Az, hogy milyen egy film kezdése legalább olyan fontos, mint a befejezése. Az első benyomások itt se kevésbé meghatározóak, mint az életben. Elviekben ez még csak az ismerkedés időszaka, ám egyes filmek nem bízzák magukat a türelemjátékra és rögvest el akarnak kápráztatni. Ahelyett hát, hogy a végére tartogatnák a legjobbat az első adandó alkalommal kijátsszák az ütőkártyájukat. Kockázatos húzás ez, mely akár végzetes hibává is válhat! Főképp akciófilmek esnek bele abba a csapdába, hogy a nagy durranást már a nyitányban elsütik, de egyéb műfajoktól se idegen ez a baklövés. Ha nincs, ami tartsa a feltornászott elvárásokat akkor az erős kezdést elkerülhetetlen visszaesés követi. Az a szélsőséges eset viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy film dőrén elhasználja az összes puskaporát mindjárt az elején, de, ahogy a lenti válogatásból kiderül ez sem példa nélküli!
1. Koldusbottal Beverly Hills-ben (1986) - "A szomszéd bepipul"
Paul Mazursky egyike volt azon rendezőknek, akik amilyen foglalkoztatottak voltak a '80-as években épp olyan gyorsan mellőzötté váltak a következő évtizedben. Még a fénykorában készítette el René Fauchois színdarabjának amerikanizált feldolgozását, melyben a Nick Nolte alakította csövest befogadja egy neurotikus beverly hills-i házaspár (Richard Dreyfuss és Bette Midler) miután az ő medencéjükben próbált öngyilkos lenni. Mazursky szatirikus élű vígjátékaival gyakran nem tudott mit kezdeni a publikum, ám a Koldusbottal Beverly Hills-ben messze a legkönnyebben fogyasztható munkája, ami a bevételi oldalon is meglátszott. A filmben akarva-akaratlanul Nolte teljesen felborítja a család életét. Elcsábítja a szobalányt, a feleséget, sőt Dreyfuss lányát is! Mazursky alkotása tömve van fergeteges alakításokkal, ebből adódóan pedig az összes nyűgjükkel együtt szerethető figurákkal, aki azonban lenyúlja a filmet az Little Richard egy apróbb szerepben! Még a történet elején járunk, amikor egy téves riasztásra kivonul a fél los angelesi rendőrség. Helikopterek cikáznak az égen, rendőrkutyákkal pásztázzák a környéket, és ekkor belép Little Richard, hogy a fekete öntudat hangján egy akkora monológot vágjon le, amit a film összes poénja együttvéve se tud megközelíteni! A magyar szinkronban a fiatal Csuja Imre szenzációs előadásában a fortyogó sértettség minden egyes szava és tökéletesen időzített hangsúlya a komikum csúcsára visz. Meglehet túl korán érte el a tetőpontját, ám a filmet annak ellenére is érdemes végignézni, hogy azt a lécet, melyet ez a rész felállít csak alulról súrolja az elkövetkezőkben.
2. Ryan közlegény megmentése (1998) - "A normandiai partraszállás"
Steven Spielberg II. világháborús filmjéért odáig és vissza volt az amerikai közönség, rendezőjének pedig elhozta második Oscarját. Európában már valamivel megosztóbbak voltak a reakciók. Sokan tartották úgy, hogy a Ryan közlegény megmentése valójában két film. Egy amely megrázó realizmussal eleveníti fel a normandiai partraszállást és egy azt követő patetikus mese, mely addig keresgéli a háború értelmét míg meg nem találja. Az biztos, hogy a normandiai partraszállás élesen elválik a film egyéb részeitől. Ennek során Spielberg még nem próbál igazolást találni, pusztán bemutatja azt a borzalmat, amin a harcoló katonák keresztül mentek. Nincs semmi magasztos abban, ami elénk tárul. Egyszerű emberek igyekeznek túlélni egy csatát pocsék esélyekkel. Spielberg fantasztikusan ragadja meg a legszörnyűbb pillanatokat is. A káoszt és annak a groteszk véletlenszerűségét, hogy ki marad életben. Mindig is egy szórakoztatásra törekvő rendező volt, a partraszállás mégse válik egy ügyesen megkoreografált akciójelenetté. Sokkal inkább horror az, melynek sokkoló erejű képsorai beleégnek a néző retinájába. Mikor belekezd idealizált történetébe azzal szinte elárulja, amit a film kezdésével véghezvitt. Azt túlzás lenne állítani, hogy a Ryan közlegény megmentése innentől egy nagy giccs, ám Spielberg minden elbeszélői profizmusa ellenére, sőt részben pont amiatt csupán egy könnyfakasztó hollywoodi mozi. Külsőségeiben a film később is a lehető legmagasabb szinten áll, Tom Hanks, Matt Damon és a többi nagy gonddal összeválogatott színész pedig elsőrangú játékukkal emelik a rangját. Spielberg egy magával ragadó háborús drámát alkotott, viszont a normandiai partraszállás kompromisszumot nem ismerő ábrázolása jelenti egyértelműen a Ryan közlegény megmentése legfőbb diadalát.
3. A Thomas Crown-ügy (1999) - "A múzeum kirablása"
A tökéletes bűntény elkövetésére vetemedő unatkozó milliomos történetét nem először mondták el. Előbb Norman Jewison tette ezt meg 1968-ban, ám az inkább csak kedvelt, mint szeretett filmet a '90-es évekre többé-kevésbé el is felejtették. Eljött hát John McTiernan (Die Hard) ideje, aki Steve McQueent és Faye Dunawayt a Bond-karrierje csúcsán álló Pierce Brosnanre valamint Rene Russora cserélte le. Az új verzió ugyanúgy a két főszereplő közti szexuális feszültségre épített, ahogy az előző, de megkockáztatom, hogy a könnyedebb megközelítés folytán egy élvezetesebb film született. McTiernan nem sokkal később sikeresen lerombolta addig felépített hírnevét több eget rengetően kínos bukással valamint egy lehallgatási botránnyal, mely után kénytelen volt egy időre börtönbe vonulni. Ebben az újrafeldolgozásban szerencsére még tehetsége legjavát nyújtja! Az akciófilmek mestereként a Thomas Crown-ügyben is mi más mutathatná ezt mindennél jobban, mint a nyitányul szolgáló betörés a Metropolitan Szépművészeti Múzeumba. A jelenetsor úgy épül fel, mint egy gyönyörűen előadott tánc. Pattogó ritmusát Bill Conti hol lezser, máskor adrenalinfokozó zenéje jelöli ki. McTiernan összes szakmai tudása belesűrűsödik a kettős rablás elkövetésébe: a látszólag hibátlan, látványos elterelő akciónak és a zűrzavart kihasználó címszereplő tervének ravasz kivitelezésébe. Bravúros kameramunka és vágás, tanítani való feszültségteremtés és annak nem kevésbé példás feloldása - a rendező hihetetlenül elemében van. Csupa energia és elegancia a film kezdése, aminek magasra csapó lángját a későbbiekben meg se próbálja fellobbantani. A Thomas Crown-ügy ugyan letudta az első szakaszban a nagy hajrát, melybe beleadott apait-anyait, azonban maradt benne annyi erő, hogy ugyanazzal a stílusossággal szakítsa át a célszalagot, mellyel történetébe belekezdett.
4. Kardhal (2001) - "A nagy bumm"
Joel Silver ugyanazzal a dilemmával küszködött, amivel az összes akciófilmekre specializálódott producer az ezredforduló bekövetkeztével: hogyan tovább? A Kardhallal azt igyekezett elérni, amit riválisa, Jerry Bruckheimer pár évvel korábban a Con Airrel: csúcsra járatni mindazt, melyet a zsánerben a közönség szeret. Belerakta hát John Travoltát, akit imádtak rosszfiú szerepben látni. Hugh Jackmant, aki menőbb volt még Hanselnél is, meg Halle Berryt, akihez külön fél milkót vágott oda csak azért, hogy megmutassa a melleit! Lehetett a színészgárda akármilyen csilli-villi, a túlzott igyekvés a film kárára vált. A Kardhal akkora király akart lenni minden egyes percében, hogy rövid úton elvetette a sulykot. Nem volt előnyös az se, hogy az agyilag visszamaradott Skip Woodsra bízták a forgatókönyv megírását, aki ellenszenves karakterekkel és képtelen baromságok tömkelegével töltötte meg a történetet. Valószínűleg nem ez volt a szándéka, ám Dominic Sena a stílust a tartalom elé helyező rendezését végülis az eszementsége, illetve a vele járó túlzások teszik élvezhetővé. Ezzel a Kardhal csatlakozik azon filmek kétes dicsőségű sorához, amiken bár el lehet szórakozni, de jónak nevezni őket még véletlenül sem. Nem is lenne érdemes túl sok szót vesztegetni rá, ha nem volna benne az a bizonyos robbanás az elején. Silver bizonyára korábbi produkciója, a Mátrix híres belassítós trükkjét akarta felülmúlni és, ha úgy vesszük ez sikerült is neki! A legalább annyira komplikált, mint amennyire látványos felvételen valós időben pásztáz körbe a kamera mialatt lassított képsorokban látjuk a felrobbantott mellény pusztításának legapróbb részleteit is. Maximálisan odavág az az audiovizuális gyönyör, amit az elismerésre méltóan kivitelezett jelenet kelt. A Kardhal, ha csak erre a rövid időre is, de azzá az extravagáns bitangsággá válik, mellyé annyira szeretne, hogy majd belepusztul!
5. Szellemhajó (2002) - "A félbeszakított tánc"
Egy újabb Joel Silver-produkció, ám ezúttal a horror műfajból. Ezen a téren Silver korántsem hagyott olyan mély nyomot, mint az akciófilmek területén. A Robert Zemeckis-szel közösen alapított Dark Castle Entertainment horrorfilm újrafeldolgozásokra, ezen belül is főképp kísértetfilmekre szakosodott. A stúdió futószalagjáról kikerült alkotások minősége a kezdetektől hagyott maga után kívánnivalókat, ám az első években még a működése sikeresnek volt mondható. Ahogy a nézők egyre inkább elkerülték a munkáikat a vezetők úgy próbálkoztak mind kétségbeesettebben szinte bármely műfajjal. Az utolsó film, melyhez a stúdiónak köze volt az Shane Black közutálattal fogadott Predator-rebootja. A Szellemhajó még az aranyévekben készült. A rendezést a reklámfilmes Steve Beckre bízták, akinek ez lett az utolsó egész estés alkotása dacára annak, hogy az anyagi elvárásokat teljesítette. Visszavonulásában közrejátszhatott, hogy egyébiránt a filmnek már jóval kevésbé volt oka a büszkélkedésre. A színészek is csalódottak voltak benne mivel nem azt a forgatókönyvet valósították meg, ami alapján igent mondtak a szerződésre. Silver javaslatára a Szellemhajó sokkal véresebb lett, a befejezés pedig egy se füle-se farka csavarral gazdagodott. Az átalakítás legfőbb nyertese a film nyitánya volt. A Szerelemhajó típusú tévésorozatokat idéző negédes főcímet néhány gyanús jel után egy elképesztően brutális mészárlás váltja fel. Az utasok lágy zenére ringatóznak, amikor hirtelen egy kábelt rántanak keresztül a táncparketten. Eleinte csak azt látjuk, hogy egy csokor virág lett kettészelve, majd aljas lassúsággal és egyre több véres részlettel bomlik ki előttünk, hogy ugyanígy jártak az utasok. A Szellemhajó kezdése ennél ütősebb és műfajához híven horrorisztikusabb nem is lehetne. Pokolian kár, hogy, ami ezután következik az már sokkalta kevésbé méltó az emlékezetre.