Egy krimi ugye akkor működik a legjobban, ha a néző minél kevesebbet tud a fordulatokról, azonban, ha fel akarják kelteni az érdeklődést, a készítőknek fel kell fedniük a történet egy részét. A kettő között létezik egy keskeny és sikamlós középút, amin könnyű elcsúszni, mint tették azt például a Temetetlen múlt esetében, melynek előzetese lényegében elmondta a megoldást. Hírhedt példa még a múltból A kristálytükör meghasadt c. 1980-as Agatha Christie feldolgozás, aminek plakátjára nagy büszkeséggel ráírták, hogy a film egyik sztárja pályája során először játszik gyilkost. Lehet persze ezt másképp is csinálni. Előfordul, hogy az alkotók már a reklámkampány során megpróbálják átverni leendő nézőiket. Ezt a lehetőséget választotta a Bűvölet, mely akárcsak főszereplői, egyáltalán nem az, aminek mutatja magát.

A Megcsalatva kapcsán írtam arról, hogy a '90-es évek egyik legdivatosabb műfaja a pszicho-thriller volt. A Végzetes vonzerő sikerének hatására elszaporodott filmekben jellemzően egy átlagember mindennapjaiba lépett be egy veszélyes elmebeteg, aki aztán fokozatosan tönkretette az életét. Lehetett ez az őrült egy albérlő (Csendes terror) vagy akár egy bébicsősz (A kéz, amely a bölcsőt ringatja...) is, a lényeg épp az volt, hogy sose tudhatjuk, hogy kit engedünk be a biztonságosnak hitt világunkba. A Bűvölet nagy húzása, hogy úgy álcázta magát, mintha egy újabb darabja lenne ennek a trendnek. A történet elején az Alec Baldwin játszotta megnyerő orvos beköltözik a Nicole Kidman és Bill Pullman megformálta házaspárhoz és hamarosan felforgatja az életüket.

A film az első felében tehát úgy tesz, mintha ugyanabba az irányba haladna, amerre társai szoktak. Baldwin első megjelenésétől fogva azt sejteti, hogy valami nem stimmel vele. Egy kollégáját, aki rosszat mer szólni neki műtét közben, gyakorló pszichopata módjára rakja helyre. Szokása a semmiből feltűnni és egyébként is bármit tesz, az általában gyanakvásra ad okot. Közben a kisvárosban egy sorozatgyilkos szedi áldozatait, aki akár a nemrég ide költözött doki is lehet. A feleség nem túlságosan örül annak, hogy a férje a nagyképű nőcsábásznak adta ki a házuk egy szobáját csak azért, mert régen egy gimibe jártak. Annak mégkevésbé, hogy beavatta a férfit az orvosi problémájába. Úgy tűnik ekkor még, hogy ő lesz az a szereplő, aki jó előre felismeri a rosszindulatot az elbűvölő mosoly mögött és persze senki nem hisz majd neki egészen addig, míg meg nem történik a baj. Ennek bekövetkeztére nem is kell sokáig várnunk, innen viszont a film egy mozdulattal lerántja a maszkját és elégedetten jelenti, hogy át lettünk verve.

A békésnek látszó felszínre egyből sötét titkok árnyéka vetül. Az Elemi ösztön hatását magával hozó Jerry Goldsmith gyanúsan meghitt főcím-zenéje is inkább rosszat, mint jót sejtet. Az éj leple alatt a főszereplők házassága se tűnik már annyira makulátlannak. A forgatókönyvírók, akik közt két olyan nagyágyút találunk, mint Aaron Sorkin (Egy becsületbeli ügy) és Scott Frank (Meghalsz újra), határozott kézzel vezetnek bennünket végig a történet útvesztőjében, lelkesen adagolva az olykor csalóka információkat. Nincs jelenet, ami ne a nagy egészt készítené elő valamely módon. Néhányukról túlságosan is bűzlik, hogy még jelentősége lesz a későbbiekben. Így billen meg kissé a készítők nagy zsonglőrködése, hogy két történetet beszélnek el egyszerre: egyet, ami valójában nem is létezik, és egyet, amire csak később derül fény. A sorozatgyilkosos mellékszál nem várt módon és tulajdonképpen okosan kapcsolja össze a kettőt, önmagában nézve viszont meglehetősen gyenge lábakon áll. Ahhoz, hogy rájöjjünk, ki a tettes, kell nagyjából egy teljes másodperc. Az alkotók mentségére szóljon, nem tudhatták előre, hogy az, akire a gyilkos szerepét ráosztották, később milyen ismertségre fog szert tenni egy bizonyos horrorfilm-széria révén.

A filmet rendező Harold Becker összességében ügyesen válogatta össze a színészgárdát. Alec Baldwin a Glengarry Glen Ross után már rutinból hozza a magától durván elszállt nagymenőt. Más kérdés, hogy az ő figurájának a motiváció állnak össze a legkevésbé. Nem úgy Nicole Kidmané, aki kisvárosi tanárnőből látványosan alakul át valami egész mássá, amivel ismét megmutatja, hogy nem csak tehetséges színésznő volt már a Mrs. Tom Cruise-korszakában is, de a '90-es évek egyik legszexibb, sokáig méltatlanul háttérbe szorult filmcsillaga. A Bűvölet igazi meglepetése mégse ő, hanem Bill Pullman volt, akit szándékosan elrejtettek a közönség figyelme elől. Még a plakátra se került rá a képe. Pullman hétköznapisága ideális beetetőanyaggá tette, hogy megint nem lesz több, mint a tehetetlen férj. Ahogy az egyik szereplő találóan megfogalmazza: egy született balek, akivel minden szar megtörténik, csakhogy a filmben eljön a pillanat, amikor magában azt mondja, "na most lett elegem" és a kezébe veszi a helyzet irányítását. Pullman, aki gyakran játszott tutyi-mutyi alakokat, most végre bebizonyíthatta, hogy van egy karizmatikusabb és sötétebb oldala is, így zsákolhatta be később a David Lynch rendezte Lost Highway főszerepét.

A Bűvöletben csekélyke időre feltűnik a még teljesen ismeretlen Gwyneth Paltrow, de szerény jeleneténél lényegesen érdekesebb Anne Bancrofté (Diploma előtt), aki a Pullmant felvilágosító alkoholista ex-svindlerként lejátssza ifjabb kollégáját a színről. A mellékszereplők közt megtalálhatjuk az alulhasznált Bebe Neuwirthöt is, a film egyik legfontosabb sztárja mégse a színészek közül kerül ki. Az operatőr Gordon Willisről (A keresztapa) beszélek, akit a szakmában csak úgy emlegettek, hogy a sötétség hercege. Erre a megtisztelő becenévre itt is rászolgál. Fényképezésében az árnyak dominálnak, a szereplőknek olykor csak a baljós kontúrjai rajzolódnak ki. Ez is árulkodik arról, hogy a kor pszicho-thrillereinél a Bűvölet sokkalta közelebb áll az olyan hitchcocki ihletettségű klasszikusokhoz, mint az Ördöngősök. A végkifejletet az izgalmak fokozása helyett egy mosolyra ingerlő csattanóra hegyezték ki. Harold Becker sajnos a feszültséget akkor is takaréklángon tartja, amikor ott az alkalom, hogy feljebb csavarja, azonban a profin felépített, lendületes forgatókönyvet így se hagyja kárba veszni. Alapvetően régimódi rendező, aki bíz a történet erejében és fontosabbak neki a karakterek, mint a sokkhatások. Ezért lehet, hogy a Bűvölet akkor is leköt, amikor már tudjuk a megoldást, amit csak a jobb krimik mondhatnak el magukról.

ÉRTÉKELÉS: 80%