A rend éber őrei mintha kikoptak volna a mozikból a szuperhősök javára, azonban régen ott voltak mindenütt. A kisképernyőt ugyanúgy leuralták, ahogy az ezüstvásznat. Akármelyik évtized termését is kezdjük vizsgálni, jó eséllyel találunk magunknak tetemes mennyiségű zsarufilmet. A '80-as évek ebből a szempontból nem sokban különbözik a többitől. A filmek készítői haladtak az addig kitaposott úton tovább, habár a cenzúra lazulásával ezt mind szabadabban tehették. A zsarufilmek is egyre erőszakosabbak lettek, ám eközben meghódítottak olyan műfajokat, amikre addig példa se nagyon akadt. Az akciófilm mindig is a legnépszerűbbek közé tartozott közülük. Az olyan humorral elegyített alkotások, mint a 48 óra ekkor élték a legszebb napjaikat. Mivel ezekkel akár egy teljes listát meg lehetne tölteni, most inkább a krimikhez közelebb álló zsarufilmekre szorítkoztam és vállalva a részrehajlás vádját azokból az amerikai filmekből válogattam, melyeken felnőttem. Így is temérdek alkotás jöhet szóba, azt hát előzetesen is biztosan állíthatom, hogy lesz, ami kimarad. A szinkron itt is része az emléknek, ezért, ahogy korábban, filmenként ez is górcső alá kerül. De elég a bevezetőből, jöjjön az a hat zsarufilm a '80-as évekből, amit szerintem látnod kell!    

A sárkány éve (1985)

Kevesen hitték, hogy a kezelhetetlennek tartott Michael Cimino kap egy újabb esélyt miután előző filmje, A mennyország kapuja csődbe vitt egy nagymúltú stúdiót. Az olasz producermogul, Dino De Laurentiis megkockáztatta, sőt még a végső vágás jogát is meghagyta neki szerződésében, de azért azt értésére adta, hogy a kontroll az ő kezében van. A sárkány éve nem kevesebbet próbál meg, mint, hogy a zsarufilmek Arábiai Lawrence-e legyen, Cimino filmeposszá duzzasztja hát a kínai negyedbe helyezett rendőr harcát a japán maffiával. Ehhez olyan nehézsúlyú partnereket szerzett, mint a forgatókönyvbe besegítő Oliver Stone és a főszerepet magára vállaló, szintén idejekorán hírhedtségi státuszt kivívó Mickey Rourke. A film nem csinál szentet zsarujából, sőt már-már eszementebbnek tűnik annál, aki ellen hadjáratot vív. John Lone úriemberként játssza a triádvezért, ám idővel előtűnik, hogy a behízelgő modor csak álca. Őt és a bárkin keresztülgázoló zsarut valójában ugyanabból a fából faragták. A sárkány évében kirobbanó vadsággal tör elő az erőszak. Cimino nagystílű, energikus rendezése mestermű közelségbe viszi a filmet, ám a durva, egyenetlen sarkok ettől egy kevéssel pont elválasztják. Alkotását csak megkésve fedezték fel, mostanra viszont megérdemelten tartják számon műfajának kötelező darabjaként.

Szinkron: A sárkány évéhez két szinkron is készült és sajnos csak a kevésbé sikerült maradt fenn. Az elsőt a Magyar Televízió rendelte meg a '90-es években, ami részben megmagyarázza, hogy miért "Hagyjon békén!"-t mond az egyik szereplő "Bassza meg magát!" helyett. A durva nyelvezeten történt finomításokon túl a Zákányi Stúdióban készült szinkron technikai szempontból is elég slendrián munka lett. Van, hogy hiányoznak egyes zörejek és rossz magyar szokásként a zenéket is kedvük szerint variálták egyes jelenetekben. A szinkronszínészek kiválasztásában figyelhető meg egyedül igényesség. A Mickey Rourke-ot megszólaltató Szakácsi Sándor egymagában majdnem megmenti a szinkront, de csak majdnem. Mivel a filmben több nyelven beszélnek, ám Zákányi Balázs rendező mindent leszinkronizáltatott, ez okoz kuszaságokat a jelenetekben. Ugyanezt a hibát már nem követi el a Duna tévé megbízásából készített második változat, amiben Kőszegi Ákos volt Rourke magyar hangja. Ha valaha kiadják nálunk a filmet DVD-n, jó lenne, ha ez kerülne rá!

Ajánlott jelenet: A zsaru elől menekülő triádvezér hirtelen megfordul és a két magukat a végletekbe hajszoló férfi vadul lövöldözve elkezd rohanni egymás felé. Mintha csak két ellentétes erő volnának és az egyiknek muszáj volna kioltania a másikat, a párbajukat mégis szinte lovagias könyörülettel fejezik be.

Élni és meghalni Los Angelesben (1985)

A francia kapcsolat rendezője nem siette el, hogy visszatérjen abba a műfajba, aminek a '70-es években elkészítette az egyik legpompásabb darabját. William Friedkin túl volt több bukáson is, melyek közé tartozik a balul elsült Portyán, mikor a kezébe került Gerald Petievich regényének a kivonata. A társát meggyilkoló pénzhamisítót hajszoló titkosszolgálati nyomozó történetét elég jónak találta ahhoz, hogy megrendezze a filmet, ami A francia kapcsolat szellemi folytatásának tekinthető. Az Élni és meghalni... külsőségeiben igazodik az új évtizedhez, neon és szintetizátoros popzene határozza meg. Bármennyire tetszett Friedkinnek Petievich regénye, a negyedét se tartotta meg mikor a szerzővel forgatókönyvvé dolgozta át. A rendező szerelmese az ellentmondásoknak, ami egyformán megjelenik a történetben és a karakterekben. A gyilkosságtól se megrettenő pénzhamisító ugyanúgy nem kategorizálható be rosszfiúnak, ahogy az őt minden áron lebuktatni akaró nyomozó hősként. A szánt szándékkal zűrzavarosan alakuló események közepette a határok elmosódnak. Az alacsony, mindössze 6 milliós büdzsé ellenére Friedkin decens szereposztást hozott össze a film egyik legfőbb erősségévé téve a többek közt William L. Petersent, Willem Dafoe-t és John Turturrot felsorakoztató színészgárdát. Rendezését mégis stílusos atmoszférája teszi elsősorban kiemelkedővé. Kemény és öntörvényű, akár ő maga.      

Szinkron: A Mokép a '80-as évek végé felé egyre szabadabban válogatott az amerikai filmgyártás addig csak megtűrt vagy egyenesen tiltottnak ítélt szegmenséből. Ennek eredményeként az Élni és meghalni... nem csak mozikba kerülhetett két évvel honi bemutatását követően nálunk, hanem egy kiemelt figyelemmel megalkotott szinkront is kapott a nagyobb közönségsiker reményében. A magyar változat elkészítésére a Pannónia Stúdió utódja, a Magyar Szinkron- és Videóvállalat kapott megbízást, mely olyan szereposztást kanyarított a szinkronhoz, mintha legalább a Keresztapa volna. Gáspár Sándor, Benkő Péter, Bánsági Ildikó, Dörner György - még felsorolni is gyönyörűség. Nagy kár, hogy, mint sok más magyar hangsáv ebből az időszakból, ez is viseltes állapotban lett megőrizve. Zúg, mint a fene és a szöveg is hol jobban, hol kevésbé, de torzan szól, mégis nincs az a pénz, amiért becserélném az MGM tévécsatorna ócska változatára. Örömhír, hogy a hazai DVD-kiadásra a mozis szinkron került rá, mégha a forgalmazó nem is invesztált bele, hogy jobban szóljon.

Ajánlott jelenet: Nem kellett sokat gondolkodni azon, hogy mi kerüljön ide. Az utoljára felvett, de nem kevesebb, mint hat hétig forgatott autósüldözés vitán felül a film csúcspontja.      

A könnyed élet (1986)

Jöhet egy kis lazulás? Jim McBride filmje bár mocskos zsarukról szól, ám egyúttal lényegesen boldogabbakról, mint amilyenek Cimino vagy Friedkin alkotásának szereplői. Van egy gyilkossági rejtélyünk, de a Dennis Quaid alakította Remy-t jobban izgatja, hogy meghódítsa a tapasztalatlan államügyész-helyettest, és ebben az se zavarja, hogy a nő a rendőrségen belüli korrupciót vizsgálja éppen. A film tehát kicsit krimi, kicsit romantikus vígjáték, de mereven egyik műfajhoz sem ragaszkodik, és akárcsak főszereplői, igyekszik semmit sem túl komolyan venni. Fesztelen, new orleansi tempóban zajlik az élet, melyhez, aki csak teheti, az hanyagul, jókedvvel viszonyul. A készítők legfőbb igyekezete arra irányul, hogy ezt a sajátos, helyi légkört átadják nekünk. Sikerüket garantálják a kívánt életérzést maximálisan kifejező, a város színes kultúrájú hátterét is képviselő zenék, amiket nagy gonddal válogattak össze. Dennis Quaid és az ügyésznőt játszó Ellen Barkin egyaránt A könnyed életet nevezték meg a kedvenc filmjüknek a sajátjaik közül. Meglátszik a vonzereje csúcsán lévő két főszereplőn, ahogy a gárda többi tagján is, hogy remekül szórakoztak. Utolsó harmadában a film apránként feladja addig vallott életfilozófiáját, mivel ezt diktálja a történet. Quaid morális öntudatra ébredése jól fel van építve, mégis azzal, hogy hagyományos krimivé válik, a film bizonyos szempontból kifogja a vitorlájából a szelet. Lövöldözős, robbanásos fináléja nem csak összecsapottnak, de még kissé ide nem illőnek is hat. Ettől a szépséghibától eltekintve egy olyan bármikor újranézhető filmről beszélhetünk, amit mintha csak azért csináltak volna, hogy feldobják vele az embert egy fárasztó nap végén.      

Szinkron: A Sundance fesztiválon felkapottá vált filmet idehaza Nagy móka címen először a VICO juttatta el a videótékákba. Az iszdb adatbázisáról lelesett névsor alapján a kevés tisztességesebb szinkronjaik közé tartozik, amit az alkotáshoz rendeltek, de megbizonyosodni erről igen nehéz, mivel senkinek nem volt mersze leadni vele. A Magyar Televízió 1992-ben inkább saját változatról gondoskodott. Ezt arra a Zákányi Stúdióra bízták, melyről korábban nem sok jót tudtam elmondani, ám ebben az esetben korrekt munkát végeztek. Dennis Quaid magyar hangját illetően a hazai szinkronszakma sokáig nem volt képes kiegyezni. Hegedűs D. Gézától Rátóti Zoltánon keresztül Dörner Györgyig több visszatérő megszólaltatója akadt. Nekem személy szerint mindig is Szabó Sípos Barnabás volt a kedvencem közülük, akire Zákányi Balázs választása is esett. Nem mintha bármelyiküknek szégyenkezniük kellene, de ő kapta el szerintem a legjobban Quaid attitűdjét. A fiatal Ellen Barkinhoz is jól megtalálták Orosz Helgát, aki a színésznő érzékiségét épp olyan jól ki tudja fejezni, mint karakterének naiv, bizonytalan oldalát. A John Goodman - Rudas István párosítást már kevésbé tudom dicsérni, ezt leszámítva viszont a mellékszereplők között bőséggel találunk remek magyar hangokat és alakításokat. A szerepét már a VICO-s szinkronban is eljátszó Kránitz Lajos valamint a zugügyvédként ragyogó Jakab Csaba külön is említést érdemelnek közülük.         

Ajánlott jelenet: A csőbe húzott Remy korruptságát videószalag bizonyítja, de ő nem csinál ebből problémát. Vesz egy szép nagy mágnest, majd késő este egy hanyag mozdulattal bevágja azt egy bank ablakán. Az eszköz a bizonyítékraktár megfelelő részén elhelyezve aztán elvégzi a dolgát. 

Nincs irgalom (1989)

Don Johnsonnál kevés nagyobb sztár volt a '80-as évek idején, de csak a tévében. A Miami Vice egy meghatározó zsarusorozat volt, így logikusnak tűnt, hogy státuszát a mozikban egy hasonló szereppel alapozza meg. A filmet a költségek leszorítása érdekében Kanadában forgatták, de így se hozta vissza az árát. Ezen nincs is mit csodálkozni. Elég a film plakátjára nézni, vagy az eredeti címet (Dead Bang) megemlíteni, hogy megsejtsük a korabeli közönség miért kerülte el. Az irónia az egészben az, hogy a Nincs irgalom nem az a b-kategóriás durr bele-akciófilm, aminek a stúdió beállította. A rendőri munka nehézségeire is rávilágító krimi egy valódi gyilkossági nyomozó, a los angelesi Jerry Beck beszámolóin alapul, akit a filmben Don Johnson játszik. A történet egy szimpla gyilkosságból indul ki, ám ennek kapcsán egy szélsőjobbosokból álló, militáns csoport tárul fel fokozatosan előttünk. Riasztó képet mutat a film Amerikáról, aminek legártatlanabb szegleteit is mélyen gyökeredző gyűlölet hatja át. A főszereplő Beckből ennek hatására sem lesz kereszteslovag, csak egy vérprofi, lelkiismeretes zsaru, aki szeretné elvégezni a munkáját és kész. Ennek során annyi seggfejjel és frusztrált kisemberrel akad össze, hogy egy fikarcnyi kétségem sincs afelől, hogy a legtöbbjüket az élet írta. Az külön jó, hogy a film nem csak hiteles képet ad róluk, de még mosolyogni is tud rajtuk. Az egykor korát megelőző rendezőként hírnevet szerzett John Frankenheimer kezdett ekkoriban egyre hányavetibb munkákkal kijönni, de itt határozottan összeszedte magát. Valahogy így kell feszültséget teremteni és akciójelenetet rendezni, és ez különösen igaz a végkifejletre. A Nincs irgalom egy bűnösen alulértékelt film, ami sajnálatos példa arra, hogy Don Johnsonban mennyivel több lakozott annál, hogy jól nézzen ki a tévében.

Szinkron: Az Intervideo a VICO-hoz hasonlóan a rendszerváltáskor a filmkölcsönzők irdatlan mértékben növekvő tagságát igyekezett gyorsan és olcsón kiszolgálni. Ez meglátszott néhol már-már vállalhatatlan szinkronjain is. Miután elkezdtem az ő változatukkal nézni a filmet két perc is elég volt, hogy elegem legyen belőle. A doboz hangzást az eltelt évek csak szörnyűbbé tették, a magyar hangok kiválasztásában pedig érezhetően az volt a fő szempont, hogy ki tartózkodik épp a környéken. Mázli, hogy elérhető volt a második szinkron is, ami mérföldekkel jobb az előzőnél. Adatot azt nem sokat találtam róla, de úgy emlékszem, hogy a szépemlékű TV3 megbízásából készült, mely a Pannónia Stúdióból megmaradt Videovox Stúdióval dolgoztatott. Ez később a csatornával együtt szűnt meg. Kőszegi Ákos ugyan elég fantáziátlan választásként hatott elsőre Johnson hangjaként, de annyira jól hozta a küszködő detektív figuráját, hogy élvezet volt a játékát hallgatni. A régi szép idők elevenedtek meg egyes mellékszereplők terén. Mikor egy nem is ismert, alig öt percig látható színészhez egy Rajhona Ádámot kérnek fel, mert ő a legtökéletesebb hozzá, na ez az, ami ma már nincs.

Ajánlott jelenet: Beck arra próbálja felhívni a vidéki rendőrfőnök figyelmét, hogy a jelentés alapján kész arzenálja van azoknak, akiken rajta készülnek ütni, mire az a tekintélyét kezdi magyarázni. Épp azt kérdezi, hogy milyen szendvicset kér Beck az akció után, mikor a kocsi kap egy sorozatot és elszabadul a pokol. 

Szerelem tengere (1989)

Al Pacinonak az Amerika fegyverben akkora lebőgést jelentett, hogy több évre hátat fordított Hollywoodnak. Harold Becker filmje, melynek főszerepét nem is neki, hanem Dustin Hoffmannak szánták, a visszatérését jelentette. A Szerelem tengere szemben Pacino összes többi '80-as évekbeli filmjével mind a közönséget, mind a kritikusokat meggyőzte és előfutára lett a következő évtized erotikus thrillereinek. A forgatókönyvet a bronxi születésű regényíró, Richard Price vetette papírra, aki későbbi munkáiban is előszeretettel foglalkozott a bűn világával. A történet egy a magánéletében kiégett zsaruról szól, aki, hogy elkapjon egy férfiakra vadászó sorozatgyilkost, pont olyan verses társkereső hirdetéseket ad fel, mint az áldozatok. Mikor az egyik jelentkezővel kezd összejönni nem csak azért fél, hogy a kapcsolat működni fog-e, hanem, hogy a nő vajon álmában tarkón lövi-e. Vannak hajmeresztő szituációk, amiknek csak a végkimenetele dönti el, hogy komikus vagy borzasztó kalandként gondolunk-e vissza rájuk. A Szerelem tengere egész bravúrosan mozog ezen a kettős mezsgyén végig. Az író Richard Price egyszerre tudja életszerűséggel, feszültséggel és humorral megtölteni azt a képtelen helyzetet, amibe a főszereplő keveredett. A noir stílusú film kölcsönösen jól funkcionál párkapcsolati drámaként és detektívtörténetként. Egyaránt megmutatkozik benne Price alapos háttér- és emberismerete. Trevor Jones kicsit az Angyalszívet idéző zenéje egy pillanat alatt visszaránt a paranoiába akár egy meghitt perc közepén is. Pacino a legjobb formáját nyújtja, a gyanúsítottat játszó Ellen Barkin úgyszintén, aki a filmmel kiteljesítette előző munkáival szerzett szexszimbólum hírnevét.

Szinkron: A Szerelem tengerét a kérészéletű Universal Channel újraszinkronizálta, de mi csak maradjunk az eredetinél! Az első magyar változat a Dunafilm megbízásából készült a mozis premierhez. Ez 1990-ben azt jelentette, hogy kiválónak kellett lennie. A Magyar Szinkron- és Videóvállalat a végét járta, de ez nem látszott a tőle kikerült munkákon. A fordításról az egyre keresettebbé vált Pataricza Eszter gondoskodott, aki gond nélkül vette a Price szövege keltette kihívásokat. A szinkronrendező egy régi motoros, Bursi Katalin volt. Ő a Pacinotól nem sokkal később elválaszthatatlanná vált Végvári Tamás helyett arra a Szakácsi Sándorra voksolt, aki a színészt a Serpicoban is szinkronizálta. Hosszú sorokon keresztül méltathatnám Szakácsit, de annál nagyobb dicséret azt hiszem nincs, hogy a film alatt elérte, egy percre ne hiányozzon Végvári hangja Pacino mellől. Ellen Barkinnak nem volt állandó magyarítója. Ezúttal Farkasinszky Editet kapta hangjául, aki számomra a leginkább hozzá illőnek tűnt. A szakma nagy öregje, Tyl Attila csak egyszer szólal meg az egész film alatt, de az nem akármi pillanat. A szinkron másik nagy húzása John Goodman összehozása Koroknay Gézával, aki Goodman féktelen komikus energiáját olyan könnyedén fogja be, hogy csak még jobban hiányzik, ha arra gondolok, hogy már ő sincs köztünk.

Ajánlott jelenet: Pacino fergetegesen kínos álrandevúi is megérnek egy misét, de, amit kiemelnék most az a bemutatkozó jelenete. Ha valaki kíváncsi rá, hogyan kell egyszerre elkapni több tucat körözött bűnözőt, az már csak ezért is nézze meg a filmet. A trükköt amúgy kisebb módosításokkal sikerrel alkalmazták többek közt Angliában, és mindig bedőltek neki.

Fekete eső (1989)

Ridley Scottnak is kevés babér termett a '80-as években. Az egymást követő bukásokat egy tuti sikernek ígérkező filmmel próbálta kiköszörülni, ő is megcsinálta hát a maga zsarufilmjét, amiből, mint látható, akadt egy pár '89-ben. A film a csúcson lévő Michael Douglas jelenléte ellenére csupán mérsékelt népszerűségre tett szert. A kritikusok a direktor szemére vetették, hogy a Fekete eső olyan, mintha az öccse, a kevésbé kifinomultnak tartott Tony Scott rendezte volna. Néhány éve belefutottam egy toplistába, ami egyenesen a legrosszabb filmjeihez sorolta, így talán nem túlzás, ha azt állítom, hogy a Fekete eső egy durván alábecsült alkotás. Az, hogy a képi világ pazar Ridley Scottnál alap. Az tagadhatatlan, hogy a film korának terméke, de ez az én szememben sokkal inkább pozitívum, nem pedig negatívum. Mindjárt az első jelenet, mely szinte kizárólag arra hívatott, hogy aláhúzza, Douglas mekkora király motoron, megteremti azt a macsó légkört, ami a történet szempontjából is fontos. A Fekete eső férfifilm a javából, így a bajtársiasság, a tisztesség és a barátság szentháromsága képezi a lényegét. A keletre keveredett nyugati zsaru története alapjaiban klisés, ezt el kell ismerni, ám itt jön képbe a szakmai hozzáértés, azzal pedig a Fekete eső alkotói rendesen el vannak látva. A jól megírt párbeszédek és karakterek, a nagyszerű színészek, és Scottnak az atmoszférateremtésbe sokat fektető, lendületes rendezése kiválóan működő eszközzé teszik a műfaji sablonokat is. A hangulatért igaz jár a köszönőlevél a zenét szerző Hans Zimmernek is. A Fekete eső egy tipikus, de ettől függetlenül rendkívül szórakoztató és izgalmas zsarufilm, amit akár minden évben elő lehet venni anélkül, hogy megunnánk.

Szinkron: Ahogy akkor az összes Paramount alá tartozó filmet, úgy ezt is a Dunafilm mutatta be a hazai mozikban. Ők, mint rendesen, a Magyar Szinkron- és Videóvállalatot bízták meg, itt pedig a lista egy másik visszatérő neve, Zákányi Balázs szinkronrendezőé kerül elő. Michael Douglasnél ekkoriban próbálkoztak több színésszel is, ám Zákányi Balázs tutira ment és Dörner Györgyöt állította a mikrofon mögé. Talán mondanom se, Dörner teljesítménye maximálisan igazolta döntését. Andy Garciat szintén Dörner szinkronizálta a legtöbbször, viszont mivel őt már Douglas lestoppolta, ezúttal Mihályi Győző lett a befutó. Garcia játssza a filmben Douglas társát, aki mintha a jobbik énje lenne, Mihályi Győző pedig ehhez a rendkívül szerethető jellemhez ad egy kellemes, ugyanakkor határozott hangszínt. A két amerikai zsaru kalauza Japánban a Ken Takakura alakításában megjelenő alázatos irodista Rajhona Ádám érdes tónusával nyer magának tekintélyt. A nőknek a filmben nem sok szerep jut, de azt az egy jelentőset, amit a filmben Kate Capshaw kapott, Andresz Kati megbízhatóan hozza. Máté Gábor túljátssza a főgonosz Satot, azonban mentségére szóljon, hogy ezt tette Yusaku Matsuda is. Ő a film forgatásakor már rákban szenvedett és nem sokkal a bemutatót követően el is hunyt. A Fekete esőben néha japánul beszélnek a szereplők egymás között, ám nem a magyar változatban, mivel Zákányi Balázs megint leszinkronizáltatta azt is, amit nem kellett volna. A szinkron ez alkalommal van olyan jó, hogy ennyit elnézzünk neki.

Ajánlott jelenet: A Fekete eső forgatása Japánban egy bürokratikus rémálom volt, ezért a nagy leszámolást a szőlőbirtokon Amerikában kellett felvenni. Ennek végén Douglas és Matsuda is összecsapnak. Kötelező elem egy ilyen filmben a rosszfiú minél csúnyább halála. Elő is van készítve egy kiálló karó erre a célra, de, ami ehelyett történik, az sokkal menőbb.