A sors akkor harap a seggedbe, amikor a legkevésbé számítasz rá! - mondotta William Friedkin, akit aztán utolért a saját hitvallása. A pályán dokumentumfilmekkel elinduló Friedkin egyike volt a '70-es években tetőző amerikai új hullám irányadó rendezőinek. Az Oscar-gálán taroló Francia kapcsolat és a hisztériát kiváltó Az ördögűző a zseniként tisztelt alkotók közé emelték, ám már ekkor elkezdett helyett követelni magának Lucas és Spielberg, akik nem sokkal később a maguk képére formálták az ipart. Friedkin csupán egy kitérőnek szánta Henri-Georges Clouzot remekművének, A félelem bérének újrafeldolgozását a következő nagy dobása előtt, ám a produkció szerény 2.5 millióra tervezett költségvetése az egójával egyenes arányban kezdett növekedni. A film kedvéért két stúdióóriás fogott össze, a nehéz természetű Friedkinnek pedig mindkettő vezetőségét sikerült magára haragítania. A szereposztás körüli zűröket egy pokolian körülményes forgatás fejelte meg a Dominikai Köztársaság dzsungelében. Az akkor már 15 millióra rúgott büdzsé végül 22-re nőtt, aminek a negyedét hozta be a film az amerikai mozikban. A kritikusok se kímélték, Friedkin pedig teljesen sose tért magához azután a gyomros után, amit A félelem ára megsemmisülése mért rá.

A film William Friedkin személyes bukásán túl elindította annak a korszaknak a végét, melyben a nagy stúdiók a jövőt a merész rendezők támogatásában látták. Az utolsó koporsószeget az amerikai új hullámba egy másik direktor, Michael Cimino veri majdan bele a United Artist eladását okozó A mennyország kapujával. Ma már lehetetlen elképzelni, hogy egy olyan film, mint A félelem ára a stúdiórendszeren belül megvalósulhasson. A személyes élményeit felhasználó Georges Arnaud regényéből készült első feldolgozást, A félelem bérét akkora tisztelet övezte, hogy már az kisebb felháborodást keltett, hogy Friedkinnek volt mersze hozzá nyúlni. Az egy eldugott, latin amerikai porfészekben játszódó történet középpontjában egy megbízás áll, mely szerint egy rendkívül instabil robbanóanyagot kell elszállítani egy olajkúthoz. A feladatra jelentkező lecsúszott alakoknak ez az utolsó lehetőségük egy jobb életre, így természetesen a veszéllyel nem törődve megragadják.

Clouzot alkotásának kétes figurái mintha csak a purgatóriumból akartak volna kitörni, Friedkin viszont ennél is messzebbre megy: ő egyenesen a pokolba száműzi kárhozott szereplőit. Egy mexikói bérgyilkos (Francisco Rabal), egy palesztin terrorista (Amidou), egy fehérgalléros sikkasztó (Bruno Cremer) és egy amerikai gengszter (Roy Scheider) köt ki egy Isten háta mögötti pöcegödörben, ahol nyomorúságos mindennapjaik szünet nélkül emlékeztetik azokra a hibákra őket, amiket korábban elkövettek. Egyiküknek sincs már helyük a világban. Még ott a semmi közepén is megtűrt kívülállók, akiknek lapulniuk kell, ha jót akarnak. Friedkin ugyan egy teljes prológust szentel annak, hogy egyénenként megismertesse velünk a konkrét okát száműzöttségüknek, ám az elkövetkezőkben sokkal inkább az köti le, hogy azt ragadja meg, ami körülveszi őket. Kegyetlenül erős képekben elevenedik meg előttünk a létminimum. Mocsok, szegénység és lepusztultság amerre a szem ellát. Itt egy sárban tapicskáló meztelen gyerek, ott egy elcsigázott melós, akinek száz éve nem volt egy jó napja. A szebb jövőt ígérő diktátor plakátjai a falakon ebben a viszonylatban szinte groteszk hatást keltenek.

A forgatókönyvet író Walon Green keveset bíz a párbeszédekre. Hőseinek - már, ha lehet így nevezni őket - nem sok mondanivalójuk maradt. Állapotuk az arcukra van írva, felesleges is volna ezt szavakba önteni. A színészeknek annyiból könnyű dolguk van, hogy pusztán elgyötört küllemükkel rengeteget elmondhatnak, másrészről emiatt igazán a legtöbben nem tudnak kibontakozni. Még a film legjelentősebb neve, Roy Scheider is csupán egy fogaskerék Friedkin nagyobb víziójában. A forgatás körülményeit elég nehezen viselő Scheider, valamint Bruno Cremer és az Aranyeső Yuccában Girolamoja, Amidou jobb híján versenyt futnak egymással, hogy ki tud űzöttebb szemmel nézni. Nem könnyű győztest hirdetni, miképp kiverni a fejünkből a tekintetüket. Furcsa, hogy a rendező eredetileg olyan sztárokkal akarta teletölteni A félelem árát, mint Steve McQueen, Lino Ventura és Marcello Mastroianni, mivel a környezetrajz láthatóan sokkal jobban érdekli a színészeknél. Ennél fogva a filmben nem is annyira a szereplőkkel érzünk együtt, mint inkább a helyzetükkel. Ember nincs a földön, aki úgy akarna élni, ahogy ők, pláne nem meghalni. Az eredeti változatban a naplopó Mario és újdonsült barátjának, a keménynek mutatkozó, de valójában gyáva Jonak a kapcsolata a történet fontos részét képezte. Az újrafeldolgozás nem érdekelt semmi ilyesmiben. A Johoz legközelebb álló karakter az új változatban sokáig egészen jelentéktelen szereplő.

A félelem ára valódi sztárja William Friedkin, vagyis az ő rendezése. Nyers és naturalista stílusa nem csak meghatározza, de uralja a jeleneteket! A film atmoszférája legalább annyira erős, mint a Francia kapcsolaté, mikor pedig a film második felében útnak indulnak a robbanóanyaggal a feszültségkeltés terén maga mögött hagyja Az ördögűzőt is. Az átkelés a vihar rázta, szemre csak a szentlélek által egyben tartott függőhídon egy olyan ragyogóan kivitelezett, szájtátásra késztető képsor, amiért önmagában kiérdemli a film, hogy a kötelező darabok közé sorolják! Ez kissé megkésve be is következett, A félelem árát ma már együtt emlegetik Friedkin legmegbecsültebb alkotásaival. Arra, hogy miért bánt el vele anno durván a sors több magyarázat is született. A bukás okai között emlegetik a pocsék és nem mellesleg félrevezető eredeti címet (Varázsló) illetve a vele egy időben bemutatott Csillagok háborúját. George Lucas elbűvölő, galaktikus meséje mellett egy lehangoló, fatalista thrillernek még annyi esélye se volt, mint a filmbéli sofőröknek. Miután gyászosan leszerepelt az Államokban, nemzetközileg a rendező jóváhagyása nélkül már csak egy fél órával megrövidített, vagy inkább megcsonkolt változatot forgalmaztak, ami tán mondanom se kell, nem segített.

A félelem ára felette áll az átlagos újrafeldolgozásoknak. William Friedkin nem simán lemásolta Clouzot művét, hanem a maga egyéni megközelítésével felépített belőle valami teljesen mást. A két film markánsan különbözik  pedig a főbb cselekmény szinte pontról-pontra megegyezik. Friedkin sajnos elhagy rétegeket és nem mindig remekel, amikor újakkal kell gazdagítani a történetet. Nincs bennem hát semmi kétség, amikor kijelentem, hogy a kettő közül megint csak a régi változat a jobb! Ez persze nem jelenti azt, hogy a remake minden tekintetben alatta állna, sőt az új befejezés meglehet felül is múlja az előzőét. Az, hogy a végső tragédia nem a főszereplő ostobaságából következik be, hanem egy külső tényező szól közbe sorsszerűen, kevésbé bosszantó, ugyanakkor valóságosabb megoldás. Egyszerre várt és kiszámíthatatlan módon fizetteti meg újfent az élet az elkövetett ballépések árát. A letaglózó záró képsorhoz passzol a Tangerine Dream sötét hangulatú zenéje, ami a filmhez illően szavak nélkül fogalmazza meg, hogy olykor hiába küzdünk és kapálózunk, nincs menekvés.

ÉRTÉKELÉS: 80%