A számítógépes effektek gyorsuló iramú térnyerésével az egykoron oly divatos katasztrófafilmek is visszatérhettek a mozikba. A Twister hatalmas sikere után megállíthatatlanul beindult a dömping. Hirtelen megszaporodtak a rivális produkciók, melyek versenyt futottak egymással ugyanannak a katasztrófának a feldolgozásával. 1997-ben a közös jelszó a vulkánkitörés volt. A Tommy Lee Jones főszereplésével készült Tűzhányó mérte össze erejét az aktuális James Bondot, Pierce Brosnant csatasorba állító Dante poklával. Míg a '70-es években a korszak legnagyobb sztárjait vetették be, a műfaj rövidéletű reneszánszában, mint látható, inkább a speciális effektekre költöttek. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy a kettő közül egyik film se váltotta be a hozzá fűzött anyagi reményeket. Azt is ajánlatos lett volna figyelembe venni, hogy a műfajt épp egy vulkános film, a kínosan nagyot bukott Az idő szorításában rakta anno koporsóba.
A Tűzhányó kontra Dante pokla harcból végső soron az utóbbi jött ki jobban, melyet a nemzetközi bevételek többé-kevésbé kihúztak a pácból. Előnyére vált, hogy a stúdió sürgetésére három hónappal korábban került a mozikba, valamint az se ártott, hogy megbízhatóbb alkotógárda állt mögötte. Roger Donaldson (A lény) az a fajta bérrendező volt, aki minden műfajban igyekezett kitenni magáért, régre visszanyúló érdeklődése a vulkanológia iránt pedig végre hasznára vált. James Cameron egykori alkotó- és élettársa, Gale Ann Hurd látta el a vezető producer feladatait, aki micsoda véletlen, ex-férje trükkcégére, a Digital Domainre bízta a speciális effektek kidolgozását. Hurd tovább bővítve a haveri alapon kiosztott munkák körét a női főszerepet a Terminátor készítésekor megismert Linda Hamiltonra osztotta, akinek a neve pedig ekkor már nem volt különösebben nézőcsalogató.
A forgatókönyvet Leslie Bohem írta, aki éppen túl volt egy másik katasztrófafilmen, a nem túl jól sikerült Daylighton. Ebből már sejthető, hogy a Dante poklának se a története a legfőbb erőssége. Az Isteni színjátékkal csak a címével eljátszó film betű szerint követi a zsáner sablonkönyvének összes szóba jöhető tételét. Ott van mindjárt főhősünk, Harry Dalton (Brosnan), aki elvesztett kedvesét gyászolja. Eleinte úgy tűnik, hogy ennek jelentősége lesz, de idővel már csak egy mondvacsinált ok marad, hogy miért tartja őt túl aggódósnak a főnöke. Mert természetesen senki nem hisz neki és, ahogy a Cápa óta tucatszor láthattuk, a városlakók sokkal jobban félnek az ingatlanárak zuhanásától, mint attól, hogy hamuvá válnak. A szerelmi szál is csak amolyan tessék-lássék alapon van a filmbe szőve. Az, hogy a magányos vulkanológus vajon összejön-e a polgármesterkedés mellett még egy kávézót is üzemeltető elvált anyukával (Hamilton) nem is kérdés. Az már igen, hogy ki van az üzletben?
A film első órájának nagy kihívása, hogyan gondoskodjon az izgalomról a kisvárosi vulkán kitörése nélkül. Az előjelek feszültségfokozó hatásával csak részben tudja kihúzni, ám jól jön a résztvevők felkészültsége a témában. Abból, hogy egy vulkánkitörés több, mint egy nagy bumm és lávafolyam a Dante pokla igyekszik annyira kihasználni amennyire csak lehet. A jelenséggel járó katasztrófák sorát kapjuk áradástól földrengéseken és elsavasodó vizeken át hurrikán erejű hamufelhőig bezárólag. Ha tehát akcióról és látványról van szó, a készítők elemükben vannak. Mikor a vulkán mozgolódni kezd, a film 117 milliós költségvetésének minden centje látszódik. A Dante pokla ugyan a CGI-mánia kirobbanásakor fogant, mégis ellenállt a csábításának és a trükkök nagyját hagyományos, praktikus megoldásokkal kivitelezte. A modellekkel és makettekkel megvalósított pusztításorgia sokkal jobban öregedett, mint azoké a katasztrófafilmeké - beleértve az akkor mérföldkőnek számító Twisterét -, melyek a mai szemmel kezdetleges számítógépes technikát helyezték előtérbe.
A készítőknek nehezükre esett jó okot találniuk arra, hogy a szereplőik a vulkán irányába fussanak akkor, amikor az már belekezdett a terepviszonyok átrendezésébe. Ők is azt a megoldást választották, amit a legtöbben: megszórták a filmjüket hülyékkel. Élükön áll a tenyérbemászó anyós, akiért Linda Hamilton egy biciklit alig felérő gyerkőcei terepjáróval mennek fel a legnagyobb földrengés közepén egy "Ne haragudj, anyu!" üzenetet hátrahagyva. Onnantól, hogy beindul az akció, a valóság búcsúcsókot lehel a film orcájára és olyan messzire elhúz, hogy a nyomát se látni. Én nem tudom, hogy miből csinálják az amerikai terepjárókat, de olyan abroncs nekem is kellene, amivel még a forró magmán is keresztül lehet hajtani. Egy efféle ökörségen legalább mosolyogni lehet, azon már kevésbé, amikor a polgármester családjával összemelegedő Brosnan kompániája az önfeláldozással és könnyes haldoklással súlyosbított melodráma területére téved. Ez is egy olyan film, amiben aztán a tömeges elhalálozások jelentőségüket vesztik amellett, hogy a kiskutya életben maradt.
A Dante pokla miután ténylegesen ellövi az utolsó nagy durranását elköveti azt a hibát, hogy nem tesz pontot a történetre. Nagyra értékeltem volna pedig, ha a szerencsétlenkedést a bányában kihagyják. A filmben minden adva van, hogy ne csak a műfajában legyen katasztrofális, mégis sikerül nézhető szinten maradnia. Pierce Brosnan és Linda Hamilton jelenléte is benne van ebben, de legfőképp Roger Donaldson rendezői kvalitásait tudom méltatni. Nem hagyja, hogy a film belesüllyedjen azokba a csapdákba, melyek felé a sablonos forgatókönyv és a műfaj kötöttségei folyamatosan lökdösik. Amit arányérzékkel és technikai felkészültséggel el lehet kerülni, azt el is kerüli. Az, hogy a csapatában ott volt a Féktelenül operatőre, Andrzej Bartkowiak szintén hozzájárult ahhoz, hogy műve külsőségeivel ellenpontozni tudja a tartalmi hiányosságait. A Dante pokla elszórakoztat annyira, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy egyre-másra halmozza a lehetetlen baromságokat. A '90-es évek most már inkább fárasztó, mint élvezetes katasztrófafilmjei között egy korrekt darab.
ÉRTÉKELÉS: 60%