A politika és a vallás után a legkönnyebben kirobbantható vitatémát hazánkban a szinkron jelenti. Ellenzői és rajongói két olyan kibékíthetetlen tábort alkotnak, melyek tagjai akkor se tudnának közös nevezőre jutni, ha az életük múlna rajta. Ebből nem lenne feltétlenül balhé, csakhogy a szinkrongyűlölők között vannak, akik küldetésüknek érzik, hogy felvilágosítsák a filmeket magyar hanggal nézni szeretőket, hogy tévedésben élnek. Mikor megjelenik egy szinkronnal foglalkozó cikk, általában csak idő kérdése, hogy mikor bukkan fel az első kommentelő, aki veri a mellét, hogy ő kizárólag eredeti nyelven néz filmet, és, aki nem így tesz, az egy idióta. Az eredeti hang + felirat kombó kedvelőinek rendre felcsapó indulata annyiból érthető, hogy Magyarország lakossága már szinte kórosan szinkronfüggő. Az átlagember úgy viszonyul a kérdéshez, hogy filmet akar nézni, nem olvasni, amiben bár van ráció, de hosszú távon ugyanolyan rossz felfogás, mint a szinkrongyűlölőké. Igazságot tenni a vitában a lehetetlenséggel határos, azonban néhány hozzáállási problémát tisztázni nem árt.

Alapvető baj, hogy az egymással szemben megütött hang gyakran agresszív és kioktató. A vita így szinte egyből személyeskedésbe megy át és, ha el is hangzanak érvek pro és kontra, az egész csak arról szól, hogy "nekem van igazam, és te tévedsz". Nem is az interneten volnánk, ha egy rétegnek ez a téma is nem a trollkodásra lenne jó alkalom. Már messziről ki lehet szúrni őket, ahogy meglengetik a vörös posztót egy provokatív kijelentéssel. Ők szoktak azzal jönni, hogy csak a nyelveket nem ismerők néznek szinkronnal filmeket, ami érvelésnek nem csak arrogáns, de logikátlan is. Persze van, akit tényleg érdekel a téma és értelmesen, higgadt stílusban képes kifejteni, hogy miért nem tanácsos szinkronnal nézni a filmeket. A felhozott érvek között szokott lenni, hogy a szinkron a résztvevők legjobb tudása mellett is megmásítja az eredetit. Ezt kár volna tagadni, de nem is szükséges. A szinkronizált filmet nem véletlenül szokták az adott alkotás magyar változatának nevezni.

A szinkronnak bár az a szándéka, hogy visszaadja az eredetit, de erre száz százalékosan soha nem lesz képes. Az az állítás, hogy automatikusan rosszabbá is teszi már kevésbé állja meg a helyét. Példák tucatját lehetne felhozni, amikor a szinkron nem, hogy rontott, hanem javított egy filmen. Természetesen az ellenkezője is számtalan alkalommal megtörtént. Bármit is mondasson a nosztalgia, a magyar szinkron sosem volt tökéletes. Technikailag például a kezdetek óta elmaradott volt és, ahogy fejlődött a hangkeverés, mindig csak kullogott utána. Aki a legmodernebb házimozi-élményre vágyik, az ma is kénytelen eredeti hangon nézni a filmeket. A lemezre kerülő szinkronok többnyire legfeljebb Dolby Digital 5.1-esek, ami a '90-es években számított utoljára menőnek. A HD magyar hangsáv még mindig különlegességnek számít, de, ha névleg az is, dinamikában és részletgazdagságban el szokott maradni az eredeti keverésétől. A régi szinkronokról ebből a szempontból jobb nem is beszélni. Nem csak vacakul szólnak, de nem ritka, hogy hiányoznak, vagy alig hallhatóak a háttérhangok, sőt az is előfordul, hogy más zene szól egy jelenet alatt, mint, aminek lennie kellene. Az, hogy mennyi hibája lehet egy szinkronnak, nemrégiben végig is lett véve.

Csodálkozni azon tehát nehezen lehet, ha valaki kiábrándul a magyar szinkronból, és ehhez hi-fi mániásnak se kell lenni. A félrefordítások határokat nem ismerő során túl a színészeken is ki tud fogni, hogy egy fülkében kell sietve reprodukálniuk azt az átélést, melyre külföldi kollégájuknak jóval nagyobb mozgástere volt. A nem épp ideális körülmények dacára a magyar szinkronszínészek ki szoktak tenni magukért. Azt gondolom magyarázgatni se nagyon kell, hogy Szakácsi Sándor vagy Gáti Oszkár mennyit hozzátett azoknak az akcióhősöknek az alakításához, akiknek a hangjukat adták. A másik oldalról, ahogy G.W. Bailey ordítja a Rendőrakadémiában, hogy "Move It!" azt nincs az a szinkron, ami vissza tudna adni. A szakma nálunk nem kis részt azzal szerzett magának hírnevet, hogy a színészek legjava állt mikrofon mögé, akiknek az alakítása önmagában akkora kincs, ami létjogosultságot adott a szinkronnak. Sajnos erről kénytelen vagyok múltidőben beszélni. A nagy öregek száma egyre fogyatkozik, mára csak egy maroknyi maradt belőlük. Nem akarom leértékelni a fiatalabb generációt, mert még mindig sok a tehetségünk, de annyit a többségük nem tud hozzáadni egy filmhez, mint elődeik. Annak, aki sok filmet néz, egy idő után az is könnyen zavaróvá tud válni, hogy folyton ugyanazokat a hangokat hallja. Tévésorozatot nézni már lassan nem is lehet emiatt, hisz túlzás nélkül ugyanaz a kb. 10-20 ember végzi a munka javát. Ha műfajilag vagy szereptípusilag szűkítünk, ez a szám feleződhet, sőt akár 2-3 színészre is csökkenhet.

A magyar szinkron válságos napokat él már elég régóta. Nem, hogy érkezne a vérfrissítés, de az áldatlan körülmények miatt egyre többen fordítanak hátat a szinkronizálásnak. A futószalag minőség általánossá válásával az eredeti hang lassan valóban az egyedüli opcióvá válik azok számára, akik ennél többre vágynak. Panaszkodni persze mindenki panaszkodik emiatt, de nagyon ritka, hogy a nézők felháborodása tettekig megy el, pedig a Star Trek Voyager-incidens, amikor kikövetelték a sorozatnak a jobb szinkront, annyit számított az egész szakmának, amire nem is gondolnánk. Emlékeztető volt, hogy, ha egy bizonyos szint alá mennek, akkor eléri őket a népharag. Mert az embereknek bizony fontos a szinkron, és nem pusztán a kényelem miatt. Az, hogy valaki a saját nyelvén akar élvezni egy filmet olyan természetes igény, amin nem is érdemes vitatkozni. Másrészről a szereplők valódi hangjáról és az autentikusságról mond le az, aki kizárólag szinkronnal hajlandó megnézni egy filmet. Ez a hajlam olyannyira eluralkodott hazánkban, hogy a feliratos kópiák majdnem teljesen kikoptak a piacvezető multiplexekből. Míg a '90-es évek közepén még többségben voltak a feliratos premierek, ma már figyelmeztetnek a plázamozik pénztárában, ha egy film nem szinkronos.

A DVD és valljuk be, a torrent megjelenésének nagy áldása, hogy széles körben megnyitotta a lehetőséget a döntésre a szinkron és az eredeti hang között. Az igazság az, hogy mindkét tábor lemarad valamiről, mely makacsul köti magát ahhoz, hogy egy filmet csakis az egyikkel érdemes megnézni. Arra a kérdésre, hogy a szinkron vagy az eredeti hang a jobb választás minden esetben, akár egyénenként is eltérő lehet a válasz. A szokásain nehezen változtat az ember, de olykor nem árt kipróbálni a másik lehetőséget, ha már egyszer van. A fanatizmusból még sose származott semmi jó. Ha egy szinkrongyűlölő mindig hű akarna lenni magához, akkor a Volt egyszer egy vadnyugat alatt például vadul kellene váltogatnia az olasz és az angol hang között. Ami a szinkronhoz ragaszkodókat illeti, ők a legjobb sorozatokról és filmekről maradhatnak le, ha arra várnak, hogy valaki leszinkronizálja nekik mindazt, amit a forgalmazók és a tévécsatornák parlagon hagynak. Mindkettő nettó hülyeség. A legjobb, amit bárki tehet, hogy nyitottan áll hozzá a kérdéshez, vagy legalább nem macerálja azt, aki máshogy szereti nézni a filmeket, mint ő. Mert, ahogy nem lesz senki több attól, hogy az eredeti hangot választja, úgy nem lesz senki kevesebb attól, ha a szinkront.