Az újságírásról bestseller thrillerek szerzésére átnyergelt John Katzbenbach több regényéből is készült már film, de az Egy igaz ügy a legjobb mind közül. Azért is akartam ezt egyből leszögezni, mert elsőre érdemes úgy nekiülni, hogy csupán ez az egy információnk van meg róla. A tekervényesen alakuló történet azt a régi bölcsességet aktualizálja miszerint a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. A főszereplő hiába akarja helyrehozni azt, amit a rosszul működő igazságszolgáltatási rendszer szerinte elhibázott, ténykedésével végül annyit árt, hogy a saját és a családja élete is veszélybe kerül. A felvilágosult elveket valló harvardi professzor kénytelen megtapasztalni, hogy még egy igaz ügy is jóval bonyolultabb és ocsmányabb lehet annál amilyennek ő a katedráról gondolná.
Paul Armstronggal (Sean Connery) felveszi a kapcsolatot egy halálraítélt (Blair Underwood), aki azt állítja, hogy nem ő követte el azt a borzalmas gyilkosságot, mely miatt a siralomházba került. Az elméleti vitákat fölényesen megnyerő, de az ügyvédi praxist hosszú ideje nem gyakorló Armstrong belebonyolódik az eset kivizsgálásába. Az hamar igazolást nyer, hogy Bobby Earlből kiverték a vallomást, ahogy az is, hogy a nyomozást vezető déli sheriff, Tanny Brown (Laurence Fishburne) nem volt egészen elfogult. A professzor megjelenése heves reakciókat szül azok körében, akik meg vannak győződve Bobby Earl bűnösségéről. Mikor aztán újra meglátogatja Armstrong a siralomházban ő elárulja neki a legféltettebb titkát: a szintén itt vendégeskedő hírhedt sorozatgyilkos, Blair Sullivan (Ed Harris) bevallotta, hogy valójában ő késelte meg azt a kislányt, akinek a megölésében bűnösnek találták.
Az Egy igaz ügy készítésének megvoltak a maga döccenői. Sean Conneryt kikészítette a fülledt időjárás és bár nem csak a sztárja, de a producere is volt, leginkább az érdekelte egy átlagos forgatási napon, hogy mielőbb leléphessen golfozni. A filmet New York egyik legbefolyásosabb műkereskedője, Arne Glimcher rendezte, aki pár évvel korábban A mambó királyaival szerzett magának híveket a kritikusok körében. Ha hihetünk Koltai Lajosnak, Glimcher feleannyira se értett a rendezéshez, mint az eredeti szakmájához, ezért az operatőri teendői mellett ő volt kénytelen a kezébe venni a gyeplőt a forgatáson. A felvételek neki köszönhetően olyan flottul mentek, hogy Connery is előbb mehetett el hódolni sportszenvedélyének, amivel kivívta az elismerést szűkmarkúan osztogató színész tiszteletét.
A dicséret egyébként is kijár az operatőrnek, ugyanis az Egy igaz ügy fő erősségei közé tartozik a fényképezés. Katzenbach csavaros könyvét két író dolgozta filmre. A vén rókának számító Peter Stone (Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit?) és A szökevény révén karriercsúcsra elért Jeb Stuart. A forgatókönyvet főképp a lendületessége emeli ki. Az első felében akciójelenetek nélkül is olyan dinamikusan vezet végig a történeten, hogy időnk se jut a hihetetlenebb részeken rágódni. Az alkotók magas szinten űzik a manipulálás művészetét. Leosztják a megszokott szerepeket a jól megírt karakterek között, hogy aztán alig maradjon olyan kulcsfigura, akiről ne derülne ki, hogy közel se az, akinek elsőre megismertük. Ebből a szempontból a leghálásabb szerep Laurence Fishburne-nek jutott. A szadista sheriff kliséjéből eleve többet hoz ki, mint, amire számítanánk. A film képes szimpátiát kelteni iránta még azelőtt, hogy kiderülne, neki is megvan az emberibb oldala.
Az Oscar-jelöltekkel megszórt kimagasló szereposztásnak vannak nyertesei és vesztesei. Ned Beatty önérzetes vidéki ügyvédként egyetlen jelenetével is remekel, Chris Sarandonnak ellenben szöveg is alig jutott a filmben. Sean Connery megbízhatóan hozza a szerepét, de Ed Harris az, aki annyira átadja magát a mániákus sorozatgyilkos eljátszásának, hogy ténylegesen eltűnik benne. Eltorzult arckifejezései közepette rá se lehet ismerni. A film a második felében még a korábbinál is sebesebb tempóra vált. Egymást követik az átverések, lélegzethez is alig jutni. A rejtély darabkái, a szereplők valós motiváció olyan szépen összeállnak, hogy az ember hajlamos arról megfeledkezni, hogy a gyilkos buktatókkal teli tervének a működéséhez elképesztő egybeesésekre volt szükség.
A logikát a film végére már a feszesség diktálja, illetve felül is írja helyenként, akárcsak A szökevény esetében. A gyilkos totál eszelősbe vált, csak mert ezt követeli meg a történet. Az Egy igaz ügy nem mentes a hatásvadászattól, ám a kívánt hatást legalább eléri. Arra is képes, hogy ellentmondjon azoknak az elveknek, amik mellett az első felében kiállt azért, hogy kiránthassa a szőnyeget a lábunk alól. Az alkotók ugyan felvetnek kényes kérdéseket az igazságszolgáltatási rendszer visszásságairól, ám az állásfoglalásnál sokkal jobban érdekli őket a szórakoztatásunk. Szállítják hát a végső leszámolást, ahol már nem az észérvek, hanem az ököljog dönt. Nem túl eredeti vagy komplex, de roppant kielégítő megoldás.
ÉRTÉKELÉS: 80%
