Andrew Niccolt hamarjában a zsenik közé sorolták, de ez a csoda se tartott sokáig. Ugyan bemutatkozó filmje, a tökéletesek társadalmában játszódó Gattaca akkorát bukott, mint ide Lacháza, azon kevesek, akik mozis futása idején megnézték odáig és vissza voltak tőle. Niccol egyéni hanggal mondott el egy inspiráló történetet méghozzá sci-fi köntösben, ami garantálta, hogy személyére felfigyeljenek. Hírnevét megerősítette az ő forgatókönyvéből, de Peter Weir rendezésében készült Truman Show, a '90-es évek egyik legjobb filmje egy hétköznapi fickóról, aki tudtán kívül egy valóságshow főszereplője. Niccol ezek után azt csinálhatott, amit csak akart, és ő ismét egy fantasztikus alapötlettel rukkolt elő: egy bajba jutott rendező (Al Pacino) titokban a Simone-ra keresztelt virtuális színésznővel (Rachel Roberts) fejezi be új filmjét, ám a csalást senki se vészre, sőt a nem létező személy körül kész hisztéria alakul ki. A S1m0ne kölcsönöz a Gattaca képi világából és a Truman Show humorából, ám az író-rendezőnek ezúttal nem sikerül úgy rátapintania a választott téma ütőerére, mint korábban. Az, hogy komputerrel pótolni lehet-e a színészeket ekkoriban már vitatott kérdés volt, Niccol pedig kissé elsietve vetette rá magát a még gyerekcipőben járó ötletre. Felmerült, hogy filmjében tényleg számítógéppel állítják elő a címszereplőt, ám se a technika, se a színészek szakszervezete nem állt készen a megvalósításra. 

Most, amikor már a veszélyes jelenetekben CGI útján montírozzák rá a színészek arcát a kaszkadőrére, megfiatalítanak vagy éppen feltámasztanak vele embereket, Andrew Niccol megközelítése elég fantáziátlanul hat. Az egyedüli, amire ő összpontosít az a sztárkultusz. Az, hogy egy illúzió micsoda rajongást képes kiváltani, érdekes gondolatokat vet fel. Sajnálatos, hogy innen a film képtelen a következő szintre lépni. Leragad ott, hogy a főszereplő rendezőt, Victor Taransky-t egyre jobban felemészti, hogy fenntartsa a látszatot Simone valódiságát illetően. Alapvető gond, hogy Simone-nak nincs személyisége, mindössze egy csinos bábu, amit Taransky mozgat. Az a Gattacában még nem volt gond, hogy Niccol nem szaktértője a genetikának, viszont ebben a filmben hatalmas lyukakat vág a történet szövetébe, hogy szemmel láthatóan lövése sincs a komputerprogramokról. Igencsak a S1m0ne szimbolikus részére kell összpontosítanunk, hogy megfeledkezzünk arról, a realitás felől közelítve a filmnek semmi értelme sincs. Ha már szimbolika, Niccol azt is hajlamos olykor annyira durván az orrunk alá dörgölni mintha hülyének nézne. Al Pacinonak igaz nem erőssége a komédia, de tud vicces lenni, ha akar. Pechjére az ő figurájánál sokkal szórakoztatóbbak a mellékszereplők. A Pruitt Taylor Vince és Jason Schwartzman alakította paparazzo páros külön filmet érdemelne, ám akárcsak a többiek, ők is a háttérbe vesznek idővel. A S1m0ne-t megannyi hibája ellenére nem nevezném rossznak, inkább sekélyesnek. Minden adott volt benne egy mesterműhöz, ehelyett csak egy mérsékelten elgondolkodtató és hamar elfeledhető szatíra lett, amit ironikus módon a valódi színészek visznek el.

ÉRTÉKELÉS: 50%