Wes Craven és George A. Romero után a horror műfajának egy újabb meghatározó rendezője hagyott itt bennünket. Tobe Hooper bejárta ugyanazt az utat, amit sok más kortársa, aki elkötelezte magát az idegeink felborzolása mellett. Miután a '70-es években berobbant a köztudatba A texasi láncfűrészes mészárlással, a következő évtizedre változó minőségű és a közönség igényeivel egyre kevésbé rezonáló művekkel hallatott magáról. A '90-es évekre aztán teljesen kicsúszott a talaj a lába alól. Azokról a filmekről, amiket azóta rendezett, jobb nem is beszélni. Hooper neve kapcsán a legtöbbet emlegetett alkotás az 1982-es Poltergeist, melyet már akkor is inkább tartottak a hivatalosan csak producerként és társ-íróként közreműködő Steven Spielberg filmjének, mielőtt több forrás igazolta, hogy valójában ő volt a rendezője is. Hooper ezek után talán magának is bizonyítani kívánta, hogy képes a saját jogán nagy sikert elérni. A sors ekkor hozta össze az alacsony költségvetésű akciófilmjeivel a videós piac kiskirályának számító Cannon stúdió vezetőivel. Yoram Globus és Menahem Golan arról álmodoztak, hogy egy blockbusterrel lépnek be a hollywoodi elitbe. Nagyratörő vágyaik közös szülötte egy sci-fi/horror lett, ami az Alient igyekezett összeházasítani a Drakulával.
A film Colin Wilson Űrvámpírok című regénye alapján készült. A producerek érthető módon nem ragaszkodtak a cím megtartásához és további változtatásokat is eszközöltek. Wilson enyhén szólva nem volt elégedett története átdolgozásával, olyannyira, hogy az Életerő címre keresztelt művet később minden idők legrosszabb adaptációjának nevezte. A forgatókönyv már túl volt a nyolcadik változaton, mire bevonták a munkába Dan O'Bannont, aki micsoda véletlen, az Alien társ-írója volt. Ő a Kék villámot jegyző Don Jakoby-val közösen lett feltüntetve végül a stáblistán, azonban a beszámolók szerint a scriptet a forgatás alatt további írók folyamatosan módosítgatták. A Golan-Globus páros 25 millió dolláros költségvetést bocsájtott Hooper rendelkezésére, ami csak miheztartás végett, több, mint amennyibe az egy évvel később bemutatott Aliens került. A speciális effektek kivitelezését a Star Warsért Oscar-díjat kapott John Dykstrára bízták, a stáb többi részét pedig további neves szakemberekkel töltötték fel. Sztárokra már nem maradt pénz, de mivel a filmet Angliában forgatták, nem volt gondjuk azzal, hogy az apróbb szerepekre is karakteres arcú, klasszikusan képzett színészeket találjanak. Az Életerő rangját így olyan elismert színészek növelték, mint Frank Finlay, Peter Firth vagy Patrick Stewart. A férfi főszerepet A kaszkadőr c. filmmel feltűnést keltett Steve Railsback kapta, a csábító vámpírnő pedig több, mint ezer jelölt közül egy francia balerina, Mathilda May lett, aki az elhúzódó forgatás alatt tanult meg angolul.
Menahem Golan és Yoram Globus, ha ismerték is, hát nem vették túl komolyan azt a mondást, hogy csak addig nyújtózz, ameddig a takaród ér! Az Életerő amúgy is zűrzavaros forgatása hosszabb időre leállt, mivel elfogyott a pénzük. A kínos malőr ellenére a filmet rendező Tobe Hooper úgy jellemezte a producerpárost, mint igazi mozibolondokat, akikkel kiválóan lehetett együtt dolgozni. Megbecsülve érezte magát velük, ám összefogásukat mégse kísérte áldás. Bármilyen lelkesek is voltak, arra nem készültek fel, hogyan kell egy ekkora produkciót a mozikba juttatni. Az utómunkálatok során szembesültek azzal, hogy nem vettek fel egyes kulcsfontosságú jeleneteket, míg másokat túlforgattak. A filmből jó sokat kellett vágni és bár sikerült két óra alá szorítani a játékidőt, az utolsó pillanatban további vágásokat eszközöltek az amerikai bemutató kedvéért. A 101 perces változathoz még Henry Mancini zenéjének egy részét is lecserélték Michael Kamen (Die Hard) szerzeményére. A kapkodás és a túlvállalás, ami olyannyira jellemezte a Cannon későbbi szuperprodukcióit is, önmagában elég volt, hogy padlóra küldje az Életerőt a mozikasszáknál. Ezzel szemben a kelet-európai kalózvideós piacon, melyen a Cannon alkotásai igencsak kelendőek voltak, az Életerő hamarjában a kézről-kézre járó kultuszfilmek ligájába jutott. Már csak az a kérdés, ennyi év után megérdemli-e, hogy továbbra is ezek közé soroljuk?
Az Életerőt meglehet sose fogják a mesterművek között emlegetni, de azt mindenképpen el kell ismerni, hogy majd szétvetik az ambíciók. A film úgy kezdődik, hogy a Halley üstökös csóvájának rejtekében egy űrhajót fedeznek fel. A Tom Carlsen (Steve Railsback) vezette asztronauták kiszáradt, denevérszerű lényeket, valamint három üvegkoporsóban tökéletes állapotban lévő humanoidokat találnak, melyeket átszállítanak űrsiklójukra, a Churchillre. A legénység később már csak holtan kerül elő, viszont az idegeneket leviszik vizsgálatra a londoni űrközpontba. Természetesen nem kell sok és az egyikük, egy ellenállhatatlan erővel bíró nő (Mathilda May) megszökik és, akivel csak kapcsolatba kerül, annak elszívja az életenergiáját. Áldozatai hasonló éhséggel esnek aztán egymásnak. Mivel az egy mentőkabinból előkerülő Carlsen telepatikus kapcsolatban áll a nővel, az SAS-tiszt Colin Caine (Peter Firth) a segítségével próbálja elkapni a szökevényt, aki képes elrejtőzni más emberek testében. Közben Londonban végítéletszerű állapotok uralkodnak el, mindennek tetejében pedig az űrhajó, ahol a lényeket megtalálták, a Föld felé veszi az irányt.
Az alapsztori bár meglehetősen egyszerű, a készítők úgy feldagasztották, hogy egészen epikus nagyságúvá duzzadt. Az Életerőbe három filmre is elegendő történetet és ötletmennyiséget gyömöszöltek bele, amitől kissé túl is hízott. Az első fél óra, mely a Churchill legénységének a találkozását meséli el az ismeretlen eredetű űrhajóval egy önálló epizód. A címe lehetne A nyolcadik utas: a vámpír, annyira szégyentelenül kölcsönöz az Alienből. Igaz Tobe Hooper nem egy Ridley Scott, de azért Spielberg mellett ellesett néhány fogást és az idegen űrhajó felfedezését látványosan prezentálja. Az oldschool trükkök néhol ugyan bénácskák mai szemmel, de a többségük még most is bámulatos. A hangulat megteremtésében Hoopernek nagy segítségére van a zene, melynek megírására szokatlan személyt választott: a leginkább vígjátékokkal azonosított Henry Mancini egy űroperához illő, nagyszabású főtémát írt a filmhez. Zenéjébe a hazai videóforgalmazó, a Vico is úgy beleszeretett, hogy fusimisi szinkronjaiban nem egyszer felhasználta.
Az Életerő tehetségben nem szűkölködő stábja működőképessé teszi az első hallásra nevetséges koncepciót. A gond az, hogy felismervén, a Churchill űrsikló története akkorára nőtt, hogy rátelepszik az egész filmre, durván csattognia kellett a vágóollónak a cselekmény továbbgördítésének az érdekében. Emiatt szereplők tűnnek el hirtelen a semmibe, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban visszatérjenek. A történet, ahogy kanyarog, úgy vált műfajt is. Az Életerő egyszercsak dobja az Alient és újabb kölcsönvett ötleteket gyúr bele történetébe, ami immáron egy A testrablók támadását idéző inváziós sci-fi és a Drakula női változatának elegye. Hooper és írói pengeélen táncolva, de mégis egyben tartják a filmet. A történetnek egy jól kivehető irányt jelölnek ki, abból a félbehagyott szálból pedig, hogy mi is történt a Churchill legénységével egy rejtélyt faragnak, amit részletekben fednek fel előttünk.
A film egyre jobban magára talál, ahogy az üldözés a szökött idegen után beindul. A megannyi elszórt, viszont többségében jól megírt karakter csapattá rendeződik, a tét pedig egyre emelkedik. Az Életerő, ha esetlenül is lépdel a maga útján, de teszi ezt olymértékű szeretettel a tudományos fantasztikum és a horror iránt, hogy könnyű neki megbocsájtani az összes botlását. Zanzásított elegye próbál lenni mindennek, amit a közönség imád ezekben a filmekben és nincs olyan, amit félne megtenni célja elérésében. Mikor azt hinnénk, hogy már nem tudja hová fokozni az eseményeket, váratlanul előránt a kalapjából egy zombiapokalipszist. Lángokba borul London, az utcákon fertőzöttek tépik egymást darabokra, az épületeket pedig félpercenként egy robbanás rázza meg. Az csak a hab a tortán, hogy mindeközben egy űrhajó lebeg odafent, mely magába szívja az elhullottak lelkét!
Kevés filmet tudnék megnevezni, amire ilyen esztelenül sokat költöttek és közben ennyire bevállalós lenne. Egy nagy stúdiónál már az kiverte volna a biztosítékot, hogy a főgonosz vámpírnő jóformán folyamatosan pucér. Mathilda May igaz nem szerepel valami hű, de sokat és nem is az évszázad színésznője, azonban tökéletes teste és földöntúli vonzereje a filmtörténet egyik legszexibb vámpírjává (illetve idegen lényévé) avatja. Tobe Hooper ezzel a filmmel egy olyan lehetőséget kapott a határokat nem ismerő Cannon stúdiótól, amiért bárki a kezét-lábát törné: tessék egy vagyon, csináld vele, ami jólesik! Nem volt egy zseni az ürge és ez meglátszik az Életerőn is, de, hogy volt benne mersz, az egyszer biztos! A film monumentuma a '80-as éveknek, amikor még létrejöhetett egy olyan elképesztő műfajelegy, mint ez is. Az Életerő egy szuperprodukcióba oltott, fékevesztett B-film. A korábban feltett kérdésre válaszolva, most is kultikus darab a javából. A hétköznapi befogadó számára meglehet emészthetetlen, sőt egy szakavatott műfajkedvelő is majd beleszédül, mialatt viszont egyre szélesedik az arcán az az elégedett mosoly, melyet a látottak keltenek.
ÉRTÉKELÉS: 80%
