A '90-es években, aki csak tehette, az a Die Hardot koppintotta. John McTiernan akciófilmje felállított egy formulát, amit nagyon könnyen lehetett alkalmazni szinte bármely helyszínen a busztól a repülőig. A B-listás színészek és az ifjú akcióhős-jelöltek ugyanúgy szívesen bújtak John McClane egy klónjának bőrébe, mint a menő akciósztárok. Stallone, Van Damme valamint Steven Seagal is megcsinálták a maguk Die Hard-utánzatát és nem is mondták fel rosszul a leckét. Stallone részére még a Cliffhanger előtt felajánlották Az 57-es utas főszerepét, amit köszönettel passzolt, így az annak a Wesley Snipesnak az ölében landolt, akivel nem sokkal később bajuszt akasztott A pusztítóban. Snipes a szárnyait bontogató black cinema egyik üstököse volt, aki néhány évvel korábban még szerepek után rohangált, viszont a New Jack Cityt követően elhalmozták felkérésekkel. Az előző filmjei alapján kevesen gondolták, hogy akciósztár lesz belőle, pedig nem csak a megfelelő alkattal rendelkezett, hanem a harcművészetek se voltak számára idegenek. Az 57-es utas a belépője volt az akcióhősök közé, de olyan magabiztosan uralja jeleneteket, ad a verekedéseknek pluszt sajátos mozgástechnikájával, mintha mindig is közéjük tartozott volna. A filmet készítő Kevin Hooks hamar a tévébe száműzetett, pedig az ő rendezése is nem kis részt hozzájárult ahhoz, hogy Az 57-es utast a jobb Die Hard-nyúlások közé lehessen sorolni.

A főszereplőnk ezúttal egy repülésbiztonsági oktató, John Cutter, aki azóta morcos kissé, hogy egy bolti rablás megakadályozása közben lelőtték a csaját. Mikor barátja unszolására Los Angelesbe utazik egy állás miatt, a repülőn mit ad Isten épp egy rettegett gépeltérítőt szállít az FBI. Charles Rane-nek (Bruce Payne) nem is kell több tíz percnél, hogy embereivel átvegyék az irányítást, minekután Snipesra, vagyis John Cutterre vár a feladat, hogy megmentse az utasok életét. Mint látható, az alkotók az eredetiség luxusát a sablonok biztonságára cserélték. Ez ugyan lekorlátozza, hogy a film több lehessen a Die Hard és az Airport-sorozat síkegyszerű összeházasításánál, de a maga felállította szűk keretek között elboldogul. Az alkotók eléggé ügyelnek a feszességre, hogy a nem túl fantáziadús körítés ne váljon a szórakozás elrontójává. Ennek érdekében úgy csapkodott a vágóolló, hogy a film stáblistástul alig érte el a 84 percet. A zenéért felelős Stanley Clarke annyira igyekszik a Die Hard nyomában járni, hogy Michael Kamen másik szerzeményét, a Halálos fegyver üldözési témáját egy az egyben átveszi. Snipes egysorosai és a mellékszereplők poénjai helyenként ugyan harmatosak, ám a jól összeválogatott színészek mentik, ami menthető. A főgonoszt játszó Bruce Payne, aki mintha Rutger Hauer és Alan Rickman szerelemgyereke lenne, olyan kéjes élvezettel adja az egójára érzékeny pszichopatát, hogy nem túl meglepő módon örökre beskatulyázták ebbe a szerepkörbe. A film nem mondhatni, hogy bármit is érdemben hozzátenne a Die Hard-formulához, de, amit kölcsönvesz, azt legalább tudja használni. 

ÉRTÉKELÉS: 60%