A több száz éves múltra visszatekintő japán bűnszervezet, a jakuza tagjai legalább olyan szigorú törvényeket követnek, mint egykor a szamurájok. Jóval a Fekete esőt és a Leszámolás Kis-Tokióbant megelőzve készítette el róluk alkotását Sydney Pollack, A keselyű három napja rendezője, aki nem akárki elől halászta el a lehetőséget. A Jakuzák lehetett volna ugyanis Martin Scorsese és az akkor még zöldfülűnek számító forgatókönyvíró, Paul Schrader első közös munkája a Taxisofőr helyett, azonban a producerek inkább az akkor már több sikerfilmet leszállító Pollack mellett tették le a voksukat. Schrader forgatókönyvéért, melyet a témában alapos háttérismerettel rendelkező testvérével közösen írt, komoly összeget fizetett ki a Warner stúdió, amit aztán a rendező az Oscar-díjas Robert Towne (Kínai negyed) segédletével igazított a maga elképzeléseihez.

Sydney Pollack eleinte még kedvenc színészének, Robert Redfordnak szánta a főszerepet, ám ehhez a forgatókönyvet még jobban át kellett volna írni. Végül amellett a legendás(an zűrös) Robert Mitchum mellett döntött, akinek ugyan ekkorra megkopott a hírneve, viszont az arcára kiülő korosság nem, hogy rontott volna a filmen, de még a javára is vált. Mitchum játssza a magányosan élő Harry Kilmert, aki sok év után tér vissza Japánba bajba jutott barátja kérésére. A Jakuzák első felében már szinte melankolikus nyugalommal meséli el történetét. Míg Harry egykori szerelméhez igyekszik, aki annak idején visszautasította házassági ajánlatát, egy beszélgetés részeként feltárul előttünk balul végződött kapcsolatuk históriája: miképp mentette meg Eikot (Keiko Ishi) a börtöntől, szeretett belé, majd hagyta el az országot, mikor a nő bátyja, Tanaka (Ken Takakura - A Fekete eső nyomozója) megtiltotta, hogy a nőt feleségül vegye. Az egykor befolyásos jakuza tartozik Harrynek annyival, hogy segít neki megtalálni barátja elrabolt lányát, bár meglehet, ezzel aláírja a saját halálos ítéletét.

Minden tettnek, szónak, és különösképp az egymással szembeni kötelezettségeknek nagy a súlya a Jakuzákban. A főszereplők bármit készek feláldozni azért, hogy a becsületüket megőrizzék, legyen az a személyes boldogságuk vagy az életük. Ahol mások választási lehetőséget látnak, ott ők csakis egyetlen utat. Amilyen természetességgel hagyja el családját Schrader másik történetében, a Rolling Thunderben a vietnami veteránt játszó Tommy Lee Jones bajtársa első hívó szavára, úgy követik mindenféle kétség nélkül a maguk értékrendjüket a Jakuzák hősei. A nyugati és keleti gondolkodásmód szöges ellentétei dacára nem ütközik a filmben, hanem a kölcsönös tisztelet és alázat jegyében egymásba simulnak.

A szembenállásuk ellenére szövetségre lépő két régimódi harcosnak, Harrynek és Tanakának minden okuk meglenne gyűlölni a másikat. Az utóbbinak még annál is több, mint, amit Harry addig sejtett, mégis olyan erős kötelék alakul ki közöttük, ami akkor se engedi, hogy sorsára hagyják a másikat, mikor az szóban feloldozást ad. Miképp egy emlékezetes jelenetben Tanaka bátyja hiába könyörög testvérének, hogy ne kövessen el szertartásos öncsonkítást, amiért nem tartotta be a neki tett ígéretét, úgy bár Tanaka maga mondja Harrynek, hogy szökjön el Eikoval, a férfi ugyanezzel a tántoríthatatlansággal ragaszkodik ahhoz, hogy támogassa őt a jakuza klán főhadiszállása ellen indított rajtaütésében.

A két férfi fokozatosan döbben rá, hogy korábbi tetteiknek milyen súlyos következményei voltak a másik életére nézve. Rendezetlen ügyük a történet valódi katalizátora, ezért ugyan viszonylag hamar visszaszerzik Harry üzletember barátjának, George Tannernek (Brian Keith) a lányát, az események láncolatának ez csupán a kezdetét jelenti. A gonosz az egészben az, hogy Tanner méltatlannak bizonyul az érte meghozott áldozatért. Az árulás, melyet ellenük elkövet, újabb vért követel, miközben Tanakának is fizetnie kell a jakuza klánnak azért, mert Harryt segítve szembeszállt velük. A főszereplők sorsát úgy tűnik, hogy megpecsételik a saját elveik, melyekből nem hajlandóak engedni, viszont végső soron kifizetődik a kiállásuk. Mikor Harry és Tanaka utoljára szembenéznek, már nem tartoznak egymásnak semmivel. Szinte barátokként válnak el útjaik, megadva a másiknak a továbblépés lehetőségét. A befejezés hasonlít a már említett Fekete eső végére, de nem olyan szentimentális, inkább az a hűvös lazaság jellemzi, ami a főszereplőket. 

A különböző műfajokkal szívesen kísérletező Sydney Pollack alkotásával két területet hódított meg egyszerre. A Jakuzákban a keleti gengsztertörténet keveredik az amerikai film noirral. Harry Kilmer, mint egyfajta kiöregedett Chandler-detektív kezd el dolgozni az emberrablási ügyön, mely természetesen jóval bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Annyi azért lerí Tanner meséjéről, hogy átverés van benne, Harry éppen csak a barátjába vetett hitétől nem látja ezt. Mint krimiből, a Jakuzákból nem csak, hogy hiányoznak a meghökkentő fordulatok, de meglehetősen kiszámítható. Meglepetést inkább az emberek tudnak okozni, mint például a Harry nyakába varrt Dusty. Le mertem volna fogadni, hogy belőle lesz a csapat árulója, Richard Jordan sunyi arcára nézve ez már bántóan egyértelműnek tűnt, azonban karaktere nem várt fejlődésen ment keresztül a történet során.

A film a második felében nagyobb sebességre kapcsol. A legtöbb akció ugyan rövid, de annál kirobbanóbb erejű. Már az első összecsapáson látszik, hogy a rendezőnek nagyszerű érzéke van az akciójelenetekhez. A realizmus ugyanúgy nem hiányzik belőlük, mint a feszültség. A javát a végére hagyták. Mikor Harry lövöldözve, Tanaka pedig karddal aprítva ritkítja a tucatjával érkező ellent, az olyan vagány, hogy arra Quentin Tarantino is büszke lenne. A Jakuzák persze nélkülözi azt a harsányságot és beteg humort, ami egy Tarantino-film sajátja. Pollack jóval szikárabb stílusban mesél, de nem kevésbé kiváló ízléssel. Alkotása megérdemelten érte el azt a kultikus státuszt, melynek eredményeként ma már elmaradhatatlan része a Robert Mitchum bőséges életművének legjavát, valamint a jakuzákról szóló legjobb filmeket összegyűjtő toplistáknak egyaránt.

ÉRTÉKELÉS: 80%