A Délidő találkozik az Aliennel. - röviden így lehetne összefoglalni Peter Hyams (Ítéletnap) filmjét, de bármilyen érdekesen hangzik két ekkora moziklasszikus összemixelése, se a kritikusok, se az amerikai közönség nem dobott tőle hátast bemutatásakor. A különböző műfajok elegyítése éppoly kiszámíthatatlan tud lenni, mint mikor egy vegyész eltérő kemikáliákat önt egybe. Ha nem vigyáz, az anyag szépen az arcába robban. Persze vannak univerzális történetek, melyek játszódhatnak éppúgy a feudális japánban, mint a vadnyugaton, de, hogy egy tipikus westernsztori az űrben is működjön, ahhoz elengedhetetlen egy biztos kezű, felkészült alkotó. Peter Hyamsre, aki egy személyben volt írója, rendezője és operatőre a legtöbb filmjének, épp illik ez a leírás. Dolgozott nagymenő színészekkel, kipróbálta magát számos műfajban a horrortól az akciófilmig, technikailag pedig több műve megelőzte a korát, mégis a neve említésére aligha kapták fel a fejüket az emberek még akkor se, amikor foglalkoztatott volt. A kutya valahol ott lehet elásva, hogy Hyams pont a tehetséges iparos és a kiemelkedő alkotó közti alkonyzónában helyezkedik el. Ahhoz, hogy az utóbbi kategóriába lépjen át, a legközelebb épp a Gyilkos bolygóval járt, mely nem csupán kiállta az idő próbáját, de az eltelt évek csak erősebben rávilágítottak érdemeire.

A történet főszereplője O'Niel rendőrbíró (Sean Connery), akit a Jupiter holdjának sivár bányásztelepére helyeznek át. Az állomásvezető Sheppard (Peter Boyle) azt már az első napján finoman közli vele, hogy fő a termelékenység, ezért legyen elnéző a munkásokkal, akikre a kemény munka mellett ráfér, hogy néha kiereszthessék a gőzt. O'Nielre odahaza egy újabb rossz hír vár. Családja belefáradva, hogy egyik élhetetlen helyről a másikra költöznek, elhagyta. A magába roskadás helyett a férfi a munkájába veti bele magát és felfigyel arra, hogy a telepen megszaporodtak a furcsa halálesetek. Az egyik munkás letépte magáról a szkafandert, a másik önként sétált bele a dekompressziós liftbe, egy harmadik pedig dührohamában rátámadt egy prostituáltra. O'Niel rátalál az összekötő kapocsra az első látásra összefüggéstelen események között: a főnökség hatékonyságnövelő drogokkal látja el a melósokat nem törődve azok rájuk gyakorolt mellékhatásaival. Sheppard mikor nem tudja megvesztegetni O'Nielt, a kapcsolatait felhasználva bérgyilkosokat bérel fel és elhíreszteli az állomáson dolgozók között, hogy nem ajánlatos senkinek se a rendőrbíró mellé állnia, akinek így az emberei támogatása nélkül kell összecsapnia a legközelebbi járattal érkező profikkal.

Az, hogy a film mennyire magáévá tette az Alien világát már a főcím alatt szemet szúr. Az író-rendező úgy veszi át Ridley Scott alkotásának látványát, sőt a most is remeklő Jerry Goldsmith zeneszerzővel részben annak hangzását is, hogy akár egy percig is úgy tűnne, hogy simán kopírozna. A Gyilkos bolygóban felesleges is volna keresni xenomorphokat, a film mégis játszódhatna akár ugyanabban az univerzumban is. A csak a profittal törődő vállalat, a rendező korábbi munkájából, a Földi űrutazásból ismerős Con-Amalgamate lehetne a Weyland-Yutani is. A jövőkép és a környezet szintén egyező. Hyams ugyanazt a koszos melóskörnyezetet teremti meg, amit Scott, csak épp nála űrkamionosok helyett űrbányászok szerepelnek. Mindkét filmet a legendás, angol Pinewood stúdióban forgatták, mitöbb a speciális effektek kivitelezésére felbérelt szakembereket az Alien trükkmestere ajánlotta be. A hatalmas díszletek és a bámulatosan részletes makettek, amikkel dolgoztak, még mai szemmel is fantasztikusak. Néhány megoldást az idő leleplezett, de továbbra is lényegesen kézzelfoghatóbb és egyedibb látvány nyújtanak, mint az inkább rajzoltnak ható, mostani számítógépes trükkök. Hyams végig személyesen felügyelte az effektek minőségét és vadonatúj technikákat is bevetett a jobb élmény érdekében, mint a háttérfényképezést meggyőzőbbé tevő IntroVision és a térhatású hangzást erősítő Megasound.

A rendező odafigyelésének és a trükkstáb kimagasló munkájának köszönhetően a Gyilkos bolygó több szájtátásra késztető látványjelenettel is büszkélkedhet. Ahogy a kezdésben a kamera bejárja a teret briliánsan összemosva a miniatűrökből felépülő hátképet a valós nagyságú előtérrel, az minden alkalommal elkápráztat. Az, hogy egy filmben szép méretesek a díszletek önmagában még kevés. A teljesítmény ott kezdődik, hogy a rendező képes legyen őket megtölteni élettel. Azt, hogy valósnak és természetesnek hasson a közeg Hyams pazarul oldja meg. Úgy építi fel a jeleneteket, hogy operatőri tehetségével maximálisan kihasználja a környezetet. Főszereplői többször bejárják, sőt keresztülüldözik egymást a munkások kaptárszerű szálláshelyén és az állomás egyéb részlegein. Ekképp tart nekünk tárlatvezetést Hyams azt a cselekménybe illesztve. A bányásztelep minden egyes helyszínének fontos funkció jut a történet egyes szakaszában, így válik a film helyszíne maga is karakteres arccal bíró szereplővé. Dinamikus kamerakezelésével Hyams egy milliószor látott kergetőzést is izgalmassá tud tenni. Mikor O'Neil az egyik drogdílert hajszolja, olyan előremutató képi megoldásokkal találkozhatunk, amik öt-tíz évvel később is bravúrosnak számítottak volna.

Forgatókönyvíróként Hyamsnek az ötletei általában érdekesebbek voltak, mint azok kibontása, ezúttal viszont történetmesélőként is kitett magáért. A Gyilkos bolygó a legnagyobb természetességgel vált műfajt rendszertelen időközönként. Egy sci-fi környezetbe helyezett kriminek indul, hogy aztán összeesküvéses thrillerbe forduljon, végül pedig westernként teljesedik ki. Talán meglepő, hogyan volt képes a nem túl nagyra tartott Hyams egy ilyen sajátos zsánerkoktélt kikeverni, pedig a kulcsa mindössze annyi, hogy a különböző műfajokat logikusan építette egymásra. A film nem az évszázad rejtélyét kínálja, viszont ennek a készítők tudatában is vannak, így a mozaikdarabok a cselekmény elnyújtása nélkül, igen hamar összeállnak. A rémisztő halálesetek mögött fokozatosan kirajzolódó vállalati játszma nagyobbnak hat annál, amivel egyetlen ember képes lenne elbírni, ezért O'Niel harca ugyanolyan kilátástalannak tűnik, mint a '70-es évek paranoia thrillereinek többnyire elbukó, igazságkereső hőseié. Felmerülhet bennünk, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a rendőrbíró inkább zsebre tenné a kenőpénzt és menne a családja után, de ő épp azért került erre a pokoli helyre, mivel nem volt hajlandó senkinek se lefeküdni, és most már maga is tudni akarja, rászolgált-e arra, hogy ide jutott. A visszafogottan, mégis érzékenyen kezelt családi szál lehetett volna egy melódramatikus elem a történetben, viszont ebben a kontextusban csak hozzátesz O'Niel rendíthetetlen jelleméhez.

A Gyilkos bolygó karaktereinek rövid és nagyrészt szórványos jelenetek jutnak, azzal a kevés rájuk szánt idővel viszont a készítők hatékonyan gazdálkodnak. Csak pár percet kap például a cinikus Sheppard, ám ennyiből is teljes képet nyújtanak arról, hogyan látja ő igazolva az üzelmeit, melyeket a vállalat és természetesen a saját érdekében folytat. A komikus alakításairól ismert Peter Boyle hétköznapi alakként ábrázolja őt, akinek joviális mosolya mögött totális érzéketlenség húzódik meg bárminemű morál nélkül. A rendezővel többször együtt dolgozó karakterszínésznek, James B. Sikkingnek a szerepe kissé átlátszó, mint O'Niel helyettese, amit ellensúlyoz az az emberi arc, amivel felruházza. A Gyilkos bolygó a férfiak filmje, a legjobb mellékszereplő mégis egy nő, Frances Sternhagen, aki az állomás epés humorú orvosát játssza. Dr. Lazarus ugyanúgy belefásult már az ittlétébe, ahogy mások, mégis ő lesz O'Niel nem várt segítsége. Sternhagen élvezetes alakításában jól látható, hogy a nő több annál a gorombaságnál, amit falként maga köré húzott. Az is árulkodó, hogy mikor a férfi megkéri, nézzen utána az állomáson előforduló baleseteknek, azt önszorgalomból túlteljesíti. Ezek után cseppet se lesz karakteridegen fordulat, hogy pont ez a folyton morgó vénlány lesz az, aki a legnagyobb bajban mellé áll. Ha szerelmi szálig viszik, azzal tönkretehették volna a kapcsolatukat, azonban szerencsésen megmarad barátságnak.

Sean Connery pályája a Gyilkos bolygó idején hullámvölgyben volt. Minden filmjére, ami bejött, jutott legalább kettő, ami nem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a legtöbb rendező ekkortájt nem volt vele tisztában, hogyan is használja őt. Peter Hyams nem tartozott közéjük, rendezésében így Connery nem csak a korának megfelelő megjelenésű akcióhős, de elsőrangú színészi alakítást is nyújt. Annál a résznél, amikor végighallgatja felesége hátrahagyott videóüzenetét, azt az oldalát villantja meg, melyet csak a legritkább esetben: a sebezhetőt. Ezt látni egy olyan színész arcán, akiből csak úgy sugárzik a sziklaszilárd határozottság, egészen megrendítő. Connery még egyszer dolgozott együtt a rendezővel, közvetlenül azután, hogy az Aki legyőzte Al Capone mellékszerepéért elnyerte az Oscart, azonban a Bűntény a támaszponton még kevésbé talált meleg fogadtatásra, mint a Gyilkos bolygó. Az űrwestern megbecsültsége évről-évre nőt, nem is oly rég egy újrafeldolgozás is szóba került, amihez forgatókönyvírót és rendezőt is szerződtettek, ám sokra azóta nem jutottak. A hazánkban általánosnak számító, pár éves csúszással forgalmazásra került filmet meglepően nagy sikerrel játszották, majdnem 900 ezren váltottak rá jegyet. A mozis bemutatóhoz szinkron is készült, amiben Bujtor István volt Connery magyar hangja. Ez a változat azóta elkallódott, a tévécsatornák inkább az újabb, Vass Gábor-félét részesítik előnyben, mely az HBO rendelésére készült a '90-es években.

Egyes véleményezők annak idején zokon vették, hogy Peter Hyams vette a bátorságot ahhoz, hogy a Délidő történetét az űrkorszakba helyezze. Az adódó összehasonlításból egy ekkora kritikuskedvenccel szemben a Gyilkos bolygó nem is jöhetett ki másként, csakis rosszul. Az enyhén túlértékelt westernt Hyams pedig igen találóan ültette át a jövőbe, ahol a határvidék immáron nem Amerika, hanem a naprendszer eldugott szegleteit takarja. A Délidő legfontosabb aspektusa; az, hogy egy tisztes közösség, hogyan hagyja cserben saját tagját a félelem légkörében, itt nem is olyan hangsúlyos. Hyams épp csak az alapfelállást veszi át Fred Zinnemann 1952-es alkotásából. Még annak híres játéka az idővel is mindössze egy ironikus utalásban jelenik meg: a gyilkosokat szállító űrhajó érkezését mutatja hasonlóképpen egy visszaszámláló, csakhogy az egy ponton hirtelen lenullázódik, mivel a járat a tervezetnél korábban landol. Az ezt követő végső párbajnál újfent megmutatkozik Hyams technikai profizmusa. Egyedül az lehet a különös, hogy bár a jövőben vagyunk, de a szereplők sörétes puskával, nem pedig lézerstukkerekkel indulnak harcba. A környezet okos kihasználása igaz végül döntőbbnek bizonyul annál, hogy ki ragadja meg gyorsabban a fegyverét. A lebilincselően feszült képsorok egyszerre idézik a Délidő nagyjelenetét és Ripley macska-egér harcát az Alien utolsó felvonásában. Ki hitte volna, hogy lehet egyáltalán bármiféle közös nevezőt találni egy western és egy sci-fi/horror között? Az, hogy az ihletül szolgáló filmek legjobb tulajdonságait magán viselő Gyilkos bolygónak ez sikerült, már önmagában elég nyomós ok, hogy a nem mindennapi alkotások közé soroljuk. 

ÉRTÉKELÉS: 90%