A jelentős rendezők pályafutásában egyszer eljön a pillanat, amikor minden korábbinál nagyobb kihívás elé kerülnek, amibe aztán vagy belebuknak, vagy megalkotják életük főművét. Amit Francis Ford Coppola számára az Apokalipszis most jelentett, az volt Ridley Scottnak a Szárnyas fejvadász. Egy innovatív film, amelybe a rémálomba illő forgatási körülmények ellenére belesűrítette minden tehetségét és a mai napig mintául szolgáló alkotással gazdagította a világot. A Philip K. Dick írásán alapuló történet szerint a jövőben a mesterségesen létrehozott humanoidok, a rabszolgaként tartott replikánsok egy véres lázadást követően fejvadászok célpontjaivá válnak. A megcsömörlött Rick Deckard (Harrison Ford) elvállalja, hogy elkap néhány különösen veszélyes példányt. A szökevények vezetőjükkel (Rutger Hauer) a sűrűn lakott földi metropoliszban, Los Angelesben bujkálnak. Deckard egyenként felkutatja és kiiktatja őket, de közben egy különleges replikánsra, Rachaelre (Sean Young) bukkan, aki nincs is tisztában az eredetével.

Különös dolog megélni, hogy Ridley Scott víziója az akkor még jövőbeli 2019-ről a jelenünké vált. Első blikkre megmosolyogtató, hogy a valóság milyen távol van a Szárnyas fejvadász futurisztikus álmától az AsiaCenterré változott Los Angelesről, ám ezen hamar túl lehet lépni, mert az, amiről mesél sose a technika alakulásáról szólt, hanem mirólunk. A film nem aratott nagy sikert a maga idejében talán mert jócskán megelőzte a korát. A közönség nem tudott és nem is akart mit kezdeni vele, jól elvolt Spielberg hazavágyódó, barátságos földönkívülijével. Az már inkább meghökkentő, hogy a kritikusok se lelkesedtek iránta. A nyilvánvaló vizuális erények elismerése mellett a sztori belőlük is értetlenséget váltott ki, pedig a film a legalapvetőbb kérdéseket járja körül kezdve a halál elkerülhetetlenségéről. A történet éles fonákja, hogy a replikánsok emberibbek az embereknél. Nem holmi világuralmi terv mozgatja őket, egyszerűen tudni szeretnék mennyi idejük van hátra. 

Az akcióhős skatulyából a kezdetektől kitörni szándékozó Harrison Fordtól merész lépés volt a főszerep elvállalása, Deckard ugyanis semmivel se jobb, sőt inkább rosszabb azoknál, akiket üldöz. Az egyiküket például, ráadásul pont egy fegyvertelen nőt, menekülés közben hátba lövi. Hiába áll a másik oldalon, a történet során egyre közelebb kerül az egyik replikánshoz, míg végül már az se kizárható, hogy ő maga is közéjük tartozik. A film sokat vitatott rejtélyét az eredeti moziváltozatban ugyan letompították, de így is az egyik legérdekesebb aspektus maradt. Persze nem az a lényeg, hogy Deckard valóban replikáns-e, hanem az, ami belőle következik. Csak egy rossz csavar szól kizárólag a meglepetésről, egy jól kidolgozott után újra kell gondolnunk az egész történetet. A Szárnyas fejvadász végső fordulata ettől olyan nagyszerű. Vele a rendszer, mely egy replikánssal öleti meg a társait csak iszonytatóbbá válik. Ugyanakkor Deckard és az emberi mivoltától megfosztott Rachael előttünk kibontakozó, távolról nem annyira fontosnak tűnő kapcsolata a replikánsok humanizálásának ideális zárótaktusa lesz. A filmben kevés az erőszak, de az elrettentően brutális. Mikor a Rutger Hauer alakította replikáns, Roy Batty a megalkotója elé járul és nem kapja meg tőle, amit szeretne, a jelenet szükségszerűen horrorba fordul. Ha van Isten, azt hiszem jobb, ha soha nem találkozik egyetlen csalódott teremtményével sem!     

Egy jövő, amiben a saját identitásunkban se lehetünk biztosak, nem túl kellemes, de a kép, melyet Ridley Scott felrajzol, még ennél is borongósabb. Filmjéből csak úgy sugárzik a magány érzése, ami a Deckard lakásában játszódó részekben a legtapinthatóbb, de Vangelis csodálatosan érzelemgazdag zenéjében is folyamatosan visszatér. Vizuálisan a Szárnyas fejvadász kész lakoma a szemnek. A neonreklámokban úszó, mocskos és zsúfolt Los Angeles erőteljes multikulturális hatásaival maga is karakterré lép elő. A több évtizedes speciális effektusok túlzás nélkül zseniálisak, a látvány most is ugyanolyan lenyűgöző, mint a film bemutatásakor volt. Nincs képkocka, ami ne lenne bámulatos művészi alapossággal megtervezve. Ridley Scott pusztán a fényekkel és a színekkel erős hangulatot, sőt saját világot teremt a filmnek, melyben el lehet veszni. Néha már-már zavarba jöttem, hogy a szereplőket figyeljem vagy a pazar környezetet, amelyben mozognak. A Szárnyas fejvadász a külsőségtől eltekintve nem adja könnyen magát, azonban még azoknak is érdemes újra próbát tenniük vele, akik máig nem értik, hogy miért vannak mások úgy odáig érte. Azt a napot, amikor rájönnek, nem fogják egyhamar elfeledni.

Harrison Ford alakítása nem nélkülözi a tőle megszokott sármot, mégis mérföldekre van attól, amit Han Soloként vagy Indiana Jonesként nyújtott. Bármilyen jó Ford a filmben, Rutger Hauer több értelemben felülkerekedik rajta. A színész utolérhetetlen intenzitással játssza el a válaszokat kereső replikánst. Egyszerre bölcs, kegyetlen és gyermeki. Utolsó jelenete a filmtörténet egyik legszebb pillanata. Oldalukon olyan, később ismertté vált színésznők tűnnek fel, mint Daryl Hannah és Sean Young. Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám a hölgyek érdemeit, meg kell jegyeznem, többé egyikük se alakított ehhez hasonlóan különlegeset. A gárdát további remekül kiválogatott karakterszínészek teszik teljessé. Még azok is, akiknek nincs sok dolguk a cselekményben, jelenlétükkel nyomot hagynak maguk után. Vádolták a filmet vontatottsággal, ám egy deka felesleg nincsen benne. Ha kritizálható pontot akarnék keresni, akkor egy-egy túlságosan direkte szimbólumot rónék fel az alkotóknak. 

A Szárnyas fejvadászt rengeteg bekezdésen keresztül lehetne elemezni és dicsérni, azonban erre az alkotásra sokszorosan igaz, hogy egyetlen kép többet mond ezer szónál. Néhány éve ugye készült hozzá egy új rész, ám ehhez a filmhez folytatást csinálni kábé annyi értelme volt, mint a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójához hozzáfesteni. Mondanivalójában Ridley Scott műve tökéletesen kerek és egész, készítésének színes története folytán viszont többféle változat is készült belőle. A rendezői vágás megszabadult a produceri nyomásra bekerült, a film noiros hangulatot erősítő, ugyanakkor lényegében felesleges és szájbarágós narrációtól, valamint a megnyugtató epilógustól. Cserébe a zárásban megtalált origami egész más jelentést kapott. Az úgynevezett végső vágásban Scott megint módosított a jeleneteken és bár nem mindenki ért egyet ezek szükségességével, az minden vitán felül áll, hogy a Szárnyas fejvadászt akármelyik verzióban látjuk, egy mestermű pereg a szemünk előtt.

ÉRTÉKELÉS: 100%