A szervezett bűnözés és a vele összefonódó korrupció elleni harcról szóló filmek az olasz mozi alapkövei közé tartoztak egykor. Az író-rendező Damiano Damiani kivette a részét a készítésükből a karrierje kezdete óta. Hosszú pályafutását olyan filmek fémjelezték, mint a széles körben elismert Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek vagy a magyar tévében is nagy sikerrel futott A polip első évada. Damiani igyekezett feltárni annak okait, hogy miért buknak el a legjobb emberek is ebben a küzdelemben. A Mint a bagoly nappal címével is a kialakult állapotban uralkodó tehetetlenségre utal. A film hozzánk előbb jutott el, mint Amerikába, ahol csak 1970-ben került sor a premierre Mafiára átkeresztelve. Idehaza bizonyára a népnevelés okán nem csak, hogy kiemelt sietséggel küldték a mozikba, de olyan szinkront rendeltek hozzá többek közt Bárány Frigyes és a kivételesen negatív szerepben tündöklő Zenthe Ferenc közreműködésével, amit joggal érhet a klasszikus jelző.

Egy embert megölnek. Hogy mi volt a bűne? Mindössze annyi, hogy megpróbált anélkül boldogulni az építőiparban, hogy leadja a haszon egy részét azoknak, akik a maguk külön kis bulijának gondolják az állami megbízásokat. Annyira megszokott ügy, hogy a legtöbben már fel se kapják rá a fejüket. Az áldozat holtteste mellett is úgy hajtana el a buszsofőr, mintha nem vette volna észre, azonban az utasok közt ott van egy csendőr is. A jelenet önmagában egy teljes korkép. A többi utas azon problémázik, hogy a csendőr miért nem a saját dolgával törődik, amíg egyiküknek be nem ugrik, hogy éppen azt teszi. Azért az jó, hogy Damianit nem hagyta el a humorérzéke. Bár végső soron kínunkban röhögünk, de legalább a poénok forrása kiapadhatatlan. Kisvártatva színre lép a helyi csendőrkapitány, akit Franco Nero játszik. A hihetetlenül fiatalnak tűnő Nero szeméből sugárzik a tisztaság és az elszántság. Várható hát, hogy elköveti azt a hibát, hogy megpróbálja felgöngyölíteni a gyilkosságot.

A megoldáshoz vezető út viszonylag egyszerű volna, ha bárki hajlandó volna beszélni, de megint senki nem tud semmit. Az olasz filmekre nagy hatást gyakorolt Piszkos Harry még sehol se volt, így Nero csendőrkapitányában hiába keressük a későbbi poliziescók zsaruinak cinikusságát, erőszakos jellemvonásait. Ez az ember még hisz, naivan és rendíthetetlenül. Az egyetlen kérdés csupán az vele kapcsolatban, a film végén kinyírják vagy szelídebben építik le? Addig is tételesen végigmegyünk azokon a figurákon, akik érintettek a nyomozás alatt álló bűntényben. Az egyetlen tanúnak nyoma vész, az özvegye pedig, aki még nem is tudja, hogy özvegy, kapaszkodik abba a tudatba, hogy férje talán még él és magába zárja az igazságot. Claudia Cardinale nevét bár elsőnek írták ki a főcímben és a legtöbb poszteren, még a magyar verzióban is előtérbe tolták, valójában mellékszereplő. A készítők arra nagyon ügyeltek, hogy munkásfeleségként is amennyire csak lehet vonzó legyen a megjelenése, ám karakterét nem idealizálják. Hallgatásával majdnem annyira bűnös, amennyire áldozat is.

A filmben tipikus átlagemberként viselkedik, akinek bár nem tetszik, ami körülötte zajlik, fellépni ellene nem hajlandó, míg nincs rákényszerítve. Mentségére szóljon, hogy egy magára maradt nőnek nem épp egyszerű a helyzete még akkor se, ha olyan lefegyverzően szép, mint Cardinale, sőt épp ezt használják ki ellene! Felfelé haladva a hierarchiában kiismerjük a húsosfazék körül dongó vállalkozókat is, akik a városka kiskirályától (Lee J. Cobb - A rakparton) függenek. Azt, hogy a képviselő a zsebükben van és ki kapja meg az állami pályázatokat, olyan hétköznapian beszélik ki, ahogy kávét szokás rendelni. Végül eljutunk a konkrét elkövetőig, a lelkiismeretlen, kispályás gazemberig, aki esküdözik a becsületére. Nem mintha ő lenne az egyetlen, aki a pofátlanság határait nem ismeri. Szinte komikus, ahogy a ránézésre is börtönbe való alakok magukból kikelve hangoztatják, hogy mindig a tisztességes embereket zaklatják. Végül már nehéz megállni a nevetést, ha csak elhangzik a szájukból, hogy tisztesség. A szó megtelik annyi képmutatással, hogy elvész az eredeti jelentése.

A film tele van jobbnál jobb karakterszínészekkel, mint Tano Cimarosa (Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban) és Serge Reggiani (A terasz), az viszont ellene dolgozik, hogy egy túlságosan ismerős történetet mond el. Annyiszor találkozhattunk vele, hogy már sablonosnak tűnhet, amit látunk. Másrészről a bemutatása óta eltelt évtizedek ellenére Damiani alkotása jottányit se veszített az aktualitásából. Annyira mainak tűnik, amit ábrázol, mintha most készült volna. Borzasztó könnyű behelyettesíteni a tegnap maffiózóit a ma politikusaival. Az elv amelyet követnek ugyanaz: mindent magunknak, semmit másnak. A film két órája alatt enciklopédiáját nyújtja a világ működésének, amit a szervezett bűnözés a maga képére formált. Találó mondatokkal, örök érvényű megállapításokkal és tűéles pontossággal megy végig a témán. Az, hogy figyelmeztető jellege dacára hosszútávú hatása a filmnek nem lesz tudhatták a készítők is. A főszereplő egy alkalommal kéri egy fiatal segítségét, de hiába. Az új generációt ugyanúgy csak a saját boldogulása izgatja, ahogy a régi javát is.

A befejezés bár a megjósolható menet szerint zajlik, a szembesítés erejétől kinyílhat a bicska azok zsebében is, akik számítottak rá, hogy mi lesz a végkifejlet. A jéghideg tekintetű Lee J. Cobb alakította kiskirály mikor megosztja a csendőrkapitánnyal világlátását, mely szerint felosztotta az emberiséget öt csoportra, legalulra téve a csak a száját jártatni tudó, irányítható többséget, világossá válik nem csak az, hogyan tekintenek a hatalmon lévők az alattuk állókra, hanem, hogy a kisebbségben lévő értelmet milyen egyszerű arrébb pöccinteni az útból. A legkegyetlenebb a filmben nem is az, hogy a gazemberek nyernek, hanem, hogy a városka lakói még tapsikolnak is hozzá! Edmund Burke sokat idézett mondása szerint a gonoszok győzelméhez csak a jók tétlensége kell. Damiani egy lépéssel tovább megy és arra int, hogy a tenni akarók mindaddig bukásra vannak ítélve míg épp azok nem támogatják őket, akiken segíteni igyekeznek. A Mint a bagoly nappal újat aligha mond, ám intelligensen és lényegre törően foglalja össze, hogy miért tűntek el azok, akik meghozhatták volna a változást.

ÉRTÉKELÉS: 80%