Az új évezreddel a régimódi akciófilmek kedvelőinek beköszöntött a szűkölködést magával hozó tél, mely azóta is szüntelenül tart. Míg korábban akár egyetlen év alatt összejött annyi kedvenc csak ebből az egy műfajból, hogy akár egy nagyobb toplistát is könnyedén össze lehetett állítani, addig lassacskán már annak is örülhetünk, ha egyetlen fogunkra való darab a mozikba kerül. Jellemző módon, ha végre megkapjuk az éhségünket csillapító akcióorgiát, abból nem ritkán orbitális bukás lesz! Az ezredfordulóra már egy sztár jelenléte se jelentett garanciát semmire. Az öreg harcos ugyanúgy elhasalhatott, mint az ifjú titán. Még a mozikasszák feletti uralmat átvevő képregény-adaptációk is kénytelenek voltak olykor megtapasztalni a világ egyetlen abszolút igazságát: csak az a biztos, hogy semmi se biztos. Nem volt nehéz dolgom hát, amikor a 2000-es évek első évtizedéből szemezgetni kezdtem azon akciófilmek közül, melyek érdemtelenül gyarapították a műfaj bukásainak a számát. Következzék a listára került pórul jártak hatosfogata időrendi sorrendben!
1. Jég és föld között (2000)
A hegymászás, mint azt a Cliffhanger óta tudjuk, remek alap egy feszültségben gazdag akciófilmhez, ám ezt az amerikai közönség a Jég és föld között bemutatása idején nem így látta és jobbára elkerülte Martin Campbell rendezését. A veszélyforrás pedig ezúttal se szimplán a gyilkos időjárás, az alkotógárda ezt megfejelte egy manipulatív pszichopatával és egy instabil robbanóanyaggal, mely bármikor a levegőbe repítheti a hegyen rekedtek megmentéséért induló csapat tagjait. Az írók arcátlanul sokat merítenek A félelem bére c. klasszikusból, a film egy ponton már-már egy nem hivatalos újrafeldolgozás benyomását kelti. Ha valamit a Jég és föld közöttnek fel lehet róni - a díjat érdemlően elbaltázott magyar címet nem számítva -, az néhány röhejes CGI-felvétel. Egyébiránt egy kimondottan izgalmas film, melyhez egy klassz színészgárdát hoztak össze csupa olyan arccal, akik egy kis szerencsével többre is vihették volna. A mozis karrierje utolsó morzsáit csipegető Chris O'Donnell mellett felsorakozik az ezúttal szokatlanul genya Bill Paxton, a barázdált arcú Scott Glenn, a Bond-lány Izabella Scorupco, valamint az egykori Krycek ügynök az X-aktákból, Nicholas Lea is. Martin Campbell a végletekig fokozza az akciójeleneteket. Az előzetesekben is tucatszor láttam, de mikor a főszereplő két csákánnyal nekirohan a szakadéknak, abba mindig beleborzongok. Az Aranyszem rendezője csúcsformában van, ám a zenét szerző James Newton Howard is besegít neki, hogy az adrenalin felszökjön az ereinkben.
2. Veszett vad (2003)
Mi történt volna, ha Rambo tényleg megkattan? Ezt a kérdést teszi fel William Friedkin filmje, és bizony elég brutális választ ad rá. A Benicio Del Toro alakította katonát egy megelevenedett pokolban látjuk mindjárt a történet kezdetén, melyből képtelenségnek tűnik ép ésszel megszabadulni. Mikor aztán két vadászt, akik sejtése szerint az életére akartak törni, darabokra szed, megjelenik egykori kiképzője, hogy elfogja őt. Friedkinnek tulajdonképpen pechje volt, hogy Tommy Lee Jonest bízta meg az eljátszásával, akit a közönség eddigre kissé megunt az üldöző szerepben. A Veszett vad nem tűnt többnek A szökevény sokadik klónjánál, ám, ha ragaszkodunk az amúgy felesleges összevetéshez, akkor is elmondhatjuk, hogy sokkal méltóbb folytatása lenne, mint az Életre-halálra volt. A filmet rendező William Friedkin az 1973-as Az ördögűző óta nem tudta kitalálni mit kíván a jónép, nem mintha túlzottan dolgozott volna az ügyön. Az öntörvényű rendező nem, hogy megkönnyítené a dolgunkat, hogy tudjuk kinek kell szurkolni, hanem direkte homályba burkolja a történetét. A magyar cím ebben az esetben tökéletesen kifejező. Ha jól meggondoljuk, lényegtelen, hogy Del Torot tényleg meg akarják-e ölni a megbízói, mivel már túl messzire ment. A film legfőbb erénye, hogy olyan profi túlélő- és harci technikákat mutat be lenyűgöző hitelességgel, melyeket azóta se láthattunk sehol máshol. Del Toro és Jones összecsapásai ekképp válnak elképesztően intenzívvé. Érezni minden mozdulatukban, hogy két profi harcol egymással. Ahogy pedig azt az akciófilmek törvényei diktálják, végül csak az egyikük maradhat állva.
3. A szövetség (2003)
A képregény-adaptációk lázának kezdetén a stúdiók lecsaptak mindenre, amit értek, így Alan Moore kultikus írásai se úszhatták meg. Közülük is a leghírhedtebbé A szövetség vált, melyben klasszikus regények szereplői fognak össze egy a világot fenyegető gonosz legyőzésére. Ha ez a toplista a filmtörténet legszörnyűbb forgatásairól szólna, akkor is bérelt helye volna rajta Stephen Norrington rendezésének. Azért, hogy így lett nem csak a szokásos produkciós nehézségek okolhatóak, amik kötelező velejárói egy ilyen nagyszabású projektnek. A fő oka, hogy rémálommá vált a film készítése, az Norrington és a film sztárjának, Sean Connerynek az epikus összeütközése. Arról, hogy az amúgy is nehéz természetű színész és a Penge sikerével felkapottá vált rendező mennyire nem jöttek ki egymással, legyen elég egy sztori: Norrington egy jelenet megismétlését kérte Connerytől, akinek ehhez nem volt kedve. A türelmét vesztett rendező erre azt mondta, 18 milliós gázsiért talán nem túl nagy kérés, hogy sétálj végig megint az utcán! Connery ezek után olyan nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágott Norrington fejéhez, amit az anekdota mesélője se mert megosztani. A konfliktusokkal teli forgatás mindkettejükből annyit kivett, hogy egyaránt visszavonultak a filmezéstől. A tönkre ment idegekért nem volt, ami kárpótolja őket, A szövetséget ugyanis ellenszenvvel fogadták. Nem is értem miért. A film világa érdekes, egyből beránt. Már az oltári, hogy együtt láthatjuk harcolni Nemo kapitányt, Tom Sawyert és Doktor Jekyll-t. A szuperhősösített regényalakok közti dinamika a képtelennek tűnő összeeresztésük dacára nagyszerűen működik, részben az őket életre keltő színészeknek köszönhetően. A szövetség egy laza, pörgős és fantáziadús akciófilm, melyet a megizzasztott Sean Connery a korát meghazudtoló energikussággal ural.
4. Emelt fővel (2004)
Kevin Bray akciófilmje annyira oldschool, hogy, ha a '80-as években készül el, akkor tuti, hogy Schwarzenegger vagy Stallone játszotta volna a főszerepét. Mivel eddigre mindketten benne voltak a korban, a megtiszteltetés egy új csillagnak, Dwayne Johnsonnak jutott, aki ekkor még mindig a pankrátornevét (The Rock) használta. Az Emelt fővel elvileg ugyan igaz történet alapján készült, de a valóság inkább inspirációként, mint követendő példaként lebegett előtte, hisz nem szolgált számára happy enddel. Realitás helyett tehát egy modern western rajzolódik ki előttünk, amiben a sheriff úgy számol le a városát fenyegető banditákkal, hogy örökre megtanuljuk, az erőszak csak akkor helytelen, ha a rosszak élnek vele. Johnson nagyjából ott folytatja, ahol a régi idők akcióhősei abbahagyták, vagyis jön, lát és rendet tesz az öklével. Bár nem sok színészi tapasztalattal rendelkezett, ám gyorsan tanult, és már nem csak a karizmatikusságára és tiszteletet parancsoló izmaira támaszkodott. Más szóval, egész jól játssza el a megcsömörlött, de masszív elvek szerint élő veteránt, aki szembeszáll a gyerekkori barátja irányította bűnbandával. A film nagyon helyesen az egyszerűség elvét követve épül fel miközben azért hagy némi teret a szereplőknek is. A jót itt könnyű megkülönböztetni a rossztól, a nyers erő pedig a legtisztább módja a problémák elintézésének. Kell egy kicsit várni, hogy Johnson igazságosztó üzemmódba kapcsoljon, de mikor végre odacsap, azt öröm nézni! A film bukása hozzájárult ahhoz, hogy egy időre a családi vígjátékok poklába száműzessen, ahonnan mostanra szerencsésen kikeveredett.
5. A 13-as rendőrőrs (2005)
Egy remake a legkönnyebb útnak tűnik a gyors pénzszerzésre, ám egyúttal a leghálátlanabb is. Tekintve, hogy a film készítői egy olyan műhöz nyúlnak általában, amit úgy szeretünk, ahogy van, már azelőtt könnyen magukra haragíthatják a közönségüket, mielőtt munkájukat bemutatnák. A 13-as rendőrőrs ostroma John Carpenter számos kultfilmjének egyike, amiből senki se kért új verziót. Pedig, ha valahogyan érdemes újrafeldolgozni egy kedvelt filmet, annak az a módja, ahogy azt a tehetségét időközben többször is bizonyító rendező, Jean-Francois Richet csinálta. Ő és írója, James DeMonaco (Purge-trilógia) megtartották ugyan az eredeti felállását, de friss megközelítéssel használták fel. Míg abban egy némaságba burkolózó bűnbanda próbált betörni a bezárás előtt álló rendőrőrsre, addig az új verzióban korrupt zsarukkal kell szembenézniük a körülzártaknak. Richet meg se próbálja imitálni Carpenter egyedi stílusát, de nem is kell, hisz abban ő sem szenved hiányt. A film vizuális megjelenése határozott elképzelésekkel bíró alkotóról árulkodik. A 13-as rendőrőrs könnyebben befogadható és tempósabb, mint Carpenter alkotása. Nem hat az újdonság erejével, ahogy elődje, de vérprofin van elkészítve. Jók a karakterek és még az is előfordul, hogy a film meg tud lepni. Ethan Hawke-nak remekül áll az akcióhős szerep, Gabriel Bryne pedig méltó ellenlábasa. A mellőzött Brian Dennehy szerepeltetéséért külön piros pont jár. A gárdából egyedül a dagadó Lawrence Fishburne nem túl meggyőző, mint a város legkirályabb gengsztere. Ezen a melléfogáson túllépve A 13-as rendőrőrs határozottan azok közé a ritkaságszámba menő remake-ek közé tartozik, amiknek érdemes adni egy esélyt!
6. Golyózápor (2007)
Bevallom, hogy a lista összes akciófilmje közül ez az, aminek a bukásán a leginkább meg vagyok rökönyödve! Michael Davis alkotása okos és szellemes paródiája a zsánernek, melyért szemmel láthatóan odáig van. A film egy percig nem vesztegeti az időnként, rögtön a legelső jelenettel beindul a címben jelzett golyózápor, hogy a stáblista végéig le se álljon. Davis politikailag tökéletesen inkorrekt és minden adandó alkalmat megragad, hogy szereplőjén keresztül beszóljon a műfaji kliséknek és a társadalom legkülönbözőbb irritáló tagjainak egyformán. Pisztolyhősét, a nemes egyszerűséggel Mr. Smithnek nevezett férfit könnyű felidegesíteni, így például mikor találkozik valakivel, aki túl lusta és önelégült indexelni, azt móresre tanítja a maga puritán, de annál lényegretörőbb módján. Clive Owen lubickol az iróniával teli szerepben, ami sajnálatosan inkább gátolta, mint segítette a mozisztárrá avanzsálását. A szintén csak korlátozott ideig felkapottá vált Paul Giamatti kéjes élvezettel gonoszkodja végig a filmet. Monica Bellucci az, aki a legkevésbé járt jól a főszereplők közül. Dögös háttéralak ő csupán ebben a groteszkül vicces erőszakbalettben. A legemlékezetesebb pillanata talán az, amikor a kötelező szexjelenet is egy újabb őrült lövöldözéssé válik, melyet később a Féktelen harag c. Nicolas Cage remek úgy, ahogy volt lenyúlt. A puskaporos ringlispíl ereje a második felére fogyatkozni látszik, de kreativitásban még így is többre megy, mint az elmúlt tíz évben bemutatott akciófilmek nagyrésze együttesen. A vagányság csúcsra járatásához a Mötley Crüe és a Motörhead által erősített soundtrack is hozzájárul. A filmet író és rendező Michael Davis karrierjét a Golyózáport érő érdektelenség totálisan hazavágta. A legtöbb, amire azóta futotta tőle, az egy animációs rövidfilm. Vigasztalja a tudat, hogy az akciófilmek szerelmeseinek ezzel az alkotásával egy igen boldog másfél órát szerzett!