Clint Eastwood leghíresebb szerepe, a kőkemény san franciscoi zsaru elmaradhatatlan Magnum kéziágyújával az akcióhősök mintaképévé vált. A cowboymentalitású Harry Callahan, jobban mondva Piszkos Harry a westernszínésznek testhezálló karakter volt. Az óriási népszerűség négy folytatást is szült, ám a bírálatok se maradtak el. Fasisztának bélyegezték mindjárt az első részt, Piszkos Harryben pedig nem, hogy követendő, de elrettentő példát láttak. A sorozat az 1970-es évek Amerikájának kiábrándult légkörében fogant, de, ahogy múlt az idő, Lalo Schifrin zenéjével együtt változott részről-részre. A valóságosság, amire kezdetben törekedett, fokozatosan eltűnt belőle, miképp Piszkos Harry is mind jobban hasonlított egy sebezhetetlen képregény-figurára. A szellemiségük az, ami állandó maradt. Védjeggyé szilárdult például, hogy a főszereplő az adott rész történetétől teljesen függetlenül a maga jellegzetes módján akadályoz meg egy kisebb bűntényt, általában több kárt okozva, mint az elkövetők. Követelmény lett a szellemes egysorosok benyögése is, amit persze az összes magára valamit is adó akcióhős átvett tőle. Stallone és Schwarzenegger egyaránt sokat tanultak a felállított mintából. A Piszkos Harry-filmek elsősorban Clint Eastwood gyermekei, azt tükrözik, ahogy ő látta a világot régen. Akár egyetértünk a bennük megfogalmazottakkal, akár nem, még ennyi év után is érdemes visszatérni hozzájuk!      

5. Az igazságosztó (1976)

Nem volt nehéz kiválasztani, hogy melyik rész kerüljön a lista legaljára, a sorozat harmadik epizódja ugyanis kiugróan gyenge. Míg a korábbi filmeknek érdekes volt a mondanivalójuk, még, ha vitatható is, ezúttal a legtöbb, amit ki tudtak izzadni magukból az, hogy a nőknek van-e helyük a rendőri testületben? Most komolyan, ki a frászt érdekel az emancipáció egy Piszkos Harry-filmben? De, ha már beleerőltették, legalább rendesen megírták volna, azonban Tyne Daly a film nagyrészében nem csinál mást, mint téblábol a főszereplő után bizonyítási vágytól fűtve, hogy aztán ugyanaz legyen a sorsa, mint Piszkos Harry összes társának. James Fargo első rendezése nem elég, hogy dagonyázik a klisékben, de cérnavékony történetét velük próbálja elnyújtani. Azt hinnénk, hogy legalább az akciójelenetek megmentenek az unalomtól, azonban Fargonak annyira nincs se stílus-, se arányérzéke, hogy egy szimpla üldözésbe is képes úgy belebonyolódni, hogy szabályosan könyörögtem, legyen már vége! Nem segít, hogy szinte mindenki idióta, főleg a gonosz hippik, akiknél gázosabb rosszfiúkat kevés akciófilm tud felmutatni. Hiába játszódik a finálé az Alcatrazban és kap magához Piszkos Harry egy rakétavetőt, még ezt is képtelenek rendesen kihasználni. Jerry Fielding ennek az egy résznek szerezte a zenéjét, és érthető miért: csak kínzóbbá teszi az élményt, melyet az amúgy is elbarmolt film kelt. Eastwood is kevés ahhoz, hogy élvezhetővé tegye, ám vigasztalhatta a tudat, hogy Az igazságosztó az év egyik legnagyobb sikere lett.

4. Holtbiztos tipp (1988)

A '80-as évek végére Piszkos Harry azoknak az új generációs akcióhősöknek az árnyékába került, akik nélküle tán nem is léteztek volna. Eastwood is csak azért vállalta el az ötödik filmet, hogy meghálálja a stúdiónak amiért támogatták a Bird elkészítését. A Holtbiztos tippet rekordsebességgel tákolták össze és mint rendesen, Eastwood a rendezést olyasvalakire bízta, akiről tudta, hogy nem fog neki ellentmondani: haverjára, az inkább a kaszkadőri munkákban jeleskedő Buddy Van Hornra. A sorozat a Holtbiztos tippel nem a csúcson ért véget, viszont mosollyal az arcán múlt ki. A hírességekre vadászó sorozatgyilkos története csak egy laza összekötő kapocs a jelenetek között, melyek már alig-alig próbálják komolyan venni magukat. Hogy is lehetne egy olyan filmet, amiben Eastwood egy távirányítós játékautó elől menekül, Jim Carrey pedig a Welcome to the Jungle-re playbackkel? Vicc az egész, de az, hogy ezzel többé-kevésbé tisztában voltak, élvezhetővé teszi. Örömfilmezés zajlik a szemünk előtt. Mint mikor összegyűlnek az öreg haverok egy utolsó közös bulira. Semmi mást nem akar a Holtbiztos tipp, csak azt, hogy érezzük jól magunkat. Megpendít pár aktuális kérdést a celebritással kapcsolatban, de azt se túl komolyan, mint mikor Piszkos Harry majdnem lepuffantja a két palit, akik autogramot akarnak kérni tőle. Clint Eastwood közel a hatvanhoz is ugyanolyan vagányul szórja az egysorosokat és küldi padlóra rosszfiúkat, mint az első részben, sőt az öregedés még jót is tett neki! Piszkos Harryként ugyan lerakta a fegyvert, ám rendezőként csak ezután kezdődött el az aranykorszaka. 

3. Az igazság útja (1983)

A sorozat legjobb részeiben valamely módon előkerül az önbíráskodás témája, így a negyedikben is ez áll a középpontban. Ezúttal egy megerőszakolt nő (Eastwood akkori élettársa, Sondra Locke) bosszúhadjárata szolgálja az alapot, amit a film olymértékben támogat, amennyire az csak lehetséges. Áldozatai nem csak, hogy megérdemlik a sorsukat, de többnyire olyan visszataszítóan genyák, hogy szinte szívességet tesz a gyilkos a világnak amiért megszabadítja őket tőlük. Az igazság útja volt az egyetlen rész, melyet Eastwood maga rendezett, habár az összes folytatásban igyekezett maximális kontrollt gyakorolni. Az igazságosztó óta eltelt hét év meglátszik a film stílusváltásán, melyet furcsa kettősség hat át. A bosszú szálat a borongós retró hangvétel jellemzi, a zenéje is elég erősen a régi Hitchcock-filmeket idézi, míg Piszkos Harry maffiaügye már a '80-as évek harsányságát és akciócentrikusságát viseli magán. Az egyik pillanatban egy drámai vallomás zajlik, a másikban Piszkos Harry egy nyugdíjasokat szállító kirándulóbusszal zúzza le a kisvárost. Mintha két teljesen különböző film menne egyszerre, melyek félúton találkoznak. Eastwood rendezői tehetségének még volt hová csiszolódnia, de, hogy megvolt hozzá az érzéke az egyértelműen látszik ezen a munkáján is. Az igazság útja újabb ikonikus szöveggel ajándékozta meg a sorozat rajongóit, amit a magyar szinkron persze félrefordított. A befejezés morális állásfoglalása, akárcsak a rész karikatúraszerű főgonosza, nem túl valóságos, ám attól a filmtől, melyben a szóban forgó illetőt lelövik, lezuhan, közben megcsapja az áram míg végül nyársra kerül, sok árnyaltságot nem is érdemes elvárni, csupán szórakoztatást.

2. Piszkos Harry (1971)

A címszerepet többek közt Paul Newman is visszautasította, aki maga helyett Clint Eastwoodot javasolta. Az áldozatok jogait a bűnözőkénél előbbre tartó Harry Callahan figurája hamarabb kialakult, mint a végleges történet. Több forgatókönyv-változat közül Eastwood azt találta a legjobbnak, melyet a Zodiákus-ügy ihletett. Eszerint egy magát Skorpiónak nevező orvlövész zsarolja meg a várost és bár a szemét melóra szakosodott és emiatt Piszkos Harrynek nevezett zsaru elfogja, az akadékoskodó jogászok szabadon engedik. Eastwood ragaszkodott ahhoz, hogy a rendező a vele a Piszkos Harry előfutárának tartott Coogan blöffjében is együtt dolgozó Don Siegel legyen, aki a legkiemelkedőbb munkát végezte a sorozat összes rendezője közül. A Skorpió utáni hajsza izgalmas és brutálisan hiteles, kivéve azt a részt, amikor a mindenki mást egy lövéssel leszedő Piszkos Harry többször is elhibázza őt a tetőn. Az átlátszó és meglehetősen egyoldalú rendszerbírálat előtérbe kerülése megakasztja a lendületet. Szerencsére ez mindössze egy kis szeletet harap ki a filmből, amit Clint Eastwood illetve Piszkos Harry legyűrhetetlen alakja ural. A készítők vele kapcsolatban még némi humort is megengednek maguknak, amitől nem csak kedvelhetőbbé, de emberibbé is válik. Andrew Robinson majdnem ennyire telitalálat Skorpióként. Hiába, minden hős mellé kell egy hozzá méltó gazfickó! Azt, hogyan lett a minden idők egyik legemlékezetesebb filmes idézetének megválasztott "Biztos az jár most a fejedben, érezzem mázlistának magamat?" beszólásból a magyar változatban "Tedd fel magadnak a shakespeare-i kérdést, lenni vagy nem lenni?" egyedül a szinkron készítői tudhatják. A film végkicsengését, melynek során Piszkos Harry elhajítja a jelvényét a folytatások zárójelbe rakták, ám azok ismerete nélkül is világos, hogy vele egy nem halványuló legenda született meg.

1. A Magnum ereje (1973)

A folytatás alapjait az első részhez íródott egyik elvetett - Terrence Malick jegyezte - forgatókönyv igaz már korábban lerakta, a film válaszreakcióként érkezett a Piszkos Harryt ért kritikákra. Míg abban a főszereplő a maga kezébe vette az igazságot miután a rendszer csődöt mondott és öntörvényű erőszakkal állította helyre a rendet, ezúttal éppen olyan rendőröket üldöz, akik azt hiszik, kivégzési joguk van. A Magnum ereje messze a széria legokosabban megírt része, melyért nem mást illeti dicséret, mint két inkább rendezőként ismert filmest, John Miliust (Conan, a barbár) és Michael Ciminot (A szarvasvadász). A Piszkos Harry-filmek többnyire fekete-fehéren nézik a világot, azonban Milius és Cimino ennél összetettebben látják. Azt hol is húzódik a határ jogos, még elfogadható vagy túlzott erőszak között a film a maga egyszerű eszközeivel igyekszik feltárni. Eastwood karaktere is plusz réteget nyer azzal, ahogy a korábbinál jóval komplexebb helyzettel szembesül. Nem mintha felülbírálná korábbi tetteit, ám kikristályosodik a saját, stabil értékrendje. A film szép egyesével rakosgatja ki előttünk annak a mozaikdarabjait, hogy kiket takar a titokzatos halálosztag. A '70-es években járunk, tehát a film nem siet sehová. Gondot fordít rá, hogy alaposan megismerjük a szereplőket valamint a halálosztag egyre durvább akcióit. A Magnum ereje brutálisabb a '80-as években készült részeknél is, amik elvileg többet is megengedhettek maguknak. Nem is a véresség, inkább a hideg kegyetlenség miatt, mellyel a gyilkosságokat elkövetik. A filmet hivatalosan Ted Post rendezte, de Eastwood bevallása szerint ő és a másodstábért felelős Buddy Van Horn végezték el a munka dandárját. Akárki is fogta a kezében a gyeplőt, A Magnum ereje az a ritka jó folytatás lett, mely képes volt felülmúlni elődjét. Nem véletlen, hogy Eastwoodnak is ez a kedvenc része!