Nem telik úgy el hét, kis túlzással nap, hogy az ember ne futhatna bele valamelyik nosztalgiarádió adásában Claude Pinoteau világsikerű ifjúsági filmjének betétdalába, a Realitybe. Nekem hosszú ideje ez az egyetlen kapcsolatom a Házibulival illetve folytatásával, melyet azóta nem is láttam, hogy egy gyűjteményes kiadásban megvettem DVD-n mindkettőt. Ez is több, mint tíz évvel ezelőtt volt. Gyerekként, ahogy oly sokan mások, persze én is szerettem a Sophie Marceau-t sztárrá avanzsáló történetet a tinédzser Vicről, akinek serdülése és szerelmei rengeteg fejfájást okoznak nem csak neki, hanem saját magánéleti gondjaikkal küzdő szüleinek (Claude Brasseur és Brigitte Fossey) is. Mikor legutóbb ismét meghallottam azokat a jól ismert dallamokat, gondoltam teszek egy próbát újra a Házibuli-filmekkel, melyek úgy koptak ki az életemből, hogy a hiányukat valójában meg sem éreztem. Volt bennem némi félelem, hogy mai szemmel már túlhaladottnak és nyálasnak fogom tartani őket, ám szerencsére az aggodalmaim hiábavalónak bizonyultak. Legalábbis részben.
A Házibuli két éves szünettel leforgatott epizódjai Magyarországon egyazon évben, 1985. februárjában illetve novemberében kerültek a mozikba. A forgalmazásról szavazó döntéshozók nem lelkesedtek túlságosan a filmekért, viszont tisztában voltak vele, hogy idehaza is óriási érdeklődésre tarthatnak számot, ezért a Házibuli mindkét részét ma már klasszikusnak számító szinkronnal látták el. A film jellegéből adódóan a magyar hangok között a szakma régi és új csillagait egyformán megtalálhatjuk. Pathó István, Feleki Sári és Halász Judit mellett a nagyon fiatal Rudolf Péter és Rékasi Károly játékának örülhetünk. Ami csak most esett le, hogy a két rész között Sophie Marceau magyar hangot váltott. Az elsőben még Balázsy Panna szólaltatja meg, míg a másodikban a Marceau karrierjét többé-kevésbé végigkísérő Kökényessy Ági. A magam részéről biztosra veszem, hogy Balázsy Panna nem azért lett leváltva, mert elégedetlenek voltak vele, inkább az lehet a változtatás mögött, hogy a színésznő ekkor már fél lábbal Amerikában volt, ahol sokáig élt és dolgozott.
A Házibuli első részét nálunk 1 788 872-en nézték meg a mozikban, amitől 1 668 751-es látogatottságával a folytatás se nagyban maradt el. A film természetesen a kalózvideós piacra is hamar betört, de arra őszintén szólva már nem is emlékszem, hogy egy ilyen "kölcsön kazin" vagy a tévében láttam-e először. Ahhoz képest, hogy mennyire nem tartom meghatározó élménynek, inkább csak egy kedves emléknek, meglepett, hogy a Házibulinak milyen keveset ártott az időközben eltelt több évtized. Azt jellegzetes zenéje nélkül se tagadhatná le, hogy a '80-as évek gyermeke, viszont, amit bemutat és, ahogy bemutatja az nem veszített semmit az üdeségéből. A jó humornál semmi nem konzervál jobban, a Házibuli pedig még mindig kifejezetten vicces. Ki magára, ki a gyerekére ismerhet rá Vicben, aki laza dédnagymamája (Denise Grey) segítségével kitaktikázza, hogy a szülei elengedjék élete első házibulijára, ahol találkozik Mathieu-vel (Alexandre Sterling) és rövid úton belehabarodik.
A Házibuli azzal emelkedik ki a millió tinirománc közül, hogy Vic-kel ellentétben a készítők tisztában vannak azzal, hogy ez nem a nagy szerelem, hanem pusztán gyermeki fellángolás. Könnyed iróniájuk mosolygós zárójelbe teszi mindazokat az eseményeket, melyeket Vic nagy szerelmi drámaként él meg. Közben zajlik egy másik szál is, ami legalább olyan fontos, sőt bizonyos tekintetben fontosabb, mint az, hogy Vic és Mathieu vajon összejönnek-e. Mialatt Vic kislányos ábrándokat kerget, szülei házassága válságba jut az apuka félrelépése miatt. A forgatókönyvet író Daniéle Thompson és Claude Pinoteau ekkor sem hagyják nyúlós melodrámába fordulni a filmet, sőt néhány a legjobb poénok közül a szülői oldalról kerül ki. Arról is meg vagyok győződve, hogy Brigitte Fosseyba legalább annyian szerettek bele a Házibuliban, mint a még fejlődésben lévő Sophie Marceauba. A film nem csak azt ragadja meg kiválóan, hogy milyen volt gyereknek lenni, hanem azt is, hogyan élték meg ezt a részükről kevésbé gondtalan korszakot az ősök. Le merném fogadni, hogy az írók jó adag személyes élményt írtak bele a forgatókönyvbe. Az, ahogy a srácok fent buliznak miközben az aggódó szülők lent köröznek a film tán legjobban eltalált pillanata. Ez az okosan végigvitt párhuzam a gyerek- és a felnőtt lét között teszi számomra a Házibulit örökérvényű alkotássá.
Régen nem tűnt fel, de most már határozottan az a benyomásom, hogy az 1982-es folytatást sokkal inkább az anyagi számítás szülte, mint a vágy, hogy tovább meséljék a szereplők történetét. Sophie Marceau a két rész között kis híján komplett nővé cseperedett, ami az egyetlen előrelépés, melyet a Házibuli 2 fel tud mutatni. Az első filmet annyira jellemező báj és természetesség majdnem teljesen eltűnt, pedig jóformán az összes korábban megszeretett emlékezetes mellékszereplő visszatér. Vic első fiúja, Mathieu igaz csupán rövid időre ugrik be, ami annál is sajnálatosabb, hogy az új srác, Philippe olyan érdekes, akár egy döglött hal. Az őt játszó Pierre Cosso több lehetőséget kap a kibontakozásra, mint Alexandre Sterling, vagyis Mathieu, aki az első részben jó ideig alig szólalt meg, ám ennek nem lesz érdemi foganatja. Annál nagyobb baj hát, hogy a Házibuli 2 igyekszik úgy beállítani Vic és Philippe kapcsolatát, mint igaz szerelmet, azonban csak lerágott klisékre telik tőle. Mikor Vic a szüzessége elvesztésére készül, na ott felsejlik az első rész kedves őszintesége pár gyorsan múló pillanatra. A folytatás jobb híján ismételni próbálja elődjét, kevés sikerrel. Mikor megkésve újra egy házibuli kerül a sztoriba, az legalább ad egy hangyányi lökést és egy adag - amúgy hiánycikké vált - humort a filmnek, ami Vicre és Philippe-re koncentrálva jórészt vergődik.
A szülőkkel és a mostanra inkább fárasztó, mint jópofa dédnagymamával még annyit se tud a folytatás kezdeni, mint Vic-kel. Ők is megkapják a maguk szálát a történetben, ám mindkettőről lerí, hogy csak azért van, hogy legyen. Apu és anyu ezúttal a karrierjük miatt vannak gondban, ami pont olyan izgalmas, ahogy azt így leírva sejteni lehet. Akad egy-két aranyos visszautalás, egyébként a Házibuli 2 nagy gondja az, hogy nem tud és nem is igazán akar bármit hozzátenni az előző részhez. Az egyedüli, ami a filmet rendező Claude Pinoteau-t láthatóan felvillanyozza, az Sophie Marceau testének fejlődése. Ezt aztán minden adandó alkalommal meg is mutatja, persze csak odáig elmenve, hogy abból ne lehessen botrány, legfeljebb egy-két normális funkcióval nem rendelkező zuhanyzós- illetve fantáziajelenet. A Házibuli 2 rémessé viszonylag ritkán válik, nagyrészt csupán unalmas, erőltetett és igen könnyen feledhető. A filmmel együtt Vic is mintha visszafejlődött volna. Vannak részek, melyekben korához képest is elég hülyén viselkedik. A folytatást tehát ellentétben az első résszel, egyáltalán nem ajánlom. Az összecsapott befejezés azt a kevés létjogosultságát is elveszi. A hozzá írt új dal, a Your Eyes elkerülhetetlenül sláger lett, ám nem véletlen, hogy mára nem játsszák annyit, mint a Reality-t. Ahogy a folytatásból, úgy belőle is hiányzik az az elragadó plusz, ami az eredetiben megvolt. És még mindig megvan.
ÉRTÉKELÉS: 1. RÉSZ - 80% / 2. RÉSZ - 50%
