Talán még egyszer se került rá sor, hogy egy könyvből az író ükunokája készítsen filmet, ám Az időgéppel ez is kipipálódott. H.G. Wells 1895-ös kisregénye azon túl, hogy híressé tette a szerzőt, a sci-fi zsáner alapművévé vált. Simon Wells más vonalon, animációs rendezőként kezdte felépíteni a hírnevét. Az Egyiptom hercege után a DreamWorksnél elég felkészültnek tartották, hogy rábízzanak egy nagyszabású, élőszereplős mozifilmet. A producerek állítása szerint a rokoni szálak nem befolyásolták őket a döntésben, ám sorsszerűnek tekintették, hogy a rendezés lehetősége éppen H.G. Wells leszármazottjának a kezébe került. A forgatókönyvet a Gladiátor felkapott írója, John Logan szállította, aki a kisregény névtelen időutazóját Alexander Hartigannek keresztelte el. Friss toldalékként bekerült egy tragikus szerelmi szál is. A Guy Pearce alakította tudóst a filmben menyasszonya halála készteti arra, hogy megalkossa az időgépet, majd miután sikertelenül próbálja helyrehozni a múltat, a jövőben keres válaszokat. Egy baleset miatt több százezer évvel később lyukad ki, ahol egy világégés utáni, ám látszólag idilli társadalommá fejlődött az emberiség. Hamarosan ráébred, hogy a felszín alatt több rejtőzik, mint amennyit megosztanak vele.

A klasszikusként tisztelt könyvből a magyar származású George Pal rendezésében már készült egy közkedvelt feldolgozás 1960-ban, ami csak magasabbra helyezte a Simon Wells elé állított lécet. Főszereplőjének, a Szigorúan bizalmas és a Memento révén sztárjelöltté vált Guy Pearce-nek is rengeteg múlott a film fogadtatásán. Bármit is reméltek tőle, Az időgép készítése nem egészen úgy alakult, ahogy Pearce és Wells szerették volna. A forgatás jóval több nehézséggel járt, mint azt előzetesen hitték, a gyeplőt pedig átvette a stúdió. Pearce-nek a kreatív folyamatokba vajmi kevés beleszólása volt. Kerek-perec közölték is vele, itt nem ő a sztár, hanem az időgép. Mint az sűrűn elő szokott fordulni, a forgatókönyvet menet közben drasztikusan átírták. Pearce úgy fogalmazott, hogy minden egyes csapóval messzebb kerültek az eredeti tervektől. Végül Az időgép nem az a film lett, amire leszerződött. A hab az volt a tortán, hogy egy akciójelenet készítésekor eltörte a bordáját.

A bajokat tetézte, hogy Simon Wells rendezőként nem volt a helyzet magaslatán. A produkció annyira kimerítette idegileg, hogy a stúdió megbízta Gore Verbinskit (A Karib-tenger kalózai későbbi direktorát), fejezze be helyette a forgatás utolsó három hetét. Az utómunkálatokra igaz a pihenni küldött Wells visszatért, ám a vágószobában újabb konfliktusok várták. Kulcsjeleneteket volt kénytelen kihagyni, többek közt egy New Yorkra zúduló meteoresőt, amit a szeptember 11-i terrortámadások után a producerek nem mertek a filmben hagyni. Az eredeti kezdőjelenetet is kivágatták vele, így mikor Guy Pearce megnézte a végeredményt, jóformán rá se ismert arra a filmre, amit együtt készítettek. Frusztrációjának nem sokkal a 2001. decemberéről a következő év márciusára halasztott premier után hangot adott. Nyilatkozatával nagyjából az összes kínos problémát visszaigazolta, amit az újságírók addig is sejtettek. Ezért aztán a bosszús producerek magyarázkodni voltak kénytelenek.

A filmen egyértelműen nyomott hagyott a készítése körüli zűrzavar. Komoly szerkezeti gondokkal küzd és olybá tűnik, nehezen tudja eldönteni, hogy mi is akar lenne. Minden egyes idősíkkal, melyet főszereplője megjár, Az időgép műfajt vált. A történetet elindító 1800-as éveket még a romantika uralja. Legyen a Hartigan émelyítően tökéletes menyasszonyát alakító Sienna Guillory (Kaptár 2) bármily elbűvölő, a szerelmi szál annyira kiszámított és nyálas, hogy nem tud meghatni a halála. Egyik se a kettő közül. Guy Pearce jó okkal számított ekkor nagy ígéretnek, viszont ezúttal nem a legelőnyösebb oldalát mutatja. A film elején konkrétan úgy néz ki, mintha anorexiás lenne. Meglehet túlságosan komolyan vette az esetlen szobatudós, Alexander Hartigan szerepét, mely még csak nem is illik hozzá. Ő nem az az alkat, aki a szerencsétlenkedésből humort tudna kovácsolni, amikor pedig a figura szenvedősbe megy át, az túlságosan közhelyesre és érdektelenre van megírva ahhoz, hogy Pearce amúgy kifogástalan drámai játékát értékelni lehessen.

Az időgép sietve próbál túllendülni kezdeti nehézségein. Ennek áraként szereplők tűnnek el, mint a Hartigan aggódó barátjaként totál feleslegesen megjelenő Mark Addy (Alul semmi), aki a befejezésig elő se kerül. Az író, John Logan belekóstol érdekes témákba, például a múlt megváltoztathatatlanságáról, de ezeket legfeljebb a párbeszédek tárgyává képes tenni. A cselekményben mindebből sovány váz marad csupán. Az se kap rendes alapozást, hogy miféle választ remél Hartigan a jövőben, emiatt egész utazása az első perctől fogva értelmetlennek, vagy legalábbis hiábavalónak tűnik. A készítők nagy szerencséjére egy időgép túl érdekfeszítő ahhoz, hogy az események sodrása ne ragadjon magával egy bizonyos fokig. Maga az időutazás is rendkívül látványosan és érzékletesen jelenik meg. A szemünk előtt pörög az idő, megy végbe a világ átalakulása és a technika fejlődése egyetlen hosszú snittben. Még némi humort is beszorítanak a folyamatba, éppen csak a számítógépes effektek nem képesek tartani a lépést, Az időgép pedig erre a rövid időre rajzoltnak ható trükkjeivel egy animációs film érzetét kelti. Klaus Badelt zenéje lendít vissza a pozitív benyomás tartományába, mely a kaland és a felfedezés varázsával van átitatva.

A remake legnagyobb toldaléka Wells művéhez a kétezres években játszódó szegmens, mely a modern civilizáció bukását mutatja be igen összecsapott módon. Az időgép ezzel bátortalan lépéseket tesz, hogy az elhagyott romantikát sci-fivel töltse ki. Pech, hogy a produkciós gondok ennek a futurisztikus epizódnak a készítése közben tetőztek, ezért a nagyja ugyanabban a mellékutcában játszódik. Hartigan éppen csak benéz egy könyvtárba, ahol egy erőltetetten vicceskedő találkozás zajlik le egy mesterséges intelligenciával rendelkező hologrammal (Orlando Jones). A musicalbe váltó jelenet végén Guy Pearce is csak néz, hogy ez meg mi a franc volt? Abba jobb nem belemélyedni, hogy a film itt felvázolt, jövőbeli világában nem csak H.G. Wells valós személy, de könyvének 1960-as feldolgozása is létezik. Gondolom kikacsintásnak szánták, de elmebaj lett belőle. Az ellentmondáson agyalni nem sokat tudunk, a következő pillanatban ugyanis a Földet már a végítélet fenyegeti. 9/11 miatt ebből nem látunk szinte semmit, Hartigan tehát utazik gyorsan tovább az időben. A speciális effekteket megint szidhatnám, ám maga az ötlet ismételten kreatív, ahogy felgyorsítva végigveszik miképp alakul ki az élet újra a bolygón.

Elérve a felfoghatatlanul távoli jövőbe Az időgép kalandfilmbe megy át, ami a legösszeszedettebb részévé válik az eddigiek közül. H.G. Wells és a korábbi feldolgozás rajongói lesznek azok, akik ekkor is háborogni fognak, mivel a készítők a tömegszórakoztatás jegyében elhagyták a történet társadalomkritikus rétegeit, vele pedig részben azt a csavart, amit Gary Sinise elspoilerezett a Váltságdíjban. Az emberiség bár a remake-ben is két részre, a békés eloikra és a föld alatt lakó, állatias morlockokra szakadt, csakhogy már nem az utóbbiak gondoskodnak az előbbiek kényelmes életéről. Kilőve az osztályharcot, az eloik ebben a felfogásban szimplán a bárányok, a morlockok pedig a farkasok. A nyámnyila Hartigan egyik pillanatról a másikra kalandhőssé lép elő, vele pedig Guy Pearce megjelenése és viselkedése is látványosan megváltozik. A következetesség hiányát enyhíti, hogy a színész végre ki tud bontakozni és elemében érzi magát az akciójelenetekben. A morlockok támadása annyival dinamikusabban van elkészítve, mint a film többi része, hogy élek a gyanúperrel, ez volt az a szekvencia, amit Gore Verbinski forgatott. Kár, hogy úgy néznek ki a morlockok, mint egy szétaszott Danny Trejo, hiába dolgozott rajtuk Stan Winston stúdiója. Az arcuk merev, akár egy maszk. A szemük élettelen, a mimikájuk pedig olyan hamis, hogy majdnem látni a technikus kezét, ahogy irányítja a rezdüléseiket. A Kongóban nem voltak ennyire elhibázottak a lény-effektek. Rejtély, hogyan kaphattak Oscar-jelölést a maszkmesterek.

A morlockokénál csak az énekesi karrierjét színészire váltani igyekvő Samantha Mumba arca unalmasabb. Ő lenne pedig a legfontosabb női karakter, a Hartigan életének új értelmet adó eloi, mégis kész áldás, amikor elrabolják. A tettek mezejére lépő Guy Pearce nem örvendhet sokáig, ugyanis belép a képbe Jeremy Irons, mint a morlockok vezére, és abban a minutumban le is nyúlja tőle a filmet. Ugyan a sminkjén még lehetett volna dolgozni, ám Irons egyetlen jelenetével Az időgép legizgalmasabb szereplője lesz. Egy értelmes szörnyeteg, aki Hartigannel több, mint korrekt módon bánik. Visszaadja az időgépét, sőt megválaszolja az őt kínzó kérdést. Ezek után már szinte aljasság Hartigantől, amit vele csinál. A beszélgetésük merészebb útra terelné a történetet, amit egy buta finálé tesz semmissé. Felsorakoznak a kötelező sablonok nagy rohanással, egy minden problémát megoldó robbanással és személyes megváltással. Az időgép, talán mondanom se kell, csúfos egy bukás volt. Az ennél jobb főszerepet érdemlő Guy Pearce felfelé ívelő pályája megtört. A számára is kimerítő élmény után a színész egy időre hátat fordított a blockbusterek világának. Simon Wells az Anyát a Marsra! képében kapott még egy esélyt, aminek a vége totális katasztrófa lett. Az időgép ennyire nem vészes, érezni benne a potenciált. Wellsnek van érzéke a képekhez, azonban a történetmeséléshez már kevesebb. A jó szándék és a megfelelni akarás ellenére is látszik, hogy az élet kevesebb tehetséggel áldotta meg őt, mint távoli rokonát, H.G. Wells-t.

ÉRTÉKELÉS: 50%