Nincs még egy olyan nevezetes magándetektívje az amerikai krimiirodalomnak, mint Philip Marlowe. Alakjában egyesül az összes tulajdonság, melyet kötni szoktunk a szakma képviselőihez. Ellentétben európai kollégáival, Marlowe a legkevésbé se úri nyomozó, és nem is akar az lenni. Konokul ragaszkodik a saját elveihez és ezen nincs az a pénz vagy nő, aki változtatni tudna. Az 1953-ban megjelent Hosszú búcsú a hatodik regénye volt Raymond Chandlernek, melyben Marlowe volt a főszereplő. Bár ezzel nem minden kritikus értett egyet, Chandler a legjobb művének tartotta. A '40-es években Hollywood felfedezte magának a szerzőt, forgatókönyvíróként is több klasszikus elkészítésében közreműködött, azonban 1959-ben bekövetkezett halálával egy időre a filmipar megfeledkezett a munkásságáról. A nagy reményekkel indult, de nem túl jelentősre sikerült A kicsi nővér után, amiben James Garner alakította Marlowe-t, a kísérletező kedvű rendező, Robert Altman (M.A.S.H.) volt az, aki új életet lehelt a megporosodott magánszimatba sajátos adaptációjával.
Ha azt mondanám, hogy A hosszú búcsú nem valami hűséges Chandler könyvéhez, azzal az eufemizmus eddig nem ismert mélységeibe szállnék alá. A forgatókönyvet író Leigh Brackett hiába volt társírója a legtöbbre becsült Marlowe-filmnek, a Hosszú álomnak, ezúttal olyannyira eltávolodott az alapműtől, hogy a karakterek is csak a nevükben emlékeztetnek könyvbéli önmagukra. Míg a regény Marlowe és a történet kulcsfigurájának, Terry Lennoxnak a megismerkedésével kezdődik, a film elején már régi barátok. Lennox se az a megtört háborús veterán, a baseball sztár Jim Bouton megformálásában leginkább egy selyemfiúra emlékeztet. Mikor beállít Marlowe-hoz (Elliott Gould) azon nyomban egy hatalmas szívességet kér tőle. Állítása szerint adósságai miatt el kell hagynia az országot és megkéri, hogy juttassa el Mexikóba, amit Marlowe a legnagyobb természetességgel meg is tesz. Hazatérésekor két rendőr várja, akik közlik vele, hogy Lennox megölte a feleségét, őt pedig a szökésben való segédkezéssel vádolják. Magándetektívünk nem hisz a cimborája bűnösségében és mikor frissen elvállalt ügye egy eltűnt íróról (Sterling Hayden) összekapcsolódást mutat Lennox esetével, elhatározza, hogy tisztázza időközben öngyilkosságot elkövetett barátja nevét.
Felsejlenek olykor pillanatok, fordulatok, sőt konkrét mondatok is a regényből, de a stílus nem is lehetne távolabb Chandler könyvétől. Nem állítom, hogy a film rosszabb, csupán azt, hogy merőben más. Chandler nem távolodott el azoktól a műfaji toposzoktól, melyeket részben ő teremtett meg, Altman és Brackett viszont már azzal eltérő légkört teremtenek, hogy a '70-es évek Los Angelesében mesélik el a történetet. A könyvben is előfordult, hogy Marlowe-t átverték vagy, hogy rossz nyomon járt, azonban A hosszú búcsúban már egyenesen baleknak tűnik. Egy vesztes, akit nem olyan nehéz átejteni. Erre erősít rá Elliott Gould is, aki elvarázsolt, komikus modorban játssza őt. Tökéletesen jellemzi a filmbéli Marlowe-t, ahogy a nyitányban éjnek évadján képes elmenni a boltba, hogy megvegye a macskájának a kedvenc eledelét, majd miután nem kapja meg, odahaza áttölti a jobb híján vett konzervet a régi dobozába annak az esélye nélkül, hogy a hálátlan kis dög értékelné a gesztust. Gould egy utánozhatatlan jelenség a filmben. Bármit tesz, azt olyan gesztusokkal és arckifejezésekkel csinálja, amikre egyedül ő képes. Mindig is kedveltem, és ez talán a legjobb alakítása. Úgy tűnhet, hogy átmarháskodja a filmet, ám a tekintete arról árulkodik, hogy Marlowe korántsem annyira vidám fickó, mint mutatja, és, ha kell, tud hideg és kemény lenni. A befejezés után könnyen támad az embernek az az érzése, hogy végig álarcot viselt, és az az igazi énje, melyet akkor villant meg, amikor gondolkodás nélkül elsüti a ravaszt.
Chandler művének klasszikusságából adódóan A hosszú búcsú felveti a kérdést, szabad-e ennyire eltérni az alapműtől? Azelőtt leszögezném mielőtt megkísérelném ezt megválaszolni, hogy a változtatásnak sajnos komoly ára van. Kiválóan megírt fordulatok és karakterek mentek a levesbe. A hiányuk akkor is megmarad, hogy van, ami kárpótoljon. Egy könyv filmre alkalmazásának persze nem feltétlen az a célja, hogy egy az egyben ugyanazt az élményt nyújtsa. A rendező Robert Altmant például a rejtély megoldása, a jó öreg "ki a hunyó?" tippelgetés érdekli a legkevésbé. Amíg Chandler beveti az összes fogását, hogy elterelje a figyelmünket és csavarjon egyet a történeten, amikor már azt hisszük, hogy tudjuk ki a tettes, addig Altman mindjárt a főcím alatt rávezet az igazságra. A hosszú búcsú az ő megközelítésében nem arról szól, hogy ki követte el a gyilkosságot és miért, hanem sokkal inkább jellemtanulmány egy emberről, aki pont abban kénytelen csalódni, akiért bármit megtenne. Marlowe-t a filmben a Lennoxhoz fűződő barátsága határozza meg. Ez készteti cselekvésre, egyébként sokkal inkább sodródik az eseményekkel, mint befolyásolja őket.
A hosszú búcsút lehet vitatni adaptációként, azonban azt már jóval nehezebben, hogy Altman egy remek filmet készített. Ez pedig a lényeg, nem igaz? Az alkotók fogták Chandler történetét és annak alapjaiból gondosan felépítették a sajátjukat, létrehozva egy tőle eltérő, sőt némely elemében jobb művet. Minden jelzőnél beszédesebb, hogy a film legerősebb jelenetei teljességgel saját kútfő termései. Az a rész, amiben az inkább rendezőként ismert Mark Rydell megbünteti a barátnőjét sokkolóbb a regény akármelyik lapjánál. Ahhoz képest, hogy a film mennyivel több humorral operál jóval lehangolóbb a könyvnél. Aki ott megbűnhődik, itt mind megússza, egy szimpla pofon pedig képes megsemmisíteni a megmaradt önbecsülést. Leigh Brackett vadonatúj befejezése adja meg egyedül a várt elégtételt, melybe Altman is úgy beleszeretett, hogy a szerződésében kikötötte a megváltoztathatatlanságát. A film mást tesz meg gyilkosnak, ám ugyanúgy Marlowe és Lennox barátságának a halálával tesz pontot a történetre, ahogy Chandler. A végeredmény két egymással rokonságból álló, de homlokegyenest eltérő egyéniséggel bíró alkotás. A magam részéről örülök neki, hogy emiatt a film megnézése után is érdemes elolvasni a könyvet és fordítva. Az előbbit már csak azért is, hogy a szótlan verőemberként feltűnő, fiatal Arnold Schwarzeneggert láthassuk bajusszal.
ÉRTÉKELÉS: 80%