Az 1970-es években radikális változáson mentek át a stúdiók és a moziba járási szokások. A filmek merészebbé váltak, megjelentek a nyári blockbusterek és elterjedtek a VHS-magnók. Ahogy ez az időszak a nyers erőre és penge beszólásokra épülő akciófilmek felemelkedését hozta magával, egy újabb változási hullám úgy vonta maga után a műfaj alkonyát. De maradjunk egyelőre a kezdeteknél, amikor a kemény és hűvös darabokat felváltották a pörgősebb és erőszakosabb alkotások. A ’80-as években teljesedett be ez a folyamat olyan filmekkel, mint a Rambo (1982) és a Kommandó (1985). Színre lépett a két nagy rivális, Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger, akiknek a filmjei meghatározták a trendet. Az akcióhősök emberibb arcát erősítve csatlakozott hozzájuk Mel Gibson és Bruce Willis ikonikus zsaruszerepükben, megteremtve két iránymutató akciófilm-sorozatot. Bármily meglepő, az amerikai mozikban se az első Halálos fegyver (1987), se a Drágán add az életed! (1988) nem érte el a 100 milliós álomhatárt, videós megjelenésükkel tornázták fel magukat a csúcsra. Schwarzenegger korai műfajklasszikusai, mint a Terminátor (1984) és a Vörös zsaru (1988) szintén videón lettek sztárok, moziban leragadtak a 38M dollár körüli bevételnél, viszont érdemes megjegyezni, hogy az egykori testépítő filmjei ekkor még nem kisebb vagyonokból készültek. És ezzel elérkeztünk a vegytiszta, oldschool akciófilmek eltűnésének egyes számú okához: a költségek megemelkedéséhez.
Megmaradva a Drágán add az életed!-nél, míg az első rész 28 millió dollárt kóstált, a második epizód már 70 milliót emésztett fel. A Még drágább az életed (1990) 117 milliós bevétele a producerek egy részének csalódást okozott, nemzetközileg és a videós forgalmazásban hiába hozta be a film ennek a többszörösét. Igaz ehhez azt is érdemes fejben tartani, hogy a látszólagos +47M dollárból lejön a mozitulajdonosok része is, tehát bármily jól mutatnak ezek a számok, a nyereség ennek a töredéke. A nézői igényeket egyre feljebb tornászó, sűrűsödő látványelemek és speciális effektusok bevetésével a nagy durranásnak szánt nyári akciófilmek nehezen úszhatták meg 50 millió dollár alatt a költségvetést. A Die Hard – Az élet mindig drága (1995) kiadásait 90M-ra becsülték miközben Amerikában épphogy átcsúszott a 100 milliós határon. Mostanság nosztalgiával emlékeznek vissza Hollywoodban arra az időre, amikor egy filmmel a mozikban hosszú távra tervezhettek. Az új évezredre jellemzővé vált, hogy az első hétvégén múlik minden. A nyitórekordok egymás után dőlnek meg. A stúdiók hatalmas reklámkampánnyal igyekeznek minél gyorsabban kisajtolni a maximumot filmjeikből, hogy alig fél évvel később már DVD-n és Blu-rayen hozzák a hasznot. A marketingköltségek egy Godzilla (1998) méretű szuperprodukciónál is megközelítették már a gyártási kiadásokat. A másik nagy árrobbanást az egyre inkább elharapódzó, indokolatlan sztárgázsik hozták magukkal. Bár a csak Amerikában 127 millió dollárt hozó Rocky IV (1985) óta nem volt blockbustere, Stallone a minden idők legdrágább filmje címet kivívó 1988-as Rambo III-tól a több évig dobozban tartott, majd néhány moziban elvérzett D-Tox (2002) bemutatásáig 15-20 milliókat vágott zsebre.
A vonzóan kerek 20 millió presztízskérdéssé vált és a nagy akciósztárok nem is nagyon voltak hajlandóak kevesebbért kamera elé állni, hacsak nem kaptak részt a nyereségből. Az Ivan Reitman rendezte vígjáték, az Ikrek (1988) kirobbanó sikere után kizárólag nyolc számjegyű összegért dolgozó Schwarzenegger híres lett arról, hogy neki vannak a legköltségesebb filmjei. Mel Gibsonnak a kiszivárgott információk szerint a bevételből való részesedés mellett 35 milliós összeg ütötte a markát a Halálos fegyver 4-ért (1998), aminek összköltségei immáron 140 millió dollárra rúgtak, miközben tízzel ez alatt futott ki az amerikai mozikban. A mohó sztárok és pénznyelőik a nemzetközi bevétel jelentette mentőövre egyre kevésbé számíthattak. Lassan Európa és a többi kontinens se tartotta ki az olyan lecsúszó, bunyós akcióhősöket, mint Dolph Lundgren, Jean-Claude Van Damme, Wesley Snipes, vagy Steven Seagal, akik DVD-re dolgozó hulladékgyártó kisiparosok lettek. Chuck Norris már előttük túl volt a fénykorán, de a Walker, a texasi kopó c. tévésorozatának köszönhetően szépen elkaristolt. Stallone filmjeit a ’90-es évek közepére csak a világszerte befolyó összeg mentette meg a totális bukástól. Jó példa erre a Daylight (1996), mely az Egyesült Államokban szerény 32 milliót termelt, míg világszerte további 126-ot. A szívműtétjéből felépülő, határozottan korosodó Schwarzenegger Ítéletnap (1999) című filmjét a nemzetközi mutatók még kihúzták a csávából, de A 6. napont (2000) és Az igazság nevébent (2002) már nem.
Azzal, hogy az elszabaduló költségek okán alacsonyabb korhatárúvá, vagyis erőszak- és káromkodás mentesebbre szabták az akciófilmeket, a stúdiók csak maguk ellen dolgoztak. A trendek egyfolytában változnak és ez volt a második fő oka annak, hogy a kifogyhatatlan tárral lövöldöző izompacsirtáknak leáldozott. Az ellent gondolkodás nélkül halomra gyilkoló, bugyuta akcióhős esszenciális figurája, Rambo az Amerikában megbukott III. részre viccek céltáblájává vált. Az egy arckifejezéses, lassan kiöregedő machókat több aggyal dolgozó ifjoncok váltották fel. Az új áramlat jobb színészeket követelt magának, amibe bekerült a friss Oscar-díjas Nicolas Cage A sziklával (1995) és a másodvirágzását élő John Travolta a Rés a pajzsonnal (1996). Bár 1994-ben még Schwarzenegger és a True Lies vitte a pálmát, de hasonló nagyságrendű bevételével helyet követelt magának Keanu Reeves a Féktelenüllel. Cage, Travolta és Reeves szívesen kalandoztak a műfajok között, nem kívántak csupán akcióhősök lenni, ami nem is volt hülyeség. A nézőket a mozikba néhány éve még a legbiztosabban becsalogató Will Smith ugyan a Halálos fegyver hagyományait folytató Bad Boys-szal (1995) mutatkozott be, de jóval nagyobb sikereket ért el olyan sci-fikkel, mint A függetlenség napja (1996) vagy a Sötét zsaruk (1997). Ezek a filmek eredménnyel használták ki a modern számítógépes effektusok nyújtotta előnyöket, míg az akciófilmek a hagyományos recept szerint igyekeztek megfelelni közönségüknek.
A nézők érthető módon kezdtek ráunni a megújulni képtelen műfajra, mely bár tett lépéseket az igényesebbé válás felé, de még mindig egysíkú pszichopata főgonoszokkal és alibi sztorival rendelkeztek, melyet egyre fogyatkozó ötlettárral ismételtek újra és újra. Az Úszó erőd (1992), Az 57-es utas (1992) és a Hirtelen halál (1995) például egyértelműen a Drágán add az életed! koppintásai voltak. Joel Silver, a Halálos fegyver és sok más akciófilm producere hiába próbálkozott kidolgozottabb történetekkel, a Tűzparancs (1995), a Bérgyilkosok (1995) és az Összeesküvés-elmélet (1997) nem váltották be a hozzájuk fűzött reményéket. Aztán kijött a kezei közül a Mátrix (1999), amely divatba hozta a bullett-time fogalmát és a drótköteles kung fu mutatványokat, ám az egész ázsiai hatással együtt vakvágányra küldte a műfajt. Pedig eleinte úgy tűnt, hogy a keletről érkező segítség megmenti a kifulladni látszó akciófilmeket. A vérfrissítésre John Woo nézett ki a legalkalmasabbnak, aki jött-látott és győzött. A Tökéletes célpont (1993) és a Rés a pajzson után következett a körülrajongott Ál/arc (1997) a Cage-Travolta párossal, majd Tom Cruise főszereplésével 2000-ben a Mission: Impossible-2, ami világszerte a legtöbb bevételt hozta az adott évben. Ezután viszont fordulópont következett. John Woo egy háborús filmbe (A fegyverek szava - 2002) és egy sci-fibe (A felejtés bére - 2003) próbálta sikertelenül beleilleszteni stílusjegyeit, más Hong Kongból átcsábított rendező, mint például Tsui Hark (Nyerő páros – 1997) pedig nem volt képes extrém túlzásaival megfelelni a nagyközönség ízlésvilágának. Az amerikai karriernek sokadjára nekifutó Jackie Chan is egyedül a Csúcsformában-trilógiával volt képes uralni a kasszákat. Az igazi változást az X-Men mozifilm (2000) hozta, ami elindította a képregény-adaptációk özönét, mely az iskolai lövöldözések óta könnyű célponttá vált műfajt végképp kiszorította és megfogta azt a közönséget, amellyel a legnagyobb bevételt lehet elérni – azokat akiknek a filmeket tulajdonképpen jó ideje készítik: a kölyköket.
A költségek megemelkedése és a trendek megváltozása halálos sebet ejtett, de a végső döfést maguk a műfaj meghatározó alakjai vitték be, akik egyre kevésbé jelentettek garanciát a szórakozásra. Ha ezek az alkotók nem követik el végzetes hibáikat, talán minden másképp történt volna. Az írók részéről elsősorban Steven E. de Souzáról és Shane Blackről van szó, akiknek a közreműködése nélkül nem létezne Martin Riggs, nem ismernénk John McClane-t, és az olyan alapvetések se jöttek volna létre, mint a Kommandó vagy a Tony Scott rendezte Az utolsó cserkész (1991). De bármilyen tehetséges forgatókönyvírók voltak, végül az ő munkájuk színvonala is zuhanni kezdett. Shane Black karrierjét rekordösszegért elkelt forgatókönyve, az Utánunk a tűzözön (1996) bukása vágta haza, Steven E. de Souza pedig a Beverly Hills-i zsaru III. (1994), Dredd bíró (1995), Street Fighter (1994) trióval vált kegyvesztetté. A közutálatnak örvendő játékadaptációt egyébként direktorként is jegyezte. Míg Black rendezői debütálásával, a Durr, durr és csókkal (2005) legalább a kritikusoknak bebizonyította, hogy van még benne spiritusz és a Vasember 3-mal sikerrel ült fel a képregény-filmes vonatra, addig de Souza azóta se mosta le magáról a kiégettség bélyegét.
Az egykori sztárrendezők, mint John McTiernan (Predator - 1987; Drágán add az életed!) és Renny Harlin (Még drágább az életed; Cliffhanger - 1993) klasszikusnak számító filmjeik után sorra követték el a baklövéseket. Harlin minden áron akciósztárt próbált faragni akkori feleségéből, Geena Davisből, ami A kincses sziget kalózai (1995) és a már említett Utánunk a tűzözön c. súlyos buktákat eredményezte. McTiernan legelőször Az utolsó akcióhőssel (1993) hasalt, de ez semmi volt ahhoz képest, amit az újraforgatásra küldött A 13. Harcos (1999) és a Rollerball (2002) c. filmek okoztak a karrierjének. A buddy filmek örökzöldjének, a 48 órának (1982) az alkotója, Walter Hill éppen a film folytatása (Megint 48 óra – 1990) óta nem találta a hangot a közönséggel. Az operatőrből rendezővé előlépett Jan de Bontot a zátonyra futott Féktelenül 2 (1997) átokként kísérte végig. Többé képtelen volt épkézláb filmet letenni az asztalra. A Halálos fegyver-filmek rendezőjéből, Richard Donnerből egyszerűen kifogyott a szufla. Mások váltottak. Az olyan kasszarobbantók, mint Michael Bay és James Cameron búcsút mondtak az egyszerű akciófilmeknek és inkább óriásrobotokkal meg űrmacskákkal foglalatoskodtak. Tony Scott volt a nagy kivétel, aki a Top Gun (1986) óta megmaradt a műfajnál, sőt egyre jobb rendező lett, azonban a sorsa tragikus fordulatot vett: miután agydaganatot diagnosztizáltak nála, 2012-ben önkezével vetett véget életének.
Az akciófilmekre specializálódott producerek időközben vagy elbuktak, vagy igazodtak a közönséghez. Jerry Bruckheimer A szikla forgatása során elhunyt társával (Don Simpson) még 1984-ben elindította a Beverly Hills-i zsaru-sorozatot, tető alá hozta a stílusteremtő Top Gun-t, majd a Bad Boys és Az utolsó esély (1995) c. filmekkel adott pályafutásának újabb löketet. A Con Air (1997) és a Tolvajtempó (2000) visszafogott sikere után Bruckheimer inkább családi kalandfilmek (lásd. A Karib-tenger kalózai) gyártásába kezdett, melyek elképesztő tarolásával a legmenőbb producerek közé lépett. Neve széles körben ismert védjeggyé vált, viszont az utóbbi időben az ő nimbusza is megkopott. Hiába, nehéz a csúcson maradni, amiről tudna mesélni a megannyi műfajklasszikust leszállító Joel Silver is, aki a Mátrix trilógiává bővítése óta egyre nehezebben tartott lépést a változó igényekkel és hatalmas tartozásokat halmozott fel. A Carolco stúdiót megalapító Andy Vajnának és Mario Kassarnak, akiknek sokat köszönhet Stallone és Schwarzenegger, a ’90-es években elváltak az útjai. Vajna létrehozta a Cinergit, aminek az egyetlen kiugró sikere a Die Hard – Az élet mindig drága volt és az évtized végére csődbe is ment. A pénzt két kézzel szóró Mario Kassar által irányított Carolconak olyan filmekkel, mint a Terminátor 2 (1991) és a Csillagkapu (1994) egész jól ment, végül a 100 milliós költségeiből mindössze 10-et visszahozó A kincses sziget kalózai nyírta ki. A két férfi a kétezres évek elején újra egyesítette erejét, de a Terminátor 3 – A gépek lázadását (2003) leszámítva csak a rendkívül rosszul fogadott Én, a kémmel (2002) és az Elemi ösztön 2-vel (2006) jelentkeztek.
Ugyan akciófilmek évről-évre továbbra is készülnek és minden bizonnyal fognak még, a fent említett úriemberekkel mégis egy korszak végérvényesen lezárult. Vin Diesel és Dwayne Johnson viszik tovább a fáklyát, de soha nem lesz belőlük Schwarzenegger, ahogy Antoine Fuqua se fog Tony Scott nyomába érni. Az igény továbbra is megvan a hagyományos akciófilmekre, csak a vállalkozói kedv általában leragad olyan felejthető produkcióknál, mint a Fuqua által jegyzett Támadás a Fehér Ház ellen. De ott van James Bond, aki átvészelt már több évtizedet. Következő generációs kollégái, Jason Bourne és Ethan Hunt is köszönik szépen, jól vannak! Az öregeket se kell félteni. Az Elrabolva-trilógiával Liam Neeson lett a legmenőbb nyugger akcióhős Charles Bronson óta, és Stallone is többször bizonyította, hogy korai volt a feláldozhatók közé sorolni őt. A részről-részre több pénzt hozó Halálos iramban-sorozat és a legjobb filmnek járó Oscar-jelölésig jutott Mad Max - A harag útja szintén azt igazolja, hogy a műfaj kedvelőit még mindig lehet akár nagy tömegben is mozgósítani. Az olyan hamar kultikussá vált alkotások, mint a Crank vagy a John Wick pedig arra a bizonyíték, hogy nem kell feltétlenül 100 milliós büdzsé a népszerűséghez. Rambo és társai meglehet már sosem lesznek olyan menők, mint egykoron, de nem is kell nekik. Megtették, amit kellett. Előbb lőttek, és csak utána kérdeztek.
