A kultikus horrorfilmek állandó célpontjai az újrafeldolgozásokkal előszeretettel dolgozó filmiparnak, így csak idő kérdése volt, hogy Dario Argento legismertebb rendezése mikor kerül sorra. Az 1977-es Sóhajok erőteljes színekkel operáló képeivel és a Goblin felejthetetlen zenéjével tette le névjegyét. A filmet olymértékben meghatározta Argento stílusa, ami eleve megkérdőjelezte egy újrafeldolgozás létjogosultságát. A Sóhajok azért távolról se volt tökéletes, a történet például nem volt épp az erőssége, ennél fogva a szóba jöhető remake tudott volna hová fejlődni. Egy új verzióról már évek óta suttogtak, de csak akkor kezdett komolyan realizálódni, amikor a Szólíts a neveden című meleg drámáért Oscar-jelölést szerzett Luca Guadagnino beállt mögé. Vele az újrafeldolgozás máris izgalmasabbnak tűnt és nem mellesleg előzetesen is jelentős pedigrére tett szert. Az világos volt, hogy tőle is egy jellegzetes atmoszférában hiányt nem szenvedő alkotás várható, ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy teljesen más irányba kívánja elvinni a sztorit, mint Argento.
Guadagnino és írója, David Kajganich lényegében csak az alapokat és egy-két nevet tartottak meg. A főszereplő itt is Susie Bannion (Dakota Johnson), aki egy balettintézetbe érkezik ifjú növendékként, melynek vezetői sötét mágiát űző boszorkányok. Az újrafeldolgozás készítői szintén a három anya mítoszát használják, melyet még egy XIX. századi angol író talált ki. A sóhajok, a sötétség, és a könnyek anyjáról Argento egy egész, csupán tematikusan összefüggő horrortrilógiát alkotott. A meseszerű Sóhajoknál Guadagnino filmje közelebb áll a sötétebb és kaotikusabb Infernohoz, a trilógia második darabjához, ám leginkább a maga útját követi. Az újrafeldolgozás afféle művészi horror, tehát, aki hagyományos szórakozást vár tőle, annak a mozi kijárata az idő előrehaladtával egyre csábítóbb lesz. Amikor én néztem, ketten hagyták el a termet, ami félreérthetetlen jele annak, hogy a 2018-as Sóhajok bizony nem való mindenkinek. Két és fél órás játékidejével önmagában embert próbáló élmény tud lenni, ám a befogadhatóságát sok egyéb tényező is megnehezíti.
A film bár nem mentes attól a látványos brutalitástól, amit egy horrortól a legtöbben elvárnak, sőt még rá is licitál etéren az eredetijére, mégse az a mű, amit a legfőbb, fiatalokból álló célközönség értékelni tudna. Nem segít ebben Guadagnino intellektuális megközelítése, melynek szellemében politikai és történelmi kontextust adott a történetnek. A balettintézet helyszínét áttették Freiburgból a '70-es évek kettészakított Berlinjébe, a háttérben pedig rendszeresen feltűnik az RAF terrorszervezet rémtetteiről beszámoló híradás, aminek ráadásul az egyik szereplő, a hamar felszívódó Patricia (Chloë Grace Moretz) a tagja. A párhuzam az erőszakos külvilág és a nők dominálta, nem kevésbé veszedelmes intézet között végülis érdekes, de az igyekezet ellenére mégse épül be természetesen a film szövetébe. A Sóhajok egy nagyobb, olykor kilógó mellékszállal is kiegészítette az eredetit, melyben egy öreg pszichiáter próbál utánajárni Patricia eltűnésének és sodorja magát veszélybe. A film nőközpontúságát húzza sajátosan alá, hogy ezt az egyetlen számottevő férfiszerepet a tanárnőként is fontos karaktert játszó, elmaszkírozott Tilda Swinton alakítja.
Susie Bannion, a névleges főszereplő is komoly átalakításon esett át. Jessica Harper megformálásában egy ártatlan, naiv leányzó volt csupán, ám a tehetségével újra meglepő Dakota Johnson ebből nem sokat hagyott meg. Susie az új verzióban hajlandóságot mutat arra, hogy az intézetben zajló ördögi praktikák részévé váljon. Nem az a mit sem sejtő áldozat, aki korábban volt. Azt is rendre sugallják vele kapcsolatban, hogy a múltjában rejtőzik egy sötét titkok, ami majd új megvilágításba helyezi személyét, méghozzá olyannyira, hogy az a csavar, melyre a film kifut, kevésbé tudott emiatt meglepni. Amire az alkotók sokkal nagyobb hangsúlyt raktak, mint elődeik, az a tánc. A rítikus darab próbái, melynek előadására Susie-t felkészítik, nyújtják a film leginkább magával ragadó pillanatait. Ekkor a Sóhajok újrafeldolgozása nemcsak, hogy végre összeállni látszik, de olyan egyedi élménnyel gazdagítja a befogadóját, amiért megérte megcsinálni. Amit még nagyon ügyesen emel be a sztoriba, az a természetfölötti. Nem ott helyben hozza rád a frászt, de veled tud maradni az a bőröd alá alattomosan bekúszó, nyugtalanító érzet, melyet a film csak úgy áraszt magából.
A Sóhajok egy különleges alkotás, mégis bajban volnék, ha bárkinek is ajánlanom kellene. Az eredeti változat rajongói aligha találják meg a számításukat vele, ahogy azok se, akik egy a Fekete hattyút idéző, kifinomult pszichodrámában reménykednek. Argento síkegyszerű története alaposan fel lett dagasztva, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek a plusz rétegek tényleg érdemlegesen hozzátettek-e. Nem mehetek el a zene mellett, ami Argento rendezésében annyira kiemelkedő volt, az új verzióban azonban mindössze jól kiszolgálja a megteremteni kívánt hangulatot, semmi több. A film időről-időre feltörő extrém brutalitása valószínűleg kivet magából egyeseket, különösen a vérgőzös finálé, melyben az artériák olyan esztétikusan robbannak szét, hogy az már szinte szép. Masszív elmebaj zajlik a szemünk előtt, melyben nincs helye a jó és a rossz könnyen beazonosítható fogalmának. A befejezés több ellentmondásos kérdést hagy az emberben, mint kielégítő választ. Bizonyára lesznek ínyencek, akik beleszeretnek a Sóhajokba, ám az átlagnézőnek szerintem túl zakkant. Bennem igencsak felemás érzéseket hagyott maga után a film, ezért maradok az Argento-feldolgozásnál, melyhez viszonyítva Luca Guadagnino rendezése egy figyelemreméltó, furcsa kísérlet, amire nem hiszem, hogy negyven év múlva is emlékezni fognak.
ÉRTÉKELÉS: 60%
