Ahhoz képest, hogy a sajátságos rémképekkel dolgozó H.P. Lovecraft mekkora hatással volt a horror műfajra, a filmszakma elég mostohán bánt munkásságával. Inkább inspirációként használták műveit, jelentős adaptáció belőlük idáig nem készült. Annyiból érthető is ez, hogy Lovecraft írásai igen nehezen emészthetőek. Misztikummal átitatott történeteiben gyakorta üti fel a fejét az őrület és a megszállottság. Egy rendező volt idáig, aki kitartóan igyekezett a szerzőt a filmközönséggel is megismertetni: Stuart Gordon. Bemutatkozó alkotása, a Reanimátor, melyben két tudós halottakat támaszt fel, hamar kultikus státuszba emelkedett. A film bár névleg Lovecraft egy történetén alapul, valójában nincs sok köze hozzá. Rövidesen Gordon újfent az író egy művéhez nyúlt, ám ezúttal megpróbálta megőrizni a szellemiségét, és nem mellesleg lényegesen több pénzből gazdálkodott.
A Tágra nyílt elme (eredetileg From Beyond) hasonló felállással indul, mint a Reanimátor. Megint két tudós merészkedik veszedelmes területekre új találmányukkal. A rezonátor névre hallgató különös szerkezet az emberi agy tobozmirigyének ingerlésével betekintést enged egy rejtett valóságba. Feltalálója, Edward Pretorius (Ted Sorel) az első kipróbáláskor mindjárt a bűvkörébe is kerül, a látottak asszisztensét, Crawfordot (Jeffrey Combs) viszont iszonyattal töltik el. A kísérlet Pretorius halálával ér véget, társát pedig miután dimenzión túli szörnyekről mesél, rövid úton diliházba zárják. Esete felkelti a skizofrénia okait kutató orvos, Katherine McMichaels (Barbara Crampton) érdeklődését, aki meggyőzi az illetékeseket, hogy Crawfordot a felügyeletére bízzák. Az egy zsaruval (Ken Foree) kiegészülő trió visszatér Dr. Pretorius birtokára, hogy rekonstruálja a történteket, a viselkedésükre is ható rezonátor újbóli bekapcsolásával azonban kicsúszik a kezükből az irányítás.
Fájó belegondolni, hogy ebből a sztoriból egy hozzáértőbb alkotógárda mennyivel többet kihozhatott volna. Nem mintha Stuart Gordon teljesen inkompetens rendező lenne, de túl sok igényességgel és főképp kifinomultsággal nem vádolható. A megfoghatatlan borzalmakat nem is tudja másként materizálni, mint nyúlós-nyálas, enyhén nevetséges szörnyek formájában. Gordon inkább az undor, mint a félelemkeltésben jeleskedik, így az egyre abnormálisabb formákban visszatérő Dr. Pretorius tartogatja a film legjobb pillanatait. Az élvhajhász tudós emberként is visszataszító volt, az átalakulását viszont Gordon csupán vizuálisan képes megragadni. A Tágra nyílt elme kevés szereplőt mozgat, ám ők se többek egyetlen szóval felcímkézhető, komédiába hajlóan túlrajzolt személyiségeknél.
A színészek rendesen túl is játsszák a figurájukat, ami leginkább a Reanimátorból áthozott Jeffrey Combsnak áll jól. Az általa alakított Crawford van a legközelebb ahhoz, hogy a film főhősének lehessen nevezni, ám Gordon nem kíván senkinek ilyesfajta titulust adni. Ahhoz túlságosan jól szórakozik azon, hogyan zabálja fel az őrület a karaktereket átvitt és olykor a szó legszorosabb értelmében. Az utóbbit széles skálán mozgó speciális effektekkel prezentálja, amikre a költségvetés nagyja elmehetett. Akad köztük röhejes, ám van nem is egy, ami A Dolog lenyűgöző maszktrükkjeinek a babérjaira tör. A lélektani változások bemutatásánál sajnos megáll Gordon és írójának a tudománya. A szexuális gerjedelemmel kiváltott személyiségtorzulás egy szoftpornó szintjén marad. A konzervatív külsejű kutatónő domina jelmezt öltve élvezkedik, ennél tovább nem jutunk. A szintén a Reanimátorból ismerős Barbara Crampton korlátozott színészi eszköztára is megköti a lehetőségeket. Egyedül a film emlékezetes záróképe az, amikor nem csak vonzó külsejével képes hatást elérni.
A Tágra nyílt elme a borzalom és a gyönyör összekapcsolásában messzire lemarad korszakának olyan horroraitól, mint a Videodrome és a Hellraiser, ám az a javára írható, hogy igyekezetben nem szenved hiányt és unatkozni azt nem hagy. Ugyan lényegében csak két helyszínen játszódik, mégse ül le a történet, sőt az utolsó harmadában nem várt extrém kanyarokat vesz. Pretorius háza és az elmegyógyintézet lehetett volna gótikusabb is, amúgy képileg a film nagyon is rendben van. A másodvonalban ragadt Richard Band zenéje megadja az alapot az atmoszférának, melyet stílusos fényjátékkal fokoznak tovább. Nem értem, hogy a film miért tűnt el a Reanimátor árnyékában, amikor nem egy tekintetben jobb is nála. Az kétségtelen, hogy a Tágra nyílt elme még mindig nem az az adaptáció, amit Lovecraft érdemelne, de, aki bukik a groteszk rémtörténetekre, az el fog tudni szórakozni vele.
ÉRTÉKELÉS: 60%
