Az összeesküvésekről szóló történetek már akkor kedveltek voltak, amikor a mozi még a fekete-fehér korszakát élte. A francia és az olasz film a '60-as években az élén járt annak, hogy reflektáljon velük azokra a zavaros időkre, melyeket hazájuk átélt, azonban Amerika is igyekezett felzárkózni. Hollywood öregjei és úttörői egyaránt fontosnak tartották, hogy a filmek foglalkozzanak azokkal a félelmekkel, amiket John F. Kennedy megölése vagy a Watergate-botrány hozott a felszínre. A levegő megtelt paranoiával, ahogy az amerikai nép is rádöbbent, hogy a saját vezetőiben se bízhat meg. Sokan azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán a holdra szállás megtörtént, ami néhány évvel később a Földi űrutazást inspirálta. Costa-Gavras 1969-ben bemutatott rendezésére, a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiájára tódult az amerikai közönség, mely szintén hozzájárult ahhoz, hogy a konspirációs thrillerek minden korábbinál jelentősebb dömpingje beinduljon. Coppola a Magánbeszélgetéssel és John Schlesinger a Maraton életre-halálrával egyaránt megtette a maga impozáns kitérőjét a zsánerben. Az amerikai mételyt csak limitáltan befogadható vasfüggöny mögött előszeretettel forgalmazták ezeket a filmeket, melyek nem túl hízelgő képet festettek a nyugatról. A megannyi ekkor született konspirációs thriller közül most következzék öt élvonalbeli!     

A Sakál napja (1973)

Frederick Forsyth régi szakmája, egy tényfeltáró újságíró alaposságával írta meg könyvét, amit az Oscar-díjas Fred Zinnemann ugyanezzel a realizmussal vitt filmre. A Sakál napjában összemosódik fikció és valóság. A történet a Charles de Gaulle ellen ténylegesen megkísérelt merénylettel nyit, melyből kibontakozik a képzelet szülte cselekmény miszerint a kudarcot vallott OAS kétségbeesésében felbérel egy angol bérgyilkost, hogy ölje meg a francia köztársasági elnököt. A film párhuzamosan mutatja be a Sakál fedőnevű merénylő felkészülését az akcióra illetve a lépéshátrányban lévő hatóságok erőfeszítéseit annak megakadályozására. Ahogy szorul a hurok, úgy válik a lassan, de sallangmentesen csordogáló történet is egyre regényesebbé, hogy egy rendkívül feszült végjátékkal hálálja meg a türelmünket. A producerek egy filmsztárt szerettek volna a címszerepben látni, de Zinnemann inkább az akkor még ismeretlen Edward Foxra bízta a Sakál eljátszását, aki elsőrangú választásnak bizonyult. A filmbéli Sakál amennyire rideg és számító ugyanannyira vonzó is tud lenni. Profizmusa, eltökéltsége folytán még valahol drukkolni is lehet neki, ám a készítők a történet előrehaladtával azért igyekeznek ellene hangolni. Fox mellett rengeteg jobbnál jobb francia és angol karakterszínész került a filmbe. A Sakál napja az ekkor már egyre ritkábban dolgozó Zinnemann talán leginkább időtálló rendezése. Épp olyan precíz, mint gyilkosa! A valóságosság és a részletek szerelmesei kevés jobb filmet találhatnak a témában.

A Parallax-terv (1974)

Alan J. Pakula bár rendezett westernt és vígjátékot is, azonban pályája csúcspontjait a thrillerei jelentették. A Parallax-terv nem lett olyan közismert, mint a Watergate-ügyet feltáró Az elnök emberei vagy a John Grisham bestsellerét adaptáló A pelikán ügyirat, pedig a filmet a rendező ugyanazzal a mesterien megteremtett paranoid atmoszférával látta el, amivel későbbi munkáit. Az elkészülését nagyban szorgalmazta sztárja, Warren Beatty, akinek limitált elérhetősége miatt a munkálatok rohamtempóban folytak. A forgatókönyv, mely a felvételek közben formálódott, jócskán tartalmaz áthallásokat a Kennedy-gyilkosságokkal illetve a Warren-bizottság vitatott jelentésével. A történetben a politikai merényletekből már ipar lett. Erre bukkan rá a főszereplő újságíró, aki lehetetlen harcba kezd a mindent behálózó titokzatos cég leleplezésére. A Parallax-terv leghíresebb jelenetében első személyben tapasztalhatjuk meg az agymosás folyamatát. Az egész filmet átitatja az itt kiteljesedő rémálomszerűség. A főszereplővel együtt mintha egerek lennénk egy labirintusban, melyen megfoghatatlan, ördögi erők hajszolnak végig. Pakula a hosszan elnyújtott pillanatokat is erővel tölti meg. Látszólag a semmiből, ám valójában gondosan előkészítve csap le. Csak kapkodhatjuk a fejünket, ahogy egyre mélyebbre lök a konspirációs hálóban. Zseniális operatőre, az egyedül életmű Oscarral jutalmazott Gordon Willis eközben újra igazolja, hogy méltán érdemelte ki "A sötétség hercege" becenevet. A film hidegrázós végkifejlete gyönyörűen példázza azt a magasfokú szakmai hozzáértést, melyet a készítők a magukénak tudhatnak. 

A keselyű három napja (1975)

A konspiráció thrillerek máig egyik legnépszerűbb darabját szállította le Sydney Pollack rendező és Robert Redford kipróbált párosa. Ellentétben a műfaj bevett gyakorlatával mely szerint lassú víz partot mos, ők a sodró lendületre bízták filmjüket. Alig ment le a főcím, máris a CIA egy titkos állomása elleni támadásnak a felejthetetlen, letaglózó képsorai peregnek előttünk. A szerencsének köszönhetően marad életben a Redford alakította Joey Turner, alias Keselyű, akit saját főnökei is megpróbálnak eltenni láb alól. Turner nem szuperkém, a CIA-n belül dolgozva is afféle kívülálló, egyszerű könyvmoly, de ez csak könnyebbé teszi a vele való azonosulást. A készítők a kémhálózatok átláthatatlan mivoltát domborítják ki, melyben még az elvileg egy oldalon állók se bízhatnak egymásban. Sokatmondó tény, hogy a legegyenesebb ember a történetben az az elvtelen bérgyilkos, aki a film javában a főszereplőre vadászik. Már szinte baráti beszélgetésük a végén instant színészi mesterkurzus a gyilkost méltóságteljes visszafogottsággal alakító Max von Sydow részéről. Azon lehet vitatkozni, hogy Faye Dunaway elrabolt karakterének mennyi keresnivalója van itt. Ha úgy vesszük a jelenléte megakasztja a történetet, ám olyan szépen végigviszik felgyorsult iramban alakuló kapcsolatukat, hogy ez a szál bőven túllép azon, hogy a kötelező románc legyen a filmben. Pollack száz százalékosan kézben tartja a cselekményt. Zavaros indíttatású eseményekkel tele, minden egyes felbukkanásukkal pálfordulást elkövető szereplőivel is tart egy izgalmas, jól átélhető narratívát. Tud humorral oldani, ha arra van szükség, de hiába viszi el populáris irányba alkotását, mégse tagadja meg a műfaj figyelmeztető jellegű, borúlátó természetét. 

Egy gazember halála (1977)

Alain Delon bőséges filmográfiáját vizsgálva keresztül szoktak lépni az inkább Belmondo alkotótársaként számon tartott Georges Lautner rendezésén. Delon, aki ekkoriban már filmjei készítésének összes fontosabb döntéséből kivette a részét, annyira ragaszkodott Lautnerhez, hogy egy Louis De Funés-vígjátékra szóló szerződése alól is segítette kimenteni. A színész túl volt egy-két bukáson, ezért igyekezett biztosra menni. A forgatókönyv kidolgozására az egyik legsikeresebb francia írót, Michel Audiard-t kérte fel, akitől számíthatott rá, hogy szellemes dialógusokban és emlékezetes karakterekben a film nem fog hiányt szenvedni. Egy apróbb, de annál testhezállóbb beugrásra még akkori élettársát, Mireille Darcot is felkérte. Bár Alain Delon később elhíresült arról, hogy támogatta a szélsőjobboldalt, az Egy gazember halála nem köteleződik el politikailag. Az egész rendszer korruptsága ellen szólal fel keserű iróniával. Mikor meggyilkolnak egy kiskirályként tevékenykedő képviselőt, zsarolóanyaga a főszereplő kezében landol. A készítők szatirikus éllel mutatják be, hogyan próbálják a különböző érdekcsoportok rávenni, hogy adja nekik az elhunyt kincset érő dossziéját. Azt, hogy milyen gátlástalan alakok uralják a politikát azt a film olyan lazán és találóan ábrázolja, hogy nem is értem miért nem kapták fel azóta se. Ebben benne lehet, hogy az ad hoc jelleggel beiktatott akciójelenetek inkább gátolják, mint segítik a kiteljesedésben. A film kisebb ballépéseivel együtt is remekül végigviszi mondanivalóját mialatt "Ki a tettes?-krimiként" is elszórakoztat. A konspirációs thrillerek szeretnek halállal nyomatékot adni lehangoló konklúziójuknak, azonban Lautneréknek nincs szükségük ilyesfajta sokkolásra, hogy kifejezzék miképp is működik a világ. Az ő erejük a jól odaszúrt szavakban van. Ezzel az egyszerű módon is képesek rávilágítani arra, hogy a gazemberek kora milyen régóta tart. 

A brazíliai fiúk (1978)

Meglehet nem a több műfajban is jeleskedő Franklin J. Schaffner filmje büszkélkedhet a legvalószerűbb összeesküvéssel, ám az biztos, hogy az egyik legfantáziadúsabbal. Az Ira Levin nagysikerű regénye alapján készült A brazíliai fiúkban egy csapat bujkáló náci, élükön Dr. Josef Mengele-vel, egy látszólag összefüggéstelen gyilkossági sorozatba kezd. Tervük a felkutatásukra szakosodott, de már kiöregedett Ezra Lieberman fülébe jut, akinek rá kell jönnie, vajon mi köti össze a halállistára került 94 kisembert szerte a világban. A film egy magával ragadó rejtélyt kínál, amiről tanítani való finomsággal rántja le fokozatosan a leplet. A megint ragyogó formában lévő Jerry Goldsmith fenyegetően lüktető zenéje egyből sötét üzelmekről árulkodik. Mire a főszereplő is szembesül a náci ideológiába tökéletesen belesimuló, a maga idejében még sci-finek minősülő magyarázattal, már nem is tűnik olyan képtelenségnek Mengele terve. A film sajátossága, hogy nem sudár sztárok, hanem két idős színészlegenda csap benne össze. A nem a várt arcát mutató Gregory Pecket meglepően sok durva hangú bírálat érte a premier idején. Olykor tényleg túljátssza az amúgy is színpadias Mengelét, de többnyire a frászt lehet kapni Pecktől! A kifordított szereposztás másik ágán Laurence Olivier csücsül, aki két évvel korábban épp egy Mengele ihlette figurát játszott el a Maraton életre-halálrában. Olivier az ellenkező oldalra áttérve, sokat látott nácivadászként is fantasztikus alakítást nyújt. Az arca kész tanulmány, amikor a volt kápóval beszélget a börtönben. A brazíliai fiúkat egyedül felesleges, hatásvadász slusszpoénja gyengíti. Egyébiránt még akkor is izgalmas élményt nyújt, ha már tudjuk, mi a megoldás!