Mindig sejtettük, hogy nem maradunk folytatás nélkül, de nemsokára bánni fogjuk? Roland Emmerich 1996-os sci-fije olyan hatalmasat durrant a maga idejében, hogy az akkor világos volt, az új résznek ezt esélye sincs megismételni, amikor még az aktuális évezred egyessel kezdődött. Will Smith nélkül pláne. A színész pont ennek a filmnek köszönhetően vált a mozikasszák sokáig legyőzhetetlennek tűnő bajnokává, ám ma már ő se az a bombabiztos befektetés, mint egykoron, így neki se jött volna rosszul, ha újra felveszi a kesztyűt a földönkívüliekkel. Az, hogy mégis kimaradt belőle a szokásos okokra, vagyis anyagiakra vezethetőek vissza. A hírek szerint 50 milkós gázsiért írt volna alá még akkor, amikor egyszerre két rész leforgatását tervezték, de ezt az összeget inkább a producerek a szintén költségzabáló számítógépes effektekre fordították. A büdzsé így is zsíros 200 millióra hízott, ami több, mint a duplája az eredeti filmének. Ennyi pénz és húsz évnyi felkészülés azt gondolnánk, hogy elég kell legyen, de, ahogy a Föld lakóinak kevés volt egy épkézláb stratégia kidolgozására, úgy A függetlenség napja: Feltámadás készítőinek is.

Az alcím leginkább az alkotók reményeit fejezheti ki a sorozat jövőjét illetően, ugyanis a történet szerint semmiféle feltámadásra nem kerül sor. Az eltelt két évtizedben bolygónkon béke honolt. A galaxis betolakodóinak közös utálata egyesítette a nemzeteket, melyek kártérítés gyanánt lenyúlták az idegen technikákat. Az, hogy ez miképp vezethetett a nyugodt együttéléshez rejtély, ugyanis főleg pusztítófegyverekről beszélünk. Ebben a szép új világban egyedül az USA legendás ex-elnöke (Bill Pullman) retteg igazán a támadók visszatérésétől, akit rémálmok gyötörnek. Látomásában az ellenséghez valahogy eljutott híres buzdító beszédének HD-ben rögzített kópiája, mely szavaitól úgy tűzbe jön, hogy egyből elrendeli a Föld újbóli lerohanását. Az előző részben elszenvedett vereségből annyit tanultak, hogy kell egy nagyobb hajó, így az már nem város, hanem bolygó méretű. Ezzel landolnak az óceánon, hogy kiszívják a Föld magját üzemanyagnak, tehát lényegében tankolni ugranak be. Hülyeségért a földiek se mennek a szomszédba, ennek megfelelően a húsz évig fejlesztett védelmi rendszer nem csak tökéletesen működésképtelennek bizonyul, de tíz másodperc alatt ki is lövik az egészet cakk-pakk. A visszatérő régi hősökre és azok ifjú rokonaira hárul, hogy győzelemre fordítsák az elvesztettnek tűnő háborút.

Ha van alapszabálya a folytatásoknak, az az, hogy ne öld meg az előző rész legnépszerűbb szereplőjét, azonban Roland Emmerich ezt nem tartja be. Belátom, Will Smith karekterének a távolmaradását nehéz lett volna bárhogy megmagyarázni, de még az is jobb lett volna, ha azt hazudják, egy farmra költözött, ahol együtt játszik a többi pilótával, mint az, hogy valami hülye baleset érte a két rész között. Kárpótolhatna, hogy itt van nekünk szinte mindenki más, akit meg tudtak fizetni, de sajnos Bill Pullman és Jeff Goldblum viszontlátásának az öröme se felhőtlen. Pullman előnytelenül öregedett ábrázatát hobós szakállal próbálják elrejteni, amihez idomul a figurája is. Az első rész tettrekész elnökéből egy idegroncsot csináltak, akinek mindössze pár percre nyílik rá alkalma, hogy újra az a vezető legyen, aki régen. Goldblum szerepe kimerül annyiban, hogy egysorosokkal oldja a feszültséget, ami nem is lenne akkora baj, ha lenne mit oldani, és a szövegei erre alkalmasak lennének. Kedvelem őt, de az alakítása néhol annyira maníros, hogy az már az önparódia határát súrolja. Annál durvább, hogy a filmből még így is ő jön ki a legjobban. Van, aki csak biccenteni vagy meghalni néz be a régiek közül, plusz visszatér a kómából az 51-es körzet szórakozott professzora (Brent Spiner), aki ezúttal elég sokáig van jelen, hogy a bohóckodása kínossá váljon.

Will Smith hiányában és a leharcolt visszatérőkkel a Feltámadás ifjonc szereplőire hárult, hogy feltöltsék karizmatikussággal a porzó tankot, viszont a film pusztán az ő tehetségükre támaszkodva nem jutna messzire. Jessie T. Usher és Liam Hemsworth együttesen se tudják pótolni Smith humorát és vagányságát, pedig, ha képletszerűen összeadjuk a karekterüket, amit kapunk, az gyanúsan emlékeztet az övére. A többi mellékszereplő se alkalmasabb rá, hogy egyéniségével életet vigyen a filmbe, mivel a halál unalmas és a pofoznivaló jelzők közti nem túl előnyös mezsgyén mozognak egytől-egyig. Az, hogy Charlotte Gainsbourg mit keres itt, az legalább olyan fogas kérdés, mint, hogy hová lett Goldblum ex-felesége. Valószínűleg ugyanott van, ahová a rendező szereposztási készsége és drámai érzéke került. Azelőtt Emmerich egy statiszta jelenlétének is súlyt tudott adni, most a főhősöknek se. Az egyetlen jó döntése, hogy a fiatal sztárreménységeket messze leköröző William Fichtnert néha hagyja érvényesülni. Az tiszta sor, hogy A függetlenség napja második részét nem azért készítette el, mert társával, Dean Devlinnel végre rátaláltak a megfelelő sztorira, hanem azért, mert az utolsó három filmje totális csődöt vallott. Emmerich amúgy is vitatott képességei az elmúlt években látványosan leromlottak. A stúdiónál bizonyára a pusztításban lévő gyakorlatában bíztak, pedig az már a 150 millió dollárt felemésztő, mégis szarul kinéző Az elnök végveszélyben esetében se hozott eredményt.

Emmerich egykor tényleg nagyon értett a szemet gyönyörködtető rongáláshoz, de ma már ő is csak egy azok között, akiknek a filmjeiben a legnagyobb tömegkatasztrófa is csupán súlytalan CGI-fesztivál. Nincs mellette már David Arnold, aki zenéjével szárnyaló intenzitást adott jeleneteinek és az első rész lényeiért felelős Patrick Tatopoulos látványtervező se. A Godzilla okozta csalódás után leépítette a régi csapat többi tagját is, akik nélkül a Feltámadás nem A függetlenség napja alkotóinak a filmje, hanem az olyan felejthető hulladékoké, mint a Holnapután. Emmerich korábban legalább ügyesen lopott másoktól, de időközben kiveszett belőle az a sci-fi rajongó, aki fel akar érni a példaképeihez. Beéri annyival, hogy az egykor bevált fogásait próbálja ismételni bármiféle lelkesedés és arányérzék nélkül. Ez rányomja a bélyegét az akcióra, mely amellett, hogy ritka pocsékul van összevágva, tökéletesen érdektelen. Emmerich gyengébb filmjeiben is volt pár húzójelenet, azonban a Feltámadásban egy sincs. A Fehér Ház felrobbantásához hasonló ikonikus képsor meg aztán végképp nem. A városrombolás és az űrcsata csak oda van kenve, a végső harcot a királynő ellen pedig mintha egy videójátékból másolták volna ki. A rendezőt már a beilleszkedési vágy se hajtja, ezért a folytatás mentes attól a bájosan túltolt idealizmustól, ami az első résznek még az alapját képezte. Mindezek hiányában az új függetlenség napján nincs mit ünnepelni. 

ÉRTÉKELÉS: 40%