Egy jó filmet is nehéz összehozni, hát még hármat, mégis rendszeresen meg szokták kísérteni a sorsot a trilógiává bővítéssel. Fel se fogják a legtöbben, hogy mit vállalnak magukra. Ha történetileg nem is szorosan egybefüggő filmekről van szó, a trilógiává válással egy lezárt egységbe rendeződés igénye jár kimondatlanul is együtt. Ez, mint tudjuk, nem mindig szokott megvalósulni akkor sem, ha az alkotógárda nem változik. Azt, hogy eljuttassák szereplőiket egy végpontra olykor feláldozzák azért, hogy nyitva hagyják a lehetőséget folytatások újabb sorának. A készítőknek gyakran eleve fogalmuk sincs trilógiájukkal hová is akarnak eljutni azt a bankot leszámítva, ahol a fizetési csekkjüket beválthatják. Ha nincs terv a trilógia mögött, na ekkor szoktak rosszabbnál-rosszabb döntések születni, az ember pedig értetlenül nézi, hogyan lett a várt csúcspontból mélypont. Megpróbáltam utánajárni annak, hogyan ásták ki az alábbi, közismert trilógiák maguknak azt a gödröt, melybe a cél elérése előtt belezuhantak.
Robotzsaru (1987/1990/1993)
Paul Verhoeven szatirikus élű, ultrabrutális sci-fi akciófilmjével az Orion stúdió csak a Terminator sikerét szerette volna meglovagolni, ám mikor a reméltnél is jobban bejött a számításuk, sietve igyekeztek újabb bőröket lehúzni róla. A Robotzsaru 2 nehezebb szülés volt, mint azt előre gondolták. Előbb Paul Verhoeven lépett le Total Recallt forgatni, majd az eredeti írók is elveszítették az érdeklődésüket. Jon Davison producer ezek után a merész képregényeiről elhíresült Frank Millerre bízta a folytatás megírását, akinek a munkáját lelkesen fogadták, majd úgy, ahogy volt az utolsó pillanatban kukázták. A forgatás megkezdése előtt egy héttel Tim Hunter rendező a tarthatatlanul szűkös határidőre hivatkozva búcsút intett. Vésztartalékként lépett a helyére az idős Irvin Kershner, A birodalom visszavág direktora, akinek volt gyakorlata hasonló helyzetek megoldásában. A második résszel meg akarták őrizni az első sajátos humorát, de, mint sok minden mással, ezzel is túlzásba estek. A Robotzsaru 2 idején az Orion stúdió már csődközelben volt, ami az egyből előkészületbe helyezett harmadik résszel be is következett. A két évig dobozban tartott filmet mintha csak a kétségbeesés szülte volna. Másodvonalbeli rendezője, Fred Dekker szabad kezet kapott azon az áron, hogy alacsony korhatárra szabja alkotását, ő pedig már meg se próbálta megtartani az alapfilm hangvételét. A rajzfilm-sorozat felé mozdult. Frank Miller forgatókönyvét még drasztikusabban átírták, mint előzőleg, a költségvetést pedig meghúzták. Peter Weller inkább a Meztelen ebédet forgatta David Cronenberggel, így az ismeretlen Robert John Burke húzta magára a robothacukát, amit fájdalmas volt viselnie, mivel arra nem vették a fáradtságot, hogy átalakítsák azt az ő testalkatára. A széria másik veteránja, Nancy Allen megölette karakterét, de abból a hatalmas égésből, melyet az agyatlanra hangolt Robotzsaru 3 jelentett, így is kijutott neki. Dekker azóta nem rendezett más filmet, a franchise pedig egy rosszul elsült remake-kel igazolta, hogy az elkövetett hibákból nem sikerült a mögötte állóknak tanulniuk.
Pókember (2002/2004/2007)
Ma már nehéz elhinni, hogy a képregény-filmek, ezen belül is a Marvel szekere milyen döcögősen indult. A Sonynál is azt hitték, hogy a kiadó katalógusából csak Pókember ér valamit, ezért nem is kértek a többi képregényhős jogából, amit 25 millió dollárért a Marvel cakk-pakk felajánlott a stúdiónak. A független filmesnek számító Sam Raimi kreatív irányítása alá rendelt adaptáció a trendteremtő X-mennél is nagyobb sikert aratott. Még az elsőre furcsa választásnak tűnő, jóllakott óvodás fejű Tobey Maguire-t is megkedvelték a címszerepben. A folytatást még jobban szerették, azonban a közelgő válságot megelőlegezte, hogy a készítése közben Raimi csúnyán összeveszett régi barátjával, Danny Elfmannel. Az első két rész zenéjét szerző Elfman szerint Raimire szörnyen negatívan hatott a Pókember-filmek megalkotása. A harmadik rész sorsát a rendező elszállása és a stúdió külön követelései azelőtt megpecsételték, hogy egy képkockát is leforgattak volna belőle. A mellékszálakkal amúgy is túlterhelt filmbe még beleerőltették Venomot is, akiért Raimi nem volt épp oda. A Pókember 3 majdnem két és fél órás, mégis az akciójeleneteket leszámítva semmire se szán elég időt. Jól látható, hogyan tört meg Raimi a nyomás alatt, ugyanis a film a szemünk előtt esik szét. Mialatt a legkedveltebb szereplők is ellenszenvessé válnak egymást követik az olyan bugyuta fordulatok (pl. Harry Osborn amnéziája; Peter Parker táncos emóvá vedlése), amik jogosan vetik fel a kérdést, hogy mi az ördög járt a készítők fejében? Raimi is kénytelen volt utóbb elismerni, hogy trilógiája a mélyponton ért véget. Egy negyedik résszel szeretett volna szépíteni, ám mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a stúdiónak és neki megint csak mások az elképzelései, feladta. A Pókember 3 kicsinálta Tobey Maguire karrierjét, Sam Raimi pedig tartósan sosem jött ki abból a kreatív válságból, amibe a filmmel került.
Keresztapa (1972/1974/1990)
Mikor a mozikba került Francis Ford Coppola mesterműként üdvözölt gengsztereposza, az író-rendezőnek eszébe se jutott, hogy a Corleone-család történetét tovább szövögesse. A stúdió másképp vélekedett, de, ha már rávették, nem adta kevesebbre annál, hogy elkészítse minden idők legjobb folytatását. A keresztapa II egyszerre meséli el Vito Corleone felemelkedését és vele párhuzamba állítva, fia, Michael egyre kíméletlenebbé válását, ahogy építi maffiabirodalmát, ami személyes bukásához vezet. A második rész lefedve a múltat és meghatározva Michael Corleone sorsát, nem hagyott se túl sok lehetőséget, se igényt maga után egy trilógiazáróra. Egy harmadik Keresztapa-filmet csak akkor lett volna értelme megcsinálni, ha pontos elképzelésük van arra, hogyan is akarják a pokolian magasra rakott lécet elérni. A stúdiófőnökök éveken keresztül nyüstölték Coppolát egy harmadik résszel, amit kis híján Stallone készített el a '80-as években. Mikor az állandóan anyagi gondokkal küszködő rendező végül beadta a derekát, lényegesen kevesebb időt és pénzt kapott a film kidolgozására, mint, amire igényt tartott. A főszerepet játszó Al Pacino is úgy látta, hogy a megváltást kereső Michael elég hajánál előrángatott ötlet volt, amit olyan ballépésekkel súlyosbítottak, mint Robert Duvall kiírása - állítólag túl magas gázsit követelt - valamint, hogy a női főszerepre Coppola színészileg antitalentum lányát, Sofiát szerződtette. Mindezek dacára A keresztapa III-nak vannak jobb pillanatai, Pacino mellett Andy Garcia és Eli Wallach is emelik a rangját, ám a közelében sincs a filmtörténeti értékű első két résznek. Egy átgondolatlan és felesleges toldalék, ami a stúdiót leszámítva nem hiányzott senkinek.
Jurassic Park (1993/1997/2001)
Steven Spielberg dinólázt kiváltó filmje mintául szolgált az elkövetkező évek szuperprodukcióinak, melyek sajnos csupán a komputeres trükköket próbálták ellesni belőle. A földrengető kasszasiker kikényszerített egy folytatást az alapul szolgáló regényt író Michael Crichtonból is, melynek megjelenése után Spielberg se húzhatta ki magát a kötelesség alól. Már csak azért se mert tartozott egy filmmel a Universal stúdiónak, amit Az elveszett világgal törlesztett. A folytatás hiába helyezte a középpontba az első rész közönségkedvenc mellékszereplőjét, a Jeff Goldblum alakította káoszkutatót, meglátszott, hogy az alkotók csak azért csinálták meg a filmet, mert azt várták el tőlük. Spielberg rutinja akkoriban szerencsére még elég erősen működött ahhoz, hogy látványos szörnyfilmként Az elveszett világ úgy is megállja a helyét, hogy a végére szándékosan önmaga paródiájává vált. Ennyi jót se lehet elmondani a harmadik filmről, melynek készítéséből Spielberg már csak producerként vette ki a részét. A helyére beugró Joe Johnstonnak jutott a feladat, hogy a rengeteg elvetett ötletből egy filmre emlékeztető valamit szüljön. A legendásan kaotikus forgatás alatt napról-napra írták a történetet úgy, hogy maguk a színészek se voltak már biztosak benne, hogy ki az, akit játszanak. Sok rémes és bődületesen értelmetlen elképzelés jutott ekképp be a végső változatba egy röhejes álomjelenettől kezdve a T-Rex megalázó kinyírásán át a Robinson Crusoe-hacukába öltöztetett kisfiúig. Míg Az elveszett világ kísérletet tett arra, hogy új fejezetet nyisson a Jurassic Park történetében, a harmadik rész csak ostobán fokozni próbál, még nagyobb szörnnyel, még okosabb raptorokkal. Nem egy jelenete az előző epizódokból kihagyott szcéna. A film megannyi hibája ellenére óriási siker lett, de sok időbe telt mire a franchise kikecmergett abból a zsákutcából, ahová a Jurassic Park III terelte.
Jöttünk, láttunk, visszamennénk (1993/1998/2016)
Jean Reno és Christian Clavier a Marhakonzerv akció sikerének köszönhetően már jól eladható komikus párosként állt ismét Jean-Marie Poiré kamerája elé. A középkorból a jelenbe keveredő lovag és szolgájának története az év legnagyobb kasszasikerévé vált Franciaországban, ám a folytatást ezúttal nem kapkodták el. Az egyre népszerűbb Jean Reno egyébként is Amerika felé kacsingatott, Poiré és Clavier így nélküle próbáltak boldogulni, de a Gérard Depardieu-vel forgatott Zűrangyalok jóval elmaradt a várakozásoktól. Miután Renonak se jött be túlzottan a hollywoodi karrier, a régi csapat újra összefogott Az időalagút alcímmel kibővített folytatás - és persze a biztosnak ígérkező siker - kedvéért. A régi szereplők közül Valérie Lemercier nem volt hajlandó visszatérni, mivel úgy találta, hogy a második rész csak ismételni kívánja az előzőt gyengébb kiadásban. Véleményét a film kritikusai is osztották, azonban ez nem befolyásolta azt a jelentős hasznot, amit a folytatás hozott. A harmadik részt bár a befejezés slusszpoénja előre lefektette, nem kevesebb, mint 18 év kellett, hogy legyen belőle valami. Időközben az alkotók egy amerikanizált változattal blamálták magukat, mely hozzájárult a trilógia elkészültének csúszásához. Jean-Marie Poiré lényegében a nyugdíjból jött vissza, hogy megrendezze a harmadik részt, A forradalmat, amit mondjuk úgy, hogy mind a nézők, mind a kritikusok keményen levertek. Az, hogy megint lezárás nélkül ért véget a történet legalább akkora arculcsapás volt, mint Jean Reno végtelen unottsága vagy a primitív viccek sora, amikkel a filmet megtöltötték. A trilógia utolsó felvonásának silányságát csak szomorúbbá teszi a tény, hogy ez volt a néhai Józsa Imre egyik utolsó szinkronmunkája, aki Clavier magyar hangját adta mindhárom részben.