A filmtörténet során jó néhányszor előfordult, hogy ugyanazt az ötletet egyszerre próbálták többen is megvalósítani. Ekkor rendszerint beindul a vérre menő versenyfutás az idővel, hisz az érintettek jól tudják, aki előbb mutatja be a produkcióját, az sanszosan a babérokat is learatja! A fair play luxusát mellőzve a szemben álló felek igyekeznek elszipkázni a másik orra elől a szóba jöhető rendezőket és színészeket, de van, aki hajlandó ennél is továbbmenni, hogy elbuktassa a konkurenciát, mint az a későbbiekben kiderül. Nagy ritkán előfordul, hogy a rivális filmek békében megférnek egymás mellett, mint történt az 1989-ben, amikor a Kutyám, Jerry Lee és az Egyik kopó, másik eb egyformaságuk dacára is sikert arattak. Jellemzőbb persze, hogy az egyik produkció kinyírja a másikat, ahogy azt 2013-ban a Támadás a Fehér Ház ellen tette Az elnök végveszélybennel. Összeszedtem öt különböző esetet, melyek közt akad, amikor mindkét konkurens befürdött. Akárhogy végződött a harc, az, ahogy a riválisok megküzdöttek egymással, néha érdekesebb volt, mint maguk a mozikba kerülő alkotások!
Polipka VS Soha ne mondd, hogy soha
1983-ban két James Bond-film is a mozikba került köszönhetően egy pereskedésnek, mely nagyjából a sorozat elindulása óta folyt. Az egyik oldalon a széria producerei álltak, a másikon Kevin McClory, aki Jack Whittinghammel és a 007-es ügynök megalkotójával, Ian Flemminggel közösen írt egy forgatókönyvet, amiből az első Bond-film lehetett volna, majd némi átdolgozás után a negyedik részként, a Tűzgolyóként valósult meg. Egy bírósági döntés McClory rendelkezésére bocsájtotta Bond ősellenségének, Blofeldnek illetve a SPECTRE terrorszervezetnek a filmes felhasználását is, továbbá az író jogot nyert a Tűzgolyó újrafeldolgozására. Ezt kihasználva hozta tető alá saját James Bond-filmjét, melyhez az eredeti 007-est, a szakmailag épp hullámvölgyben lévő Sean Conneryt is megnyerte, aki korábban pedig azt mondta, soha többé nem játssza el az őt híressé tévő titkosügynök szerepét. Ebből lett aztán a film címe Soha ne mondd, hogy soha. Albert R. Broccoli, a James Bond-széria elsőszámú producere a korosodó Roger Moore lecserélését tervezte, már jelenetpróbák is zajlottak az egyik utódjelölttel, James Brolinnal, ám a konkurenciától megrettenve tekintélyes összegért visszahívta Moore-t egy újabb részre, a Polipkára.
A sajtó csak úgy nevezte a két film versengését, hogy a Bondok összecsapása. Az elemzők meg voltak róla győződve, hogy a párbajt a Soha ne mondd, hogy soha nyeri, ami Connery csatába állítása mellett nagyobb költségvetéssel is rendelkezett. A színész jobb formában volt, mint utolsó, 12 évvel korábbi Bond-filmjében és a szerződésében kikötött jogával élve látványos szereplőgárdát alakított ki maga köré. Kim Basingerrel és Klaus Maria Brandauerrel szemben a Polipka a szokásos, közepesen ismert színészeket sorakoztatta csupán fel, viszont John Glen személyében volt egy jól bevált rendezője. A Soha ne mondd... készítése nem ment simán, A birodalom visszavág direktorának az irányítása alatt újraforgatásokra volt szükség. Irvin Kershner hiába dolgozott több pénzből, a kaszkadőrmutatványok nem hozták a Bondtól elvárt szintet. A két film csatáját az előzetes latolgatásokra rácáfolva a kasszáknál a Polipka nyerte, habár a világszerte befolyó 160 milliós bevételével a vesztesnek se volt oka panaszra. A korabeli kritikák a Soha ne mondd, hogy sohát pártolták, Connery visszatérése az ítészeket kilóra megvette. Az eltelt idő nem vált a film javára, melynek ma már lényegesen kedvezőtlenebb a megítélése. A forgalmazási jogokat ugyan megszerezte a Bond-filmek stúdiója, az MGM, de az alkotás még mindig nem része a hivatalos kánonnak. Bár a Polipka se épp a legszeretettebb epizód a sorozatban, ám az általános vélekedés mostanra egyértelműen az egyre inkább mellőzött Soha ne mondd, hogy soha fölé helyezi.
Veszedelmes viszonyok VS Valmont
Choderlos de Laclos 1782-ben megjelent könyve akkora botrányt kavart, hogy a francia királyné is csak suttyomban merte olvasni. A kétes erkölcsű arisztokrácia szexuális kilengésekkel és intrikákkal teli világába elkalauzoló történet azóta is sokak fantáziáját megmozgatta. Annyi filmváltozat készült belőle, hogy, aki mindet meg akarja nézni, az jobb, ha szabaddá teszi a hétvégéjét. A két legnagyobb szabású feldolgozás egy időben látott napvilágot, alkotói pedig a bejelentés napjától kezdve aggódó tekintettel fürkészték riválisukat. A Warner Bros. vezetősége utasításba adta, hogy a Veszedelmes viszonyok munkálatait fel kell gyorsítani, hogy megelőzzék a nemzetközi összefogásban készülő Valmontot. A stúdió kihasználva anyagi forrásait sztárgárdát biztosított a filmet rendező Stephen Frears rendelkezésére. Michelle Pfeiffert hívták a Valmontba is, ám ő inkább az amerikai produkciót választotta. Az alkotáshoz megnyerték a Végzetes vonzerő hatalmas sikeréből frissen érkező Glenn Close-t, valamint az Oscar-jelölt John Malkovichot. A filmben emellett a szárnyait bontogatta a fiatal Uma Thurman és Keanu Reeves is. A Valmont nélkülözte a sztárerőt. A két legnagyobb neve, Colin Firth és Annette Bening csak később váltak ismertté, cserébe a rendezői székben egy igazi nagyágyú foglalt helyet. Milos Forman az Oscar-díjakkal kikövezett Amadeus diadalútja után vágott bele a filmbe, ezért joggal rettegtek a Warner főnökei, hogy, ha a Valmont kerül előbb a mozikba, akkor futhatnak a pénzük után.
Mindkét mű forgatásán felcsaptak a szenvedély lángjai a színészek között. Pfeiffer és Malkovich viszonya a színész házasságába került. Colin Firth a Pfeiffer szerepét játszó Meg Tilly-vel jött össze, kapcsolatukból egy kisfiú is született. A Veszedelmes viszonyok bár sietve készült, ez a végső produkción egyáltalán nem látszódott meg. A kritikusok egy halk kisebbséget leszámítva leborultak a film előtt. Mindegyik főszereplőt körbeajnározták, még John Malkovichot is, akit kezdetben nem tartottak a legjobb ötletnek Valmont eljátszására. A nagysikerű színpadi változatban, melyet a film forgatókönyvírója Christopher Hampton jegyzett, Alan Rickman volt látható, de a producerek úgy gondolták, hogy az amerikai nézőknek akkor még ismeretlen színész nem vonzaná be a közönséget. A számításuk végülis bejött. A sztárgárda mozisikerré avatta a filmet, mely az Oscar-gálán hét jelöléséből hármat díjra is váltott a jelmezekért, a díszletekért, illetve a forgatókönyvért. A Veszedelmes viszonyok óriási népszerűsége padlóra küldte a késve érkező Valmontot már a premiere előtt. Több országban elhalasztották a bemutatását, hogy a Veszedelmes viszonyoknak meglegyen a kifutási ideje. Mire eljutott a mozikba, már senki se volt kíváncsi ugyanannak a történetnek a jóval nehezebben emészthető változatára. A kritikák a Veszedelmes viszonyokhoz hasonlítva csalódásként értékelték. A limitált bemutató kedvező reakciók híján limitált is maradt, a filmből pedig az év egyik legnagyobb bukása lett. Milos Forman hosszú időre visszavonult a rendezéstől, a Valmontra pedig azóta is a Veszedelmes viszonyok árnyéka vetül.
1492: A Paradicsom meghódítása VS Kolumbusz, a felfedező
Amerika felfedezésének 500. évfordulójára két nagyszabású film is készült a történelmi eseményről, mindkettő abban a reményben, hogy meglovagolhatja a jubileummal járó felhajtást. Alexander Salkind és fia, Ilya Salkind a legnagyobb sikerüket a Superman-filmekkel aratták, ám az már régen volt. A két producer azóta hozott pár igen rossz befektetési döntést, így a Kolumbusz, a felfedező az utolsó szalmaszál volt, amibe kapaszkodtak. Ha már kockáztatunk, akkor kockáztassunk nagyot alapon óriási pénzeket mozgatva vágtak bele filmjükbe, melynek direktori posztját a bukásai ellenére is nagymenőnek számító Ridley Scottnak ajánlották fel. A rendező bevallása szerint mindig is szeretett volna filmet készíteni Amerika felfedezőjéről, mégis elutasította a felkérést. Amikor a producerpáros négy hónappal később értesült arról, hogy Scott javában dolgozik a maga Kolumbusz-projektjén, annyira dühösek lettek, hogy egyből be is perelték őt azért, hogy ellopta az ötletüket, ám keresetüket alaptalannak ítélte a bíróság. Scott közben vígan készítette elő filmjét, ugyanis legfőbb feltételét, hogy csakis Gérard Depardieu játszhatja el a főszerepet, a producerek jóváhagyták, a színész pedig a legnagyobb örömmel vállalta a közös munkát.
Salkindék lelkiállapotának a konkurencia által rájuk helyezett nyomás nem tett jót. Kiválasztott rendezőjüket, George P. Cosmatost az utolsó pillanatban lecserélték a Bond-filmekkel nevet szerzett John Glenre. A főszerepekre már be is jelentett két sztár, Timothy Dalton és Isabella Rossellini vele együtt távoztak. Az ok nem a Glen iránti ellenszenv volt, Dalton részéről pláne nem, hisz két Bond-filmben is együtt dolgozott vele, hanem anyagi. Ahogy utóbb nyilvánosságra került, Salkindék bár szívesen állítottak ki csekket vaskos összegekről, de ezek nem mindegyikén volt fedezet. Dalton megtévesztésért be is perelte őket, ám a produkción dolgozó több stábtaghoz hasonlóan, a pénznek csak az ígéretét kapta meg. Egyetlen színész volt, akivel nem mertek szórakozni, Marlon Brandoval, aki beugrásáért gigászi összeget tett zsebre, mint a Superman esetében. A többi szerepre elég eklektikus gárda jött össze, magát Kolumbuszt az azóta is leginkább csak Görögországban népszerű Georges Corraface játszotta. A film néhány hónappal megelőzte az 1492 bemutatását, de az elsőnek érkezés nem hozott győzelmet. A legfőbb jelző, mellyel a kritikusok illeték, ironikus módon a lapos volt. A közönséget se hatotta meg az 500. évforduló, ami beverte az utolsó szeget is a film koporsójába. A forgatás alatt összekülönböző és a reputációjukat is eljátszó Salkindék lehúzhatták a rolót. Ridley Scottnak nem volt sok oka örülni. Az ő munkáját, ha nem is ennyire rosszul, de elégedetlenséggel fogadták. Az 1492 épp Amerikában bukott meg és csupán a nemzetközi bevételek mentették meg. A film legnagyobb érdemének máig Vangelis csodálatos zenéjét tartják, ami így is több, mint, amennyit ellenfele fel tud mutatni.
Wyatt Earp VS Tombstone
A vadnyugat hírneves békebírója a western műfaj hajnala óta a filmvásznak visszatérő alakja, ám ezek az alkotások inkább a legendáját, mint az életét örökítették meg. Ezen akart változtatni Kevin Jarre, Az 54. hadtest forgatókönyvírója. Álma megvalósításán azzal a Kevin Costnerrel kezdett el dolgozni, aki a Farkasokkal táncolóval újra divatossá tette a westerneket, egyúttal magát is a mennybe menesztette. Costner osztotta szenvedélyét Wyatt Earp személye iránt, de nem volt szimpatikus neki, hogy az író nem kizárólag a címszereplőre fókuszál, így a két Kevin útjai elváltak. Costner az írói és rendezői feladatokat barátjára, Lawrence Kasdanra osztotta, aki a '80-as évek egyik legjobb westernjét, a Silveradot készítette, mely neki is a kiugrást jelentette. Dan Gordon forgatókönyvéből eredetileg egy hat órás mini-sorozatot akartak készíteni, ám Kasdan mozira szabott változata se érte be kevesebbel három óránál - sőt létezik belőle egy 212 perces verzió is. A faképnél hagyott Jarre közben serényen dolgozott a maga Earp-filmjén, amihez megszerezte a mi Andy Vajnánk támogatását. A minél látványosabb szereposztásra rendesen ráfeküdtek. A rendezést is magára vállaló Jarre Kurt Russell személyében találta meg az ideális Wyatt Earpöt. Nála csak Val Kilmer bizonyult tökéletesebb Doc Hollidaynek, a filmben feltűnő jobbnál-jobb karakterszínészeket pedig egy külön bekezdésen át lehetne sorolni. Míg Jarre főszereplőjének legérdekesebb életszakaszára összpontosított, Costner eposzban gondolkodott, ami Earp majd teljes életét lefedi. Az ő színészgárdája se volt kispályás. A Doc Holliday eljátszása kedvéért durván lefogyott Dennis Quaiden kívül Gene Hackmant is megszerezte egy szerepre. Hackman bár alig tíz percre tűnik fel, mégis kiemelt helyen tüntették fel a nevét.
Jarre Tombstone címre keresztelt alkotásának forgatása hamar komoly problémába ütközött. Maga Jarre volt a gond, aki alkalmatlannak bizonyult a rendezésre, ezért Vajna régi ismerősét, George P. Cosmatost (Rambo II) ültette a helyére. Mondanám, hogy Cosmatos élete legjobb teljesítményét nyújtotta, ha Kurt Russell néhány éve nem nyilatkozza azt, hogy valójában ő végezte el a rendezői feladatokat. Akárhogy is volt, a forgatást kísérő nehézségek ellenére a film szépen összeállt. Már csak egyvalaki állt a sikerének útjába: a győzelemhez szokott Kevin Costner, akinek Robin Hood-filmje nem sokkal korábban úgy elnyomta riválisát, hogy Amerikában be sem mutatták a mozik. Costner ezúttal nem bízott semmit a véletlenre, befolyását latba vetve próbálta megakadályozni, hogy a film forgalmazóra találjon. Mivel Vajna stúdiójának, a Cinerginek szerződése volt a Disneyvel, erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, a Tombstone pedig konkurensét jócskán beelőzve jutott el a mozikba! A film nem túl erősen kezdett, de a kedvező szájhagyomány végül 56 millió dolláros bevételig vitte, amivel bőven nyereséges lett. A Tombstone vegyes kritikákat kapott, ám idővel műfajának klasszikusává nőtte ki magát. Costner és Lawrence Kasdan produkciója, a Wyatt Earp nem volt ilyen szerencsés. Kevin Costner eposz-mániája drága mulatság volt, 63m dollárt emésztett fel, amiből a film csak 25-öt hozott vissza az amerikai mozikban. A filmet dögletesen unalmasnak találták a Tombstone-nal való összehasonlítás nélkül is, ám persze nem mulasztották el felemlegetni, hogy a Wyatt Earp szinte mindent rosszul csinál, amit riválisa jól. A kudarcért Costnert tették felelőssé. A közvélemény ellene fordult és mire több irtózatos bukás után kiköszörülte a csorbát, már késő volt, hogy visszatérjen a csúcsra. A Wyatt Earpnek lett egy kis kultusza, de végső soron Costner túl nagyra nőtt egójának emlékműveként maradt fent.
Mars mentőakció VS A vörös bolygó
A Twister óriási sikere nyomán újra divatba jöttek a katasztrófafilmek. A stúdiók egymás után szabadították rá új játékszerük, a CGI segítségével a Földre a természeti csapásokat, több alkalommal egyszerre ugyanazt. 1997-ben a Dante pokla és a Tűzhányó árasztotta el a vásznakat vulkánkitöréssel, azonban egyikért se voltak túlságosan oda az emberek. Sebaj, a következő évben már egy egész meteorittel fenyegettek, ami végre bejött. A témának mind a női (Deep Imact), mind a férfias megközelítését (Armageddon) zabálták a népek, bár az utóbbit jobban. Az űr felé fordulva két stúdió is ugyanabban a bolygóban látta meg a siker kulcsát, a titokzatos Marsban, ami a NASA-t akkoriban inkább kudarcélményekkel ajándékozta meg, melyet vehettek volna akár intő jelnek is. A Disney és a Warner Bros. nem hittek ebben. Mindkét stúdió komoly összeget és nagy neveket állított rá a maga Mars-projektjére, ám a megközelítésük jobban nem is különbözhetett volna. Az egeres cég a Mission: Impossible rendezője, Brian De Palma kezébe adta produkcióját miután eredeti kiszemeltjük, Gore Verbinski költségvetési viták miatt az előkészületek kellős közepén lelépett. De Palma, mint pályafutása során oly sokszor, a számára új műfajban is omázsban gondolkozott. A 2001: Űrodüsszeia és más sci-fi klasszikusok lebegtek a szeme előtt. A Warner a reklámfilmek világából jött Anthony Hoffmanra bízta magát, akinek ez volt az első mozifilmje. Az ő céljai prózaibbak voltak riválisánál, csak egy laza akció-thrillert akart, amire kapott 80 millió dollárt.
Brian De Palma a Mars mentőakciónál 100 milliós költségvetésből gazdálkodott. Gary Sinise, Tim Robbins és Don Cheadle sokba ugyan nem kerültek, ám jelenlétük igényességet sugallt. Hoffman a megtépázott nimbuszú Val Kilmert, az egyre zűrösebb életvitelű Tom Sizemore-t és a Mátrix friss csillagát, Carrie-Anne Mosst állította csatasorba filmjéhez, A vörös bolygóhoz. A kettő közül az előbbi tűnt inkább a nyertes csapatnak. Az amúgy is nehéz természetű Kilmer ugyan a Szemtől szemben készítése során egész jól kijött Tom Sizemore-ral, ám ezúttal durván összekaptak. Állítólag az egész balhé egy edzőpad miatt tört ki, amit Sizemore a forgatás helyszínére akart szállíttatni, ez pedig Kilmernek valamiért nem tetszett. A helyzet odáig fajult, hogy a két színész rövidesen nem volt hajlandó egy térbe kerülni a másikkal. Gyűlölködésük miatt közös jeleneteik egy részét dublőrökkel kellett felvenni. A stáb már fogadásokat kötött, hogy mikor esnek egymásnak, ami nem is maradt el. Sizemore kiütötte Kilmert, amivel számos rendező álmát teljesítette be. A vörös bolygó bemutatását többször elhalasztották, a hivatalos álláspont szerint azért, hogy dolgozzanak a speciális effekteken. A Mars mentőakció így nagy előnnyel ért célba, ám ezért nem járt aranyérem. A magasröptűnek szánt filmtől a nézők a kezdeti érdeklődés után hamar elpártoltak, míg a kritikusok alaposan a földbe döngölték. Úgy gondolták, A vörös bolygó ennél csak jobban teljesíthet, egészen addig, míg be nem mutatták. Hoffman karriertemetője De Palma filmjénél is nagyobbat bukott, azonban ezek után ő is kegyvesztetté vált a nagy stúdióknál. Az elátkozottnak ítélt Mars egészen Ridley Scott Mentőexpedíciójának sikeréig csak pechet hozott mindenkire. Val Kilmer epikus "Fa**om a Marsba!" beszólása lett A vörös bolygó legfőbb öröksége, viszont jó hír, hogy ő és Sizemore azóta rendezték nézeteltéréseiket. Apró lépés az emberiségnek.