A J.J. Abrams nevével fémjelzett misztikus sorozat, a Lost trendet teremtett és karriereket indított el. Többek közt a felkapottá vált forgatókönyvíró, Drew Goddard is itt bontogatta a szárnyait. Kult státuszba emelkedett rendezői bemutatkozása, a Ház az erdő mélyén egyértelműen jelezte, hogy továbbra is vonzódik a rejtélyes történetekhez és az egy helyre összezárt emberek nézőcsalogató koncepciójához. Nem meglepő hát, hogy legújabb filmjével is ezen a nyomvonalon haladt tovább. A Húzós éjszaka az El Royale-bant nagy titokzatoskodás vette körül a szakmán belül is. Goddard forgatókönyvét úgy féltette, mint a hímes tojást és még az érdeklődő stúdiófőnököknek is csak korlátozott ideig engedte meg, hogy a kezükbe vegyék. A kiszivárgott információk alapján csak annyi volt bizonyos, hogy a történet egy szállodában játszódik a '60-as évek idején, a főbb szerepekre pedig figyelemfelkeltően eklektikus gárdát válogattak össze. A hype valahogy mégse indult be túlságosan a film körül, ám magamban felírtam azon közelgő premierű alkotások mostanság rendkívül szűk listájára, melyek érkezését érdemes lesz szemmel tartani.
A címbéli, szebb napokat látott El Royale szálloda sajátossága, hogy az államhatár ténylegesen kettészeli. A vendégek választhatnak, hogy Nevadában vagy Kaliforniában szállnak meg, ami jópofa ötlet, bár a történetben lényegessé igazán sose válik. Ide jelentkezik be egy pap (Jeff Bridges), egy énekesnő (Cynthia Erivo), egy porszívóügynök (Jon Hamm) és egy hippi (Dakota Johnson). Az üzlet már annyira nem megy, hogy egyetlen ember, az ügyefogyottnak tűnő Miles (Lewis Pullman) alkotja a teljes személyzetet. Akárcsak a Lostban, nem mindenki az, akinek mutatja magát, ám az a többségükben közös, hogy a múltjukban akadnak titkok, melyekre nem szívesen emlékeznek. Az itt tartózkodásuk oka mind saját kis sztori, melyek elkülönített fejezetekre bontják a filmet. A szálloda egyfajta purgatóriummá válik a számukra, ahol eldől, hogy helyre tudják-e hozni életüket vagy féltett titkaik és bűneik maguk alá temetik őket. Mikor az egyikük felfedezi, hogy a szobákat a vendégek megfigyelésére alakították ki, az egy olyan vészterhes láncreakciót indít be, melyből kiveszi a részét egy az emberi életre nem sokat adó, de annál elbűvölőbb szektavezér (Chris Hemsworth) is.
A filmről elég vegyes reakciókat olvastam, ami ahelyett, hogy elrettentett volna tőle, kivételesen inkább felkorbácsolta az érdeklődésemet. Volt, aki totális blöffként jellemezte, más szuperlatívuszokban nyilatkozott róla. Az igazság szerintem a kettő között van. A csalódottakat annyiból megértem, hogy bármit is sugalltak az előzetesek és kezdetben maga a film is, valójában nincs egyetlen nagy rejtély a háttérben, ami szép fokozatosan összeállna. Kénytelen vagyok megint a Lostot ideráncigálni, ugyanis Drew Goddard a sorozat karakterközpontúságát tette filmje meghatározó elemévé. A történetet a markánsan eltérő szereplők határozzák meg, de olyannyira, hogy az minden mást a háttérbe szorít. Goddard nem azt tartja fontosnak, hogy a titokzatos eseményeket megmagyarázza, sokkal inkább azt, hogy figurái ezekre hogyan reagálnak. Ehhez híven az idővel mellékessé válik, hogy kik poloskázták be a szállodát vagy, hogy ki és miért ölte meg a film elején azt a bankrablót, aki az egyik szoba padlója alá elrejtett egy táska pénzt.
Goddard nem egyszer apró elszólásokkal és alibi válaszokkal intéz el olyan kérdéseket is, amikkel korábban felcsigázta közönségét. Ha kell, akkor brutális hirtelenséggel szabadul meg fontosnak tűnő szereplőktől. Az általánosságban is elmondható, hogy az erőszak kitörése hajlamos nem várt pofoncsapásként érni. Többször előfordult, hogy kis híján a székemből is felugrottam. Goddard legalább annyira igyekszik Tarantino nyomában járni, mint J.J. Abramsében. A film tele van hosszú, párbeszédes jelenetekkel, sőt a végkifejlethez közeledve a szavak majdnem olyan gyilkos erejűvé lépnek elő, mint a kilőtt golyók. Az író-rendező néha olyannyira belemerül abba, hogy a karaktereit tanulmányozza, hogy az a folytonosság rovására megy. A Húzós éjszaka az El Royale-ban simán lehetne rövidebb úgy húsz perccel, amivel elkerülhető lett volna az is, hogy a film középtájt kissé leüljön. Goddard mázlija, hogy még éppen időben bedobja Chris Hemsworth-t, akinek a leghálásabb szerep jutott, melyet maximálisan ki is használ. Az általa játszott szektavezér valahol félúton van a nőcsábász Alfie és a sorozatgyilkos Charles Manson között. Könnyedén lenyúlja a filmet.
A színészgárda többi része is erős. A szürke ötven árnyalatát feledtetni próbáló Dakota Johnson is kitesz magáért. Mivel a film a '60-as években játszódik, az várható volt, hogy remek zenékben nem lesz hiány, ám Goddard rátesz még egy lapáttal, és a dalok nem csak a hangulat, de olykor még a cselekmény szempontjából is fontossá válnak. A történelmileg nagyon eleven és zűrzavaros korszakot, amennyire csak lehet, Goddard igyekszik belesűríteni művébe. A legtalálóbban az egyik szereplő vietnami háborús múltja épül bele a sztoriba, más részeiben azzal az igyekezetével, hogy a korszak tablójává váljon a filmje az író-rendező kevesebbet markol, mint amennyit fog. Tökéletlenségei dacára a Húzós éjszaka az El Royale-ban üdítő moziélmény. A film lelkét a jól megírt karakterek adják, akiknek a segítségével, ha nem is a legkifinomultabb eszközökkel, de Goddard érzelmileg is behúz. A fordulatoknak se a váratlansága az, ami üt, hanem a bennük rejlő, a szereplők táplálta emocionális erő. Ezért lehet teljes odaadással örülni, ha a gyarlóságuk ellenére győz a jobbik énjük. Mikor a vietnami veterán a fináléban akcióba lépett, a szám is tátva maradt. Kellenek az olyan filmek, mint a Húzós éjszaka az El Royale-ban és hálás vagyok azért, hogy elvétve még készülnek.
ÉRTÉKELÉS: 80%
