Minden gúnyolódás nélkül őszintén sajnálom az akciófilm rajongók jelen generációját. Míg mi a Die Hardon és a Halálos fegyver-filmeken nőhettünk fel, őket olyan másodrendű tömegkoszttal etetik, mint a Halálos iramban-széria. A franchise még a gigantikus költségvetéssel se tudta levetni B-filmes jellegét. A szappanopera színvonalú fordulatok és a valóságnak középső ujjat mutató akciók a részeivé váltak. Ezt az oldalági kinövést, a Hobbs és Shawt már igazából filmnek se lehet nevezni, inkább egy stúdiómegbeszélés eredményének. Pedig milyen jó ötletnek tűnt, hogy a sorozat két legmenőbb arcának, a Vin Diesel árnyékából hamar kinövő Dwayne Johnsonnak valamint a főgonosznak induló Jason Stathamnek saját filmet adjanak. Csak az lett kihagyva a számításból, hogy bár Diesel látványosan unatkozott a kamera előtt, mögötte ő volt a sorozat egyik fő hajtóereje. A szétválás körüli hisztinél fontosabb, hogy a Hobbs és Shaw gárdájába senki nem jutott, akit egy kicsit érdekelt volna, hogy a film több legyen egy pénztermelő szörnyetegnél.

Azt hittem lehetetlen elszúrni egy akciófilmet, mely ennyire ordítja, hogy mi kell bele. Egy közepes tehetségű gárda a '80-as években alvajárva klasszikust varázsolt volna belőle, de az idők azóta megváltoztak. A megcélzott alacsony korhatár miatt ma már nem lehet káromkodni és le van tiltva a brutalitás. A mintául szolgáló alkotások saváról-borsáról tehát alapból kénytelenek vagyunk lemondani. Az amcsi filmesek ennek ellenére kétségbeesetten köhögik fel a régi kedvenceket, hogy az eljárás során pont azt öljék ki belőlük, ami miatt megszerették őket. A haver filmek, melyek családjába beletartozott a korábban említett Halálos fegyver vagy egy még közelebbi példával élve a Tango & Cash, egy végtelenül egyszerű receptre épültek: végy két eltérő fickót, akik nem bírják egymást, tedd őket társakká, és nézd, ahogy országos cimborákká kovácsolódva hazavágják a rosszfiúkat! Az összetevőket a Hobbs és Shaw alkotói is ismerik, lopdossák őket innen-onnan, csak éppen le se tojják, hogy az, amit kutyulnak belőlük fogyasztásra érdemes legyen. Hobbs és Shaw kettőse nem fejlődik, nagy nehezen addig jutnak el, hogy összedolgozzanak. Túlnyomó részt egymás kölcsönös szekálásában merül ki a kapcsolatuk. Formálódó barátságról végképp nem beszélhetünk, ezzel pedig a készítőknek máris sikerült elsiklaniuk a haver filmek lényege felett.  

A John Wick óta szajkózom, hogy hiába lett a kaszkadőrből rendezővé avanzsált David Leitch felkapott, egy történetet akkor se tudna elmesélni, ha az élete múlna rajta. Lehet egy bizonyos fokig védeni a Hobbs és Shawt azzal, hogy a sztori nem lényeges benne, azonban még a legbutább Seagal-opusz rendezőjének is javallott tudnia, hogyan kell elérni azt, hogy beleéljük magunkat a filmbe, ne pedig azzal az érzéssel küszködjünk, hogy egy egész estéssé nyújtott ál-előzetes pereg előttünk. Leitch hátteréből adódóan egyedül az akcióban érzi otthon magát, azon kívül partra vetett hal. Egy Halálos iramban-filmben bármily alacsonyan áll a tartalmi léc és lépett már rég át a sorozat a képtelen baromságok birodalmába, az emberi reakciók működésével a mögötte állók többé-kevésbé tisztában voltak. A Hobbs és Shaw legfeljebb imitálni tudja őket, de annyira hamisan, mintha készítői nem erről a bolygóról származnának. Szereplői pofákat vágnak, játsszák az agyukat a legalkalmatlanabb pillanatokban is. A keménység és a vagányság, melynek látszatára úgy törekednek, hogy majd beledöglenek, ekképp válik nevetséges erőlködéssé. Helen Mirren mázlija, hogy mire megjelent annyi vakolattal az arcán, amivel egy házat ki lehetne kenni és adva a lazát arról szövegelt, hogy milyen jó neki a börtönben, már a hihetőség morzsája se maradt a filmben. Dwayne Johnson és Jason Statham karizmatikussága is kevés ahhoz, hogy eladjanak olyan szövegeket, amik benyögéséért még a napköziben is kifütyülnének. Hobbsnak és Shawnak személyiségük sincs. Ami karakterük volt még a korábbi részekben, az pont a saját filmjükre lett leépítve. Nem hagytak mást buroknak, mint Johnson és Statham imázsát, akiknek így nincs más dolguk, mint végkimerülésig izmozniuk.

Diesel hiányával élt bennem a remény, hogy nem fárasztanak a család fontosságával, ám mind Hobbs, mind Shaw újsütetű hátterét a családegyesítésre hegyezték ki. Hobbsnak szamoai rokonaival, Shawnak a semmiből előkapott húgával (Vanessa Kirby) kell rendeznie a viszonyát, akit egy tömegpusztításra programozott vírus ellopásával vádolnak, amire feni a fogát egy rejtélyes szervezetnek dolgozó fekete terminátor (Idris Elba) is. Ha a szereplők kinyitották a szájukat, egyből azt kívántam bár fognák már be! Mikor épp nem a családi nyavalygás ment akkor a világvége megakadályozásáról karattyoltak, de valahogy egyiket se tudták komolyan venni. Ha nekik nem megy, tőlünk hogyan is várhatnák el? Itt mindenki annyira tökös, hogy az már visszafelé sül el. Nem lehet aggódni valakiért, aki a megkínzását is félvállról veszi. Még Tango és Cash is érezték, hogy benne vannak a szószban, amikor megküldték őket árammal a sitten. Felszteroidozott utódjaiknak sérthetetlenségük teljes tudatában legfeljebb az arcuk ráng meg néhányszor. Hiába fenyegeti a Fantom távoli rokona népirtással az emberiséget és teszi hőseinket üldözöttekké, egy percre se merül fel, hogy ez nekik gondot okozhat. A '80-as - '90-es évek akciófilmjei is rengeteg túlzásra ragadtatták el magukat, de legalább fél lábbal megpróbáltak a realitás talaján maradni. A Hobbs és Shawban a gyógyszer nem csak elgurult, soha be sem vették.     

Beleerőltettek a filmbe egy szerelmi szálat is Hobbs és Shaw húga között, de a húsz évesnek kinéző Vanessa Kirby annyira se illett be az öregedő Johnson nőjének, mint a történet szerint vele közel egykorú Statham testvérének. Arról jobb nem beszélni, hogy a nyeszlett csajt akcióhősnek akarják eladni, mikor azt nehéz elhinni, hogy egy csendes nyári szellő nem fújja el. Ha már akció, ez volna az, aminek meg kellene mentenie a filmet. David Leitch ehhez elvileg ért, de már a Deadpool 2 akciójelenetein érződött, hogy a nagyobb költségvetés árt a kreativitásának. A filmben sehol egy plusz erőfeszítést mutató, emlékezetes jelenet. Az előzetesek megint ellőtték az összes durranást, amik egyébként is csak a kötelező, komputereffektekkel telerondított irreális mutatványokat hozzák. Míg a Halálos iramban 8-on látszott hogy több, mint 200 millió dollárt vertek el rá, a Hobbs és Shaw hasonló mértékű költségvetését látva csak felvontam a szemöldökömet, hogy tényleg? Való igaz, hogy mindjárt két látványos fináléval is rendelkezik, de egyikben sincs meg az a soha nem látott pusztításorgia, ami erről az irdatlan összegről árulkodna. Persze, ha a mennyiség helyett a minőséget tartják szem előtt akkor le kellett volna mondani arról, ahogy Johnson szamoai harcosként csinál hülyét magából a második végső leszámolásban. A rendező nem ura a helyzetnek, stílusát se képes érvényesíteni. Meg-megvillan a neon mániája, de jobbára illeszkedik a franchise örökségéhez. A kaszkadőrmunkára épülő rendszeres pofozkodás az, amire rá lehet fogni, hogy neki köszönhető, egyébként csak azt szállítja, amit az összes más jelenlegi, túlhajtott látványfilmben elénk tolnak.

A Hobbs és Shaw megkülönböztetvén magát a Halálos iramban fővonalától, úgy döntött, hogy akció-vígjáték lesz, de igazság szerint közelebb áll egy paródiához. Azt, ahogy felvezeti hőseit konkrétan előtte a Csupasz pisztoly 33 1/3. Ezen a szinten vagyunk. Mikor a Minden lében két kanál főcímére hajazó képi megoldások köszöntek vissza, azért majdnem elmorzsoltam egy könnycseppet, de amilyen mocsok szar dalokkal lett aláfestve, azzal egyből meg is ölték az örömet, amit okoztak. A filmzene se volt jobb. A jellegtelenül dübörgő híg trutymák szerzője nem érdemli meg, hogy a nevén nevezzem. Ilyen előregyártott, letölthető szemetekkel tele a net névtelenül, maradjon is így. A legfőbb pozitívum, ami elmondható, hogy a film tekintélyes hossza unalommentesen telt el. Volt pár vicces meglepetés cameo - Johnson és Leitch filmográfiájából is beköszönt egy-egy ismerős - továbbá a két főszereplő szóváltásai is szórakoztatóak a maguk annyira rossz, hogy már jó módjukon. Mondjuk úgy rémlik Hobbs és Shaw a Halálos iramban 8 végén haverok lettek, ehhez képest a filmben szívből utálják egymást, de spongyát rá, a következetesség sose volt a széria erőssége. Ahogy az újabban szokás, jártában ez a folytatás is legalább két jövőbeli folytatást készít elő. A siker elkerülhetetlennek látszik, mégis az az érzésem, hogy a Hobbs és Shaw nem lesz olyan hosszú életű, mint az, amiből kinőtt. Ha már most ennyire lerí a produkcióról, hogy nincs mögötte se ötlet, se lelkesedés, aligha valószínű, hogy a benne lévő kraft sokáig kitart.

ÉRTÉKELÉS: 40%