy ez még mindig az a McClane, akit megszerettünk.

Kontra: John McClane-t részről-részre sikeresen megszabadították az összes káros szenvedélyétől. Eddigre egy se maradt, ami nem áll jól neki. A dohányzást még megértem, arról igen látványosan szokott le a második részben, de egy olyan akcióhősre, aki nem iszik, nem káromkodik, és úgy tűnik, hogy a nők se túlzottan érdeklik, hát akár még a kiherélt bélyeget is rásüthetjük. Az iszákosság hiányában Bruce Willis keze lehet benne, aki szerint a harmadik rész piás McClane-je túlzás volt. A magánya emberibbé teszi, azt mégse akaródzott elhinnem, hogy utálják a gyerekei. Az írók ahhoz is lusták voltak, hogy legalább rendesen megalapozzák McClane lányának ellenszenvét, amiről idővel meg is feledkeznek. Néhány baklövést tehát elkövettek a készítők McClane-nel kapcsolatban, azonban személyisége még úgy is sértetlen maradt, hogy gyerekbarát verzióban lődösi az ellent.

A nyertes oldal... a pro.

MELLÉKALAKOK

Pro: McClane aktuális segítője, Justing Long ifjú hackere csak enyhe jóindulattal fér meg ebben a bekezdésben. Ha középtájt lepuffantják, az adhatott volna akár drámai súlyt is a filmnek, így viszont csak ott lohol McClane után anélkül, hogy igazán szükség volna rá. Long, amit lehet, azt kihozza a nem túl érdekes szerepből, néha egész vicces, és, ha azt vesszük, a figurája még fejlődik is valamelyest a film végére. Kevin Smith hackermesterként való feltűnése szórakoztató, de nyúlfarknyi. A kissé nehezen megmurdeló gonoszok részéről a már említett Cyril Raffaelli emelhető ki, ő is leginkább bámulatos mutatványai miatt, továbbá a dögössége okán Maggie Q. Azért, hogy az összkép színészileg javul, leginkább Mary Elizabeth Winsteadnek jár köszönet. McClane lányának a sztoriba erőltetése rémes ötletnek tűnt, azonban Winstead eleven játékában még az is elhihető, hogy Lucy McClane-t a maga módján ugyanolyan kemény fából faragták, mint az apját.

Kontra: A Die Hard-trilógia tömve van emlékezetes mellékszereplőkkel, de, akik itt vannak, azok túlnyomó részt tökéletesen felejthetőek. Cliff Curtis és Zeljko Ivanek remek színészek, méltatlan hozzájuk a laposra megírt kormányügynök-szerep. Dolguk se nagyon akad az egész filmben. A Die Hard 4.0 legnagyobb melléfogása sajnos pont elsőszámú gazembere, a jéghideg csúcshacker Thomas Gabriel, akit Timothy Olyphant játszik nem túl meggyőzően. Meglepő fejlemény ez annak tükrében, hogy se színészi tehetségben, se karizmatikusságban nem szenved hiányt, azonban nekem végig úgy tűnt, hogy nem találja a helyét. Oké, Gabriel nem egy Hans Gruber, mitöbb olyan messze van tőle, amennyire ember lehet! Gyéren motivált, érdektelen gazfickó, aki még akkor is vesztesnek tűnik, amikor épp nyerésben van. És ez a legrosszabb: nem méltó ellenfél. McClane is úgy kezeli, mint egy felfújt hólyagot. Ha egy akciófilm pont annyit ér, amennyit a főgonosza, a Die Hard 4.0 elég siralmasan áll.

A nyertes oldal... a kontra.

RENDEZÉS

Pro: Len Wisemannek nagy ugrás volt a nívódíjjal nehezen jutalmazható Underworld-filmek után a Die Hard 4.0 rendezése. Azt eddig is tudni lehetett, hogy van érzéke az akcióhoz, de ennyi önmagában még kevés lett volna az üdvösséghez. Ekkora szünet után újra felépíteni egy franchise-t nem kis feladat, főleg úgy, hogy a hagyományos akciófilmek éppen haldokoltak, ezért Wiseman megérdemli az elismerést, hogy megőrizte a sorozat szellemiségét. Egyes rendezőknek eleve fogalmuk nem lett volna, hogy az miben is áll, azonban a széria rajongójaként Wiseman behatóan ismerte a korábbi részeket. Így mentette át az időközben elhunyt Michael Kamen helyét átvevő Marco Beltrami zeneszerzővel a trilógia jellegzetes hangzását is. A rendező, ha nem is említhető együtt John McTiernannel, de munkája lelkesedést és technikai felkészültséget mutat. Biztos kézzel vezeti a cselekményt, adja hozzá a filmhez a saját stílusát, pontosan tudván hová is akar eljutni.

Kontra: Képileg a film mutatós, de a kékes szűrő, ami a rendezőnek úgy tűnik, hogy a mániája, megtöri a részek közti vizuális egységét. A Die Hard 4.0 megjelenésében annyira elüt a sorozatban eddig megszokottól, mintha nem is hozzá tartozna. Wiseman látványfilmes a szó rossz értelmében, ezért, ha karakterekkel vagy humorral kell operálnia, már nem áll a helyzet magaslatán. Szerencséjére egy Die Hard-film nem követel túlzott mélységeket, elődjei mégis igényesebbnek bizonyultak a műfaji korlátokkal együtt. Bruce Willisnek a vérében van McClane szerepe, jól elvan hát magában, de a többiek igényelték volna a színészvezetést, ami a rendezőnek nem erőssége. Wiseman nem tud egy átlagosnál jobb vagy különösebben szórakoztató alakítást kihozni még egy elsőrangú színészből se, ahogy azt a Total Recall újrafeldolgozásában is bizonyította. Amennyi elválasztja őt egy klasszisokkal jobb rendezőtől, mint McTiernan, épp annyi választja el a Die Hard 4.0-t a trilógia szintjétől.

A győztes oldal... a kontra.

VÉGEREDMÉNY (PRO ÉS KONTRA): 2-3

A Die Hard 4.0 önmagában véve egy teljesen korrekt akciófilm. A látvány fantasztikus, a történet magán viseli azokat a vonásokat, amik a sorozatra jellemzőek. A '80-as - '90-es évek nem egy hőse volt kénytelen beérni ennél jóval kevesebbel megkésett visszatérésekor, ám a méltán klasszikussá vált részek után megnézve a színvonalzuhanás határozottan érezhető. A szereplők épp olyan vérszegények lettek, mint az akciók. A szövegekből nagyon hiányoznak az ízes káromkodások. A Die Hard 4.0 tükrözi a kort, amiben készült, az pedig nem az oldschool akciófilmek fénykora. A rendező tehetsége korlátai által gúzsba kötve idézi meg a dicsőséges múltat. Az, hogy valamit egyáltalán el tudott kapni belőle, ad némi létjogosultságot filmjének, de a megkötött kompromisszumok szülte szakadék mindig ott fog éktelenkedni.