A bestseller horrorokat egymás után szállító Stephen King és a producermogul Dino De Laurentiis (King Kong) a '80-as években egyesítették erőiket, ami hat közös munkát eredményezett. A világ King-lázban égett, ezért De Laurentiis eleinte azt hitte, megfogta vele az Isten lábát, ám azon kívül, hogy az író nevével nagyon könnyen forgalmazói szerződéseket tudott kötni, nem sokat dicsekedhetett a létrejött produkciókkal. Már A holtsáv bevétele is elmaradt a várakozásoktól, a kórusban szapult Tűzgyújtótól kezdve pedig De Laurentiis a King-adaptációk hírnevét leépítők egyre bővülő halmazának éllovasa lett. A Macskaszemben annak ellenére se maradt túl sok bizodalma, hogy a forgatókönyvet maga King írta. Korábban több esetben számolatlanul költötte a pénzt, ennél a produkciójánál viszont meghúzta a nadrágszíjat. A film rendezője az a Lewis Teauge lett, aki a Cujoval már lerakott az asztalra egy viszonylag sikeres, ámbátor nem túlságosan szeretett King-adaptációt. A közvélekedés ezúttal jobban fogadta a végeredményt, igaz a piszkos anyagiak terén már nem volt annyi ok az örömködésre. A film az amerikai mozikban szerény nyereséggel zárt. Idehaza a Vico karmaiba került, mely egyből videón adta ki. Az idő nem bánt kegyesen a King-adaptációk jelentős hányadával, a kevésbé ismert Macskaszem vajon a kivételek táborát erősíti?

Lewis Teauge alkotása horrorantológia, tehát több kisebb szegmensből áll, melyek különálló történeteket mesélnek el. Az, hogy megkockáztatták ezt a mozikban ritkán alkalmazott formátumot, minden bizonnyal a Creepshow sikerének köszönhető, aminek szintén King volt az írója. A Macskaszem főszereplője nem túl meglepő módon egy cica, aki az első két epizódnak csupán átkötője, viszont az utolsónak már kulcsfontosságú alakja. A film eredetileg egy prológussal indult volna, hogy megmagyarázzák a nézőnek a sztori hátterét és a középpontban álló macsek jelentőségét. A bevezetőt a stúdió túl ostobának találta, ezért a rendező kívánsága ellenére kivágták. Így nagyjából minden előzetes jel nélkül a cicusnak a történet elején látomása támad. Egy életre kelő kirakatbabán keresztül egy ismeretlen veszélytől rettegő kislány (Drew Barrymore) segítséget kér tőle. A kóbor macska tehát útra kel, hogy megmentse őt, eközben pedig King két kisnovellájának a cselekményébe keveredik.

Meg tudom érteni, hogy a stúdió jobbnak látta a cérnavékony alapsztorit nem túlmagyarázni. Vélhetően a King-adaptációk egyik legfőbb hibáját próbálták kikerülni, vagyis annak a szem elől tévesztését, hogy, ami leírva működik, látva könnyen nevetségesen hathat. A szerző erre még rá is licitált, a Macskaszemben megelevenedő rémtörténetek ugyanis hol többé, hol kevésbé a humor irányába lettek eltolva. Azt, hogy a filmet nem lehet és nem is szabad teljesen komolyan venni, mindjárt a kezdés megalapozza, melynek során a cicust nem más, mint a King elméjéből korábban kipattant veszett bernáthegyi kutya, Cujo kergeti meg, eközben pedig majdnem elgázolja őt egy vérvörös Plymouth Fury, amire a gyengébbek kedvéért még a Christine matricát is rárakták. Az utalások persze itt nem érnek véget, nekem például csak most sikerült kiszúrnom, hogy az egyik szereplő A holtsávot nézi a tévében.

Az első történet, a Leszoktató Rt. a legabszurdabb mind közül. Főhőse Dick Morrison (James Woods), a megrögzött dohányos, aki barátja ajánlására ellátogat egy radikális módszereket valló céghez, hogy megszabadítsák káros szenvedélyétől. Az eljárás lényegében igen egyszerű: kerek-perec közlik vele, hogy, ha újra rágyújt, elkapják a feleségét és a szeme láttára kínozzák meg. A történetnek ugyan fontos része a paranoia, ám az ebből adódó feszültséget csupán szőrmentén használják ki. Emberünk az első perctől fogva érzi, hogy megfigyelik. Mikor aztán az éjjel suttyomban rá akar gyújtani, a jelenet vége az, hogy egy pár nedves csizmát próbál arról meggyőzni, nem tette meg. Ha ez nem lenne elég zavarba ejtő, hát King bizarr képzelgésekkel löki tovább az epizódot az abszurd birodalmába. A sztori az életveszélytől távol álló tét dacára tartogat egy-két izgalmasabb részt, hogy aztán egy inkább ironikus, mint félelmetes csavarra fusson ki. A Leszoktató Rt-t főképpen James Woods játéka teszi élvezetessé, egyébként a rövid sztorik tipikus betegségétől szenved, nevezetesen, hogy azelőtt véget ér mielőtt beindulhatna. A zárókép azért rak egy kisebb gombócot az ember torkába és elgondolkodtat, hogy nem-e a cég elégedett ügyfelei a nagyobb őrültek.

A második epizód, a Párkány jóval összeszedettebb, mint az első. Ebben egy unatkozó milliomos (Kenneth McMillan) megzsarolja a felesége szeretőjét, Norrist (Robert Hays - Airplane) egy fogadás kedvéért: hagyja, hogy lelépjen az asszonykájával, sőt még pénzt is ad neki, ha sikerül körbesétálnia tetőtéri lakosztálya párkányán. King egyszerűségében ütős sztorija ideális a film választott formátumához. Nincs rajta egy deka felesleg se. Gyorsan és céltudatosan halad előre, mint Norris azon a bizonyos párkányon. Ugyan cselekményközpontú az epizód, de itt derül ki igazán, hogy King milyen jó író. Szűk mozgásterét maximálisan kihasználva arról is gondoskodik, hogy kellőképp bevezesse szereplőit. Kezdetben még nyitott, hogy ki is a történet igazi szemétládája, ám a felfokozott helyzetben hamar előtör a szereplők valódi jelleme. A milliomos szadista hajlama, az elsőre pénzhajhász selyemfiúnak tűnő Norris bátorsága és kitartása. Nyilvánvaló biztonsági okokból stúdióban vették fel a Párkány nagyját, azonban Teauge elég rátermett rendezőnek bizonyul, hogy a trükkfelvételektől is elfogjon minket a tériszony. Bár az epizódot nem lehet horrornak, legfeljebb thrillernek nevezni, mégis a legtöbb feszültséget ez tartogatja, így lesz a hármas legjobbja. Mellesleg, aki eddig nem utálta a galambokat, az jó eséllyel meg fogja.

Az utolsó résszel a Macskaszem újabb műfaj- illetve hangulatváltáson esik át. A Tábornok rémmeseként a fiatalabbakat célozza meg. Ebben a cicus végre elér a veszélyben lévő kislányhoz. Hogy mi is, amitől meg kell őt menteni? Nos, egy a falban lakó éjszakai manótól, aki el akarja szívni a lélegzetét. Hát igen, felnőttként ettől már nehezen ijed meg az ember. A Tábornok ezzel együtt jól van előadva, már rögtön a kezdésekor megteremt egy a Szörnyecskéket idéző atmoszférát. A kis Drew Barrymore van olyan tündéri, hogy aggódjunk érte, és mivel a szülei természetesen nem hisznek neki, a korábbi történetekben csak alibiből jelen lévő macska végre igazi hőssé tud emelkedni. Legfőbb ellenfelévé aztán nem is a szórakoztatóan aljas kis manó, hanem a kislány édesanyja válik, aki elvből gyűlöli a cicákat, és meg egy csapdát is kieszel neki, hogy eltávolítsa a gyereke közeléből. Igaz logikusan cselekszik, mégis ellenszenvesebb tud lenni, mint bármely más szereplő a filmben. King a záróepizódra nagyobb meglepetéseket nem tartogat és visszafogja sajátos humorát. Teauge ezúttal is ügyes kézzel rendez és a szűkös költségvetésből, valamint egy macska és egy manó önmagában elég röhejes összecsapásából kihozza, amit lehet. A Tábornok könnyed levezetője egy olyan filmantológiának, aminek nagy céljai sohasem voltak.

A Macskaszem egészében véve egy kellemes darab még mindig. Akadnak botlásai és az antológiák jellegéből adódóan vegyesfelvágott, ám mindhárom történetének megvannak a maga erényei. Az ekkor még a pályája elején tartó Alan Silvestri erősen '80-as évek stílusú zenéje is nagyban rásegít arra, hogy a filmre hangolódjunk. Ahogy azt a bevezetőben említettem, a Macskaszemet idehaza a hírhedt Vico forgalmazta. Ebből eredően pocsék szinkron készült hozzá. Később a műsorára tűzte az azóta megszűnt TV3, mely saját változatot rendelt. Ennek minőségét példázza, hogy a középső epizódban a milliomos hangjaként az akkoriban már ritkán mikrofon mögé álló Mádi Szabó Gábor brillírozik. Az itthoni DVD-kiadások is az új szinkront részesítették előnyben, ami kivételesen sokallta jobb, mint az eredeti. A filmre visszatérve, a Macskaszem akkor nyújtja a legnagyobb élményt, ha tisztában vagyunk vele, hogy King közreműködésének dacára nem igazi horror, és a humoron lévő hangsúly ellenére nem is igazi vígjáték. Az író a kettő határán bolondozik, helyenként saját magát is kiparodizálva. A Macskaszem Stephen King három arcát villantja meg felváltva, melyek eltérő mértékben, de egyaránt mutatják, mitől is lett ő annyira közkedvelt elbeszélő.

ÉRTÉKELÉS: 70%