Úgy tartják, hogy, aki látott egy sportfilmet, az látta az összeset. A műfajnak nem csak, hogy megvannak a jól bejáratott toposzai, hanem, mint egy öreg nagybácsi, ugyanazokat a sztorikat meséli el újra és újra. Az egyik kedvence a lecsúszott tehetség nagy visszatérése, aki esélytelensége ellenére végül látványos győzelmet arat a bajnokság döntőjében. Egykoron Ron Sheltont tartották a sportfilmek mesterének, aki első rendezésével, a Baseball bikákkal megmutatta, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Shelton bár humorral mesélt, de nem szédített könnyű hazugságokkal. Az ő történeteinek hősei nem kaptak meg mindent, amire vágytak. Ha meg is volt a nagy pillanatuk, azért rendszerint kemény áldozatot kellett hozniuk. A Baseball bikák Sheltont összehozta a szupersztárság előtt álló Kevin Costnerrel, akivel nyolc évvel később újra egyesítették az erejüket a Fejjel a falnak kedvéért. Ugyan sportot váltottak a golfra, a film sokban hasonlít előző közös munkájukra. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a Fejjel a falnak a Baseball bikák sikerét volt hivatott megismételni, ám akárcsak Shelton rendezéseiben, az események nem egészen a vártak szerint alakultak. 

Talán maga a választott sport a ludas. A golfos filmek közül egyedül a vígjátékok tudtak számottevő érdeklődést kiváltani, a komolyabb darabokat a közönség rendszerint messzire elkerüli. A Fejjel a falnak papíron jó esélyekkel indult. Shelton sportfilmjét ravaszul újfent egy romantikus vígjátékba csomagolta, azonban rendezése vegyes kritikákat kapott és a kasszáknál is várakozásokon alul teljesített. Tegyük hozzá, így is a legtöbb bevételt hozta a golffal foglalkozó filmek közül. Shelton, hogy elvegye a sport elitista élét, főszereplőjének egy texasi csórót tett meg. A Tökösnek becézett Roy McAvoyt (Kevin Costner) nem zavarja, hogy golffenomén létére az töltse ki a napjait, hogy iszogat a haverokkal egészen addig, míg be nem toppan az életébe a nő. Mikor megtudja, hogy Molly (Rene Russo) a riválisával jár az megadja a végső löketet, hogy összeszedje magát. Elindul az ország legnagyobb nyílt bajnokságán, csakhogy régi énjét nem tudja levetni, mely elvi alapon akkor is beleugrana a cápáktól hemzsegő vízbe, ha ott lenne kikötve mellette egy csónak.

Meglehet szimplán az éretlen bizonyítási vágy veszi rá Royt arra, amit művel? Rendre látjuk, hogy simán győzhetne, ha megfontoltan játszana, de ő inkább megpróbálja a lehetetlent, mert úgy akarja elütni azt az átkozott labdát, hogy arra emlékezzenek! Ron Shelton dicsőíti és kritizálja is ezt a magatartást. Bár Roy szereti mitizálni a viselkedését, régi haverja és segédje, Rómeó (Cheech Marin) folyton emlékezteti, hogy a hülyeségben nincs semmi magasztos. Az nyilvánvaló, hogy Roy nem egészen normális, ugyanakkor kompromisszumképtelensége a tökéletességre törekvéséből ered, ami mindenképpen elismerésre méltó. Inkább veszít nagystílűen, mint nyer középszerűen. Riválisa, David Simms (Don Johnson) abszolút az ellentéte. Sikeres, viszont soha nem kockáztat, így nem is ad bele mindent. A biztonsági játék híve, aminél megvetendőbb Roy szemében nem is létezik. Mollytól eleinte a lepattant golfedzőt mintha egy világ választaná el, ám kiderül, hogy a maga módján ő is ugyanolyan zűrös jellem. A botcsinálta pszichológusnő átlát rajta, majd szép lassan beleszeret azokba a hibákba, amiket felfedez benne. A film végén már jobban megérti, hogy mi az, ami hajtja a férfit, mint bárki más, magát Royt is beleértve.  

Roy McAvoy egy álomszerep Kevin Costnernek. Rendezője, Ron Shelton alaposan kitapasztalta korábban, hogy mik a színész erősségei, ezért második közös filmjükben nagyszerűen tudott építeni rájuk. Costner egyszer se engedte el magát annyira, mint itt, ahol örömmel csinál bohócot magából és adja a lehető legnagyobb könnyedséggel az elbűvölő prosztót. Rene Russo és közte záporoznak a romantikus vígjátékok aranykorát idéző pergő ritmusú szóváltások. Shelton és írótársa, John Norville legalább annyira élvezhették megírni őket, mint a színészek eljátszani. Russo ismét bedobja csípős "na kopj le-nézését", de karaktere szeleburdi oldalát is elevenséggel domborítja ki. Mikor Roy elmegy Molly rendelőjébe, hogy tanácsot kérjen, hogyan hívja randira a nőt, aki tetszik neki, majd közli vele, hogy ő az, instant klasszik. A film tömve van ilyen laza pillanatokkal. Costner és a legjobb barátját játszó Cheech Marin között ugyanúgy megy az adok-kapok. A Desperadoban egy életre megkedvelt színésznek a kisujjában van a komédia. Ha dobnak neki egy labdát, azt élből lecsapja. Az egyik jelenetben Molly megjegyzi Royról, hogy "már szinte vonzó, amikor ilyen pimasz és arrogáns", mire Cheech Marin csak annyit mond, "az jó, ez az igazi énje".

Don Johnson az egyedüli, akinek kissé hálátlan szerep jutott. Mint a legtöbb színésznek, az neki is tetszik, hogy szabadon szemétkedhet, de egy percre se merül fel, hogy van esélye Costnerrel szemben. A Simms eljátszására eredetileg kinézett Dennis Quaid illetve Pierce Brosnan esetében nem lett volna ennyire egyértelmű a helyzet. A filmet rendező Ron Shelton sokkal inkább gondolkodik komikus szituációkban és emberi viselkedésben, mint magában a golfban, ami megkönnyíti a Fejjel a falnak élvezetét azoknak, akik nincsenek oda a játékért. A meghatározó, hogy Roy mivel rukkol elő legközelebb és vajon képes-e megnyerni az éppen aktuális fogadását, amire jó szokásként feltette az egész meccset. Mondjuk kerti szerszámokkal megnyerni a játékot vagy úgy, hogy mindössze egyetlen ütőt használ, miután a többit egy rossz pillanatában összetörte. Shelton belengeti, hogy az ő filmje is a nagy bajnokság megnyerésére hegyeződik ki, ám nem követi a sémát, hanem azt Roy sajátos jelleméhez igazítja. Ezzel próbára teszi a közönségét, mely elvárja a hős győzelmét, viszont Shelton filmkészítői tehetségét mutatja, hogy a maga útját követve is megadja, amire vágyunk. Roy hihetetlen húzását a döntő alatt egyébiránt a valóságból vették, sőt még finomítottak is rajta a befogadhatóság érdekében. A Fejjel a falnak romantikus vígjátékként és sportfilmként is elsőrangú. Nem teljesen a szabályok szerint játszik, de a fő, hogy telibe talál!

ÉRTÉKELÉS: 80%