Kevés ember került olyan gyorsan piedesztálra és zakózott egyből le is róla, mint Richard Kelly. Az író-rendező mindössze 26 éves volt, amikor első komolyabb munkájával, a Donnie Darkoval letaglózta a nagyérdeműt. A majdnem idő előtt süllyesztőbe került, majd fesztiválkörútján egyre elismerőbb visszhangokat kiváltó alkotás félúton David Lynch és Stephen King között egy olyan történetet mesélt el, amiben az időutazás, a kamaszkori zavarodottság és egy óriásnyúl egyaránt fontos szerepet játszottak. Mire hazánkba eljutott a film már megelőzte a híre, ám, ahogy nőtt a népszerűsége, úgy azok száma is, akik zagyva blöffként értékelték. Mikor aztán bemutatták Kelly következő rendezését, az epikusan mellétrafált A káosz birodalmát, majd a nem kevésbé összezavarodott tekinteteket kiváltó A dobozt, sokan visszaigazolva látták kétségeiket a Donnie Darkot illetően. A film körül kialakult kultusz azért tartja magát tisztességgel, amire a gyártó egy közel húsz perccel kibővített verzió megjelentetésével továbbá egy az eredeti alkotóit jórészt mellőző, rengeteget szapult folytatással kontrázott rá. Az éppen a rendező javaslata ellenére rendezői vágásnak nevezett verziót a mai napig nem láttam, de nem is éreztem szükségét. Már csak azért se, mert a minden várakozást felülmúló magyar DVD-kiadásra rákerült vagy fél órányi kivágott jelenet.
Jó rég volt, amikor utoljára alászálltam a film komplexitással és komplexusokkal terhes világába. A címszerepet játszó, itt még lényegében kölyök Jake Gyllenhaal rendesen kinőtte magát azóta. Nem kevésbé volt furcsa kiszúrni a komikus nagyágyúvá vált Seth Rogent a háttérben, akiről itteni alakítása nyomán ember nem mondta volna meg, hogy milyen sikerekben gazdag jövő áll előtte. De nem csak a film csodásan eklektikus - letűnt csillagokat, új reménységéket valamint Carter dokit felsorakoztató - színészgárdája változott meg, hanem az akkoriban ébredező geek-kultúra is. Megmosolygott kisebbségből trendformáló erővé léptek elő képviselői átvéve az irányítást a befogadó és a kiszolgáló oldalon egyaránt, melynek gyümölcse lett többek közt a jelenséggé duzzadt Stranger Things is. A Donnie Darko tekinthető akár a szóban forgó sorozat egyik előfutárának már csak amiatt a közös vonásból adódóan, hogy Kelly szintén az imádott '80-as évekre datálja vissza a történetét.
Donnie ránézésre nem sokban különbözik a többi zavart és magányos tinédzsertől, de már abból, ahogy találkozunk vele, egyből világos, hogy az ő fejében még nagyobb a zűr. Az út közepén magához térve jókedvű mosollyal konstatálja, hogy fogalma sincs róla, hogyan került oda, majd visszakerekezve a kisvárosba észre se veszi, hogy máris ott dolgoznak körülötte azok az erők, melyek kijelölt rendeltetése felé terelik. Az igazat megvallva nekem is először a DVD-n megtalálható rendezői audiókommentár hívta fel rá a figyelmemet, hogy elhajt mellette például az az autó, mely a végkifejletben deus ex machinaként tér vissza. Kelly mesterien ránt az események közepébe. Nem ad semmiféle támpontot a miértekről, azonban arra maximálisan odafigyel, hogy megkedveljük azokat, akiket elkísérünk. Elég egy átkáromkodott pizzavacsora és úgy ismerjük a Darko-famíliát, mint a sajátunkat. Nem kétséges, hogy Kelly szereti a karaktereit, törődése irántuk pedig ragadós. Ez engedi meg azt a luxust az alkotóknak, hogy bizarr talányokkal bombázzák az agyunkat.
Nem is kell sokat várni az elsőre. Donnie szobájára rázuhan egy repülőgép hajtóműve, amit ő csak nyúljelmezes képzelt (?) barátjának köszönhetően él túl, aki nem mellesleg közli vele, hogy 28 nap múlva itt a világvége. Ezzel kezdetét veszi egy rejtélyes kirakósjáték, mely akármilyen hihetetlen képet ad ki, azt nem lehet elvitatni Richard Kellytől, hogy rendkívül gondosan illesztgeti a helyükre a puzzle újabb és újabb darabjait. A kauzalitás és a fatalizmus dominóláncába szorított Donnie-nak esélye, sőt a szándéka se igazán van meg rá, hogy kitérjen az elől, amire a sors szánja. Kelly lázasan dolgozik azon, hogy összeegyeztesse az eleve elrendelést a szabad akarat tényével. Elméletének nevet is ad a filmben. Ez lesz "Az időutazás filozófiája", mely szerint a végzet bizony nem feltétlenül a jóakarónk.
Azért, hogy Donnie megtegye, amire rendeltetett és törölje katasztrófa felé haladó idősíkját, állandóan manipulálják. Minden, ami vele történik a filmben - mint az iskola látszólag oktalan elárasztása - ezt az egy célt szolgálja, ő pedig hol öntudatlanul, hol a kíváncsiságtól vezérelve halad a neki felállított érzelmi csapdának egyenesen a közepébe. Benne van a pakliban, hogy a gyógyszerkezelés alatt álló labilis srác agyszüleménye, ami vele történik, ám bármilyen elbűvölően őrült fejeket vág a címszerepet teljes odaadással hozó Jake Gyllenhaal, a film annyira az ő oldalára állít, hogy ez a lehetőség sose válik meghatározóvá. A Donnie Darko fantasztikus elemei ellenére nagyon is valóságos alapokon nyugszik. A tinédzserlét szépségét és rohadtságát kölcsönösen visszaadja. A '80-as évek amerikai kisvárosának szatirikus éllel felelevenedő mikrokozmoszában Donnie egy olyan világgal szembesül, aminek nem biztos, hogy a részévé bír válni. Az ostoba vagy épp tehetetlen tanárokkal. A megkötésekkel, a képmutatással és azzal, hogy miképp áll be a többség tapsikolva ezek mögé. Egyenes út vezet hát a lelki elszigetelődéséhez, ahol már csak egy végső lökésre van szüksége.
A korszakban csupán annyira merülünk el, amennyire a történet szempontjából indokolt. A kiválogatott zenék is sokkal inkább a film borongós, ugyanakkor iróniával átitatott atmoszférájának a megteremtését szolgálják, nem pedig az "emlékszel milyen jó volt régen?" kényelembe ringató illúzióját táplálják. Ha már itt tartunk a soundtrack egészen kiváló lett. Popslágerek, alternatív bandák szerzeményei és klasszikus zene egyformán megtalálható benne, mégis tökéletes egységet alkotnak Michael Andrewsnak a filmhez írt hangulatgazdag témáival. Fénypont minden egyes alkalom, amikor Richard Kelly átadja a terepet a daloknak. A The Killing Moon, a Head Over Heals, az Under the Milky Way és különösen a Mad World úgy összeforrtak a filmmel, hogy nem is lehet szétválasztani őket tőle. A költségvetés szegényessége nem hagyott nyomot a képi világon. Az annál inkább, hogy a gyakorlott kezű operatőr, Steven Poster még a digitális kamerák eluralkodása előtt, valódi filmre forgatott, amivel a Donnie Darko külsőleg is szinkronba került a korral, melyben játszódik.
Jake Gyllenhaal az, aki uralja a filmet, azonban Kelly nem hagyja veszni ragyogó szereposztását. A Donnie Darkot producerként a videóra száműzéstől megmentő Drew Barrymore-on kívül megannyi színésznek jutott benne emlékezetes mellékkarakter. A '60-as években berobbant, majd szinte teljesen felszívódott Katharine Rosst öröm viszontlátni. Hasonlóképp Patrick Swayze-t is, aki eddigre távol került a minőségi produkcióktól. Cameoja igaz nem annyira az ő játéka miatt lesz maradandó, hanem figurájának sötét jellege okán. A Donnie szüleit alakító Holmes Osborne és Mary McDonnell szintén sokat hozzátesznek a filmhez, ám a legfőbb telitalálat, hogy Gyllenhaal nővérét tényleg a nővére játssza! Ezek után azt hiszem már mindenki kitalálta, hogy nem osztom azt a vélekedést, hogy a Donnie Darko egy blöff volna. Richard Kelly a későbbi filmjeivel való igaz, hogy nem tudta megismételni bemutatkozó alkotásának bravúrját, ám ez nem jelenti azt, hogy nem is volt meg a tehetsége. Sokkal inkább arról van szó, hogy a legjavát ebbe a munkájába sűrítette bele. És hát kegyetlenül el tud bánni azokkal az élet, akik korán nyújtják a legjobb formájukat! A Donnie Darko, ha az átlagosnál nehezebben is, de pazarul összeáll. Az újranézések csak megerősítettek abban, hogy Kelly öncélúság nélkül, tanítani való alapossággal építette fel történetét és pont úgy vezeti rajta végig nézőjét, ahogy a végzet tereli főszereplőjét.
ÉRTÉKELÉS: 100%