Minden film igyekszik megteremteni a maga valóságát. Ahogy fejlődött ez a művészeti ág úgy váltak a háborút bemutató alkotások is egyre realisztikusabbá. Ki-ki a maga módján próbálta megragadni a velejét bevetve a legkülönbözőbb, újító filmnyelvi eszközöket. Volt, aki az értelmet kereste a háborúban, más a hiábavaló hősiesség tragédiáját látta meg. Christopher Nolan néhány éve a saját specialitására, az idővel való zsonglőrködésre építette fel a feszültséggel teli Dunkirket. Sam Mendest bevallottan A sötét lovag inspirálta, amikor megrendezte első Bond-filmjét és most mintha ismét ott próbálná folytatni, ahol Nolan előzőleg abbahagyta. Az 1917 technikai bravúrja, hogy (egy időbeli ugrást leszámítva) látszólag egyetlen megszakítás nélküli felvételből áll. A trükk nem új, Hitchcock már a ’40-es években elsütötte. A végig ugyanabban a lakásban játszódó A kötélhez viszonyítva a francia frontot átszelő 1917 jóval monumentálisabb, viszont maga a cselekmény egyszerűbb már nem is lehetne: két katonának el kell vinnie egy parancsot egy támadás lefújásáról még mielőtt bajtársaik, köztük az egyikük bátyjával, beleszaladnának az ellenség csapdájába.

Sam Mendes is thriller köntösbe bújtatja háborús drámáját, mint tette azt előtte Christopher Nolan. Az idő szorítása, a nem láthatóan is állandóan jelen lévő ellenség izgalmas és feszes narratívát diktál. A film már címével elhelyez minket korban és a szereplők bemutatásával se foglalkozik sokáig. Ahogy megismerjük őket, rögtön megyünk is velük az eligazításra, ahol egy füst alatt nekik és nekünk egyaránt felvázolják a célt, külön kiemelve annak személyes tétjét. Roppant praktikus megoldás és ekkor még stílszerűnek tűnik, hogy nem hagynak lélegzethez jutni. Az 1917 azon van, hogy a minket és a főszereplőket elválasztó határokat eltüntesse. Azzal, hogy a kamera vágás nélkül tapad rájuk eléri, hogy maximálisan a helyükben érezzük magunkat. Mikor átkelnek a senki földjén a veszélyérzetük már a miénk. A film legizgalmasabb részei azok, amikor valójában nem történik semmi, csak az jár a fejünkben, hogy bármelyik percben elszabadulhat a pokol. Roger Deakins, a végre Oscar-díjas operatőr újfent mesterien bánik a képekkel, de a látványtervezők is kitettek magukért a kellő hatás megteremtéséért. A markánsan kialakított helyszínekről ordít a legapróbb részletekig való kidolgozás.

Ami azt illeti, a lövészárkoktól a rommá bombázott városig minden annyira esztétikusan megtervezett, hogy egy idő után inkább csökken emiatt a valóságérzet. Az, hogy csupán egy hagyományos vágás van a filmben amennyire mellette, úgy ellene is dolgozik. Bizonyára nem ez volt a cél, ám az 1917 akaratlanul a videójátékok stílusát vette fel. A kameramunkában ez ugyanúgy tetten érhető, mint a cselekményben. Akármilyen nagy meló lehetett a megvalósítása, nem kell különösebben sasolni, hogy észrevegyük az összeillesztési pontokat. Hiába telt el A kötél óta több, mint hetven év, a rejtett vágások az 1917-ben nem lettek kifinomultabbak, mitöbb gyakran meglehetősen otrombák. Engem rendszeresen kizökkentett az élményből, amikor a kamera elé hirtelen beerőltettek egy falat vagy egy elhaladó katonát.

Ebben a felfokozott valóságérzékelésben, amit a film stílusa magával hoz, egyetlen túlzás elég, hogy a hitelesség, amit oly gondosan próbálnak megteremteni összeomoljon. Számomra ez akkor jött el mikor a távolban lelőtt vadászgép centire pont odazuhant, ahol a főszereplők álltak. Sajnos nem ez volt az utolsó hatásvadász pillanat, ami az autentikusság rovására ment. A részben Mendes által jegyzett forgatókönyvre ráfért volna az a törődés, ami a külsőségekre. Az 1917 meg sem próbál komplexebb képet festeni a háborúról, sőt nem jut tovább a legalapvetőbb közhelyeknél. Ha összefutunk az ellenséggel, az minden egyes alkalommal okot ad rá, hogy megöljék. A természetes emberi reakciók az egyre több rohangálással járó cselekményben luxussá válnak. Mikor senki oda se bagózik, amikor körbeordibálják, hogy a támadást lefújták már nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. 

Az 1917 annyira belefeledkezik a technikai brillírozgatásba, hogy emellett csak kötelezően pipálgat a háborús filmek nagykönyvéből. A Dunkirk mellett más alkotásokat is megidéz a műfajból, de összehasonlításban könnyűnek találtatik a klasszikusokkal szemben. Mendes is tud feszültséget kelteni, ám ezen a téren még van tanulnivalója Nolantől. Akadnak filmjében szájtátós pillanatok, ugyanakkor amilyen látványos, olyan sovány lett tartalmilag. Ha már videójátékként funkcionál, hát átvehette volna az olyan minőségibb darabok érzékenységét, mint a szintén az első világháborúról szóló Valiant Hearts. Aki netán az ismertebb színészek miatt ülne be rá, az jobb, ha tudja, hogy Colin Firth, Benedict Cumberbatch és Mark Strong annyi időt töltenek a vásznon, ami még egy teavíz felforralására is kevés. Nem mintha esély nyílna rá, hogy az 1917 mélységet nyerjen, mivel ahelyett, hogy egyetlen sokatmondó felvételbe sűrítené a Nagy Háborút, csak végigszalad rajta. 

(Óva intem azokat, akik a filmet a Westend mozijában néznék meg! A kép felső részén szinte egyfolytában öklömnyi pixelek villogtak!)

ÉRTÉKELÉS: 60%