David Koepp nyilatkozta egyszer, hogy Brian De Palma előre megmondta, hogy közös filmjüket, a Carlito útját rosszul fogadják majd, mert a rendezőnek még bűnhődnie kell a Hiúságok máglyájáért. Azért hozom ezt fel, mert a H.F. Saint könyvét feldolgozó, magyarul a kacifántos hosszúságú Semmit a szemnek! - Egy láthatatlan ember feljegyzései címmel megáldott alkotás bukását is hajlamos vagyok annak a számlájára írni, hogy rosszkor volt rossz helyen. Főszereplője, Chevy Chase hiába volt a '80-as évek egyik legnagyobb komikus sztárja, kezdett a sármjával együtt erősen megkopni a renoméja olyan mellényúlásoknak köszönhetően, mint az Eszelős szívatás. A rendező személye se dobta meg a Semmit a szemnek! eladhatóságát. A stúdiórendszert több éve a távollétével kitüntető kultfilmes, John Carpenter egy egyre erősödő hullámvölgy alján tengődött. A direktori munkálatokat több az előkészületek során bedőlt projektje után vállalta el abban a tudatban, hogy a Warner Bros. nem fogja neki a szokott szabadságot biztosítani, sima bérmunkát várnak tőle.

A Semmit a szemnek! készítése amúgy is rossz ómennel indult. Ahogy a film egyik forgatókönyvírója, az Oscar-díjas William Goldman részletesen kifejti könyvében, eredetileg a Szellemirtók utódjának szánták. Fel is kérték a rendezőjét, Ivan Reitman, azonban Chevy Chase minden áron több komolyságot akart a történetbe vinni. Az ő szavait idézve feltárni a láthatatlan ember magányosságát. Goldman megjósolta, hogy mivel a két férfi nem ugyanazt a filmet akarja megcsinálni, az egyikük repülni fog a produkcióból. Ő Chase távozására fogadott volna, azonban a stúdió inkább a csúcson lévő Reitmant menesztette. Vele Goldman is kiszállt a süllyedőnek ítélt hajóból. A neve ugyan továbbra is szerepel a stáblistán, de a forgatókönyv végső kidolgozását más írók vették át. Chase elképzelései a láthatatlan ember magányosságáról bele lettek szuszakolva a filmbe, viszont Carpenter elég profi volt ahhoz, hogy a Semmit a szemnek! megmaradjon egy izgalmakban, látványosságban és humorban gazdag történetnek. Az amerikai moziközönség javának így is láthatatlan maradt és a viszonylag magas 40 millió dolláros büdzséből mindössze 15 jött vissza. 

Chevy Chase egy Nick Halloway nevű magának való agglegényt játszik, aki egy baleset következtében láthatatlanná válik. Alig ocsúdik fel az első sokkból, az eszközökben nem válogató kormányügynök, David Jenkins (Sam Neill) máris arra pályázik, hogy a maga hasznára fordítsa a vele történteket. Mivel Nick ebből nem kér, Jenkins az embereivel vadászni kezd rá. A hajszába belekeveredik újdonsült szerelme, Alice (Daryl Hannah) is, akivel hamarosan már együtt kénytelenek menekülni. A film üldözős történetnek tűnhet, ám ez csak egy szelete. A főszereplő visszaemlékezésében elmesélt sztori úgy vált rendszeresen lendületet, ahogy műfajt. Az egyik pillanatban thriller, a másikban vígjáték, a kettő között pedig még a romantikának is adózik egy sort. A váltások nem mindig simák, de sosem tűnik úgy, hogy az alkotók nem tudnák mit akarnak. Megvan a természetes folyása a történetnek és nem feledkeznek meg a háttérbe szoruló szálakról se. Az álomjelenet az, ami nem hiányzott. Hozzáteszem eredetileg több is lett volna, de a másiktól időben megszabadultak.

Azt, hogy nem John Carpenter kezében volt a kontroll mutatja, hogy a zenei aláfestésről nem ő gondoskodott, hanem a Chase által javasolt Shirley Walker. Bármennyire szeretem Carpenter minimalista szerzeményeit, az ő stílusától homlokegyenest különböző Walker annyira jó munkát végzet, hogy egy percig nem lehet sajnálni, hogy rá lett bízva a feladat! Megközelítésben félúton Danny Elfman és Alan Silvestri között, a zeneszerzőnő bármely tónusváltást könnyedén lekövet. Mint a két említett komponista, Walker is személyiséggel ruházza fel munkájával a filmet. Az üldözős témával Carpenter is alig tud betelni. Szinte az összes akciójelenet alá beteszi, mégse válik unalmassá, sőt mindig sikeresen teszi nagyobbá és dinamikusabbá ezeket a részeket. A személyes kedvencem közülük, amikor a láthatatlan ember úgy próbál elmenekülni, hogy rohanás közben egyenként leveti az álcául magára aggatott ruhadarabokat. Shirley Walker ugyan az első nő volt, akire egy hatalmas stúdiófilmet bíztak, de nem jutott messzire vele. A mozi vesztesége végül a tévé nyeresége lett. A 2006-ban elhunyt Walker egyetlen számottevő elismerését az 1992 és 1995 között futott, klasszikussá vált Batman animációs sorozattal szerezte.

A Semmit szemnek! Chevy Chase fogyóban lévő komikusi energiájából kisajtolta a maximumot. Chase hozza, amit szokott, mégis a humorizálástól távol álló főgonosz az, aki viszi a prímet! Sam Neill akármikor lép színre, ördögi mosolyával magának követeli a filmet. Az írókat is megérdemli a dicséret azért, hogy a Neill alakította David Jenkins úgy tud végig egy komoly fenyegetés maradni, hogy lényegében csak két dolgot tesz az egész filmben: parancsokat osztogat és arcátlanul hazudik. Az se lehet véletlen, hogy a főhőst pont egy olyan a negatívjaként is felfogható árnyékügynök üldözi, akit a maga területén szintén joggal lehet láthatatlan embernek titulálni. Az írók apró, de nem elhanyagolható adalékokkal gondoskodnak, hogy ő és a többi mellékalak, mint Nick barátai vagy a tahó Richard megjegyzésre érdemessé válhassék. Így tud érvényesülni a jó érzékkel összeválogatott színészgárda. A szintén leáldozó csillagzatú Daryl Hannah az közülük, akinek a legkevesebbel kell dolgoznia, de az ő titka amúgy is elragadó egyéniségében van, mellyel sokadjára is elhiteti, hogy a bombázó külső mögött egy szende, szomszéd lány lakozik.

John Carpenternek a Semmit a szemnek! elvállalását sokáig felrótták. Rajongói elvárták tőle jellegzetes kézjegyét, melynek luxusát ezúttal nem engedhette meg magának. Carpenternek mondhatni úgy kellett képet festenie, hogy nem használhatta az ecsetét, mégis egy szórakoztató, gondosan összerakott alkotást tudott letenni az asztalra. Azért rá lehet ismerni vizuális megoldásaira és frászkeltési tudományából is ad némi ízelítőt. A trükkökről az egy évvel később a Jurassic Parkkal a számítógépes effektek forradalmát elindító ILM gondoskodott. Szakemberei a film korát figyelembe véve, de attól függetlenül is elképesztő munkát végeztek. A dohányzó, az esőben álló vagy csupán egy sminkarcból álló láthatatlan ember effektjei annyira ügyesen ki vannak dolgozva, hogy felháborító az, hogy nem csak díjakat, de még jelöléseket is alig kaptak a fiúk a munkájukért! Egy láthatatlan ember mindig remek alkalom az éppen aktuális trükkarzenál bevetésére. Carpenter, ahogy máskor is, él pimaszul szimpla és modern illúziókkal egyaránt. A visszatekintő narráció feleslegesen telepszik olykor rá a filmre, az az ötlet viszont bevált, hogy csak a néző számára a főszereplő akkor is látható, amikor a történet szerint nem az. Elkövettek azóta nem is egy próbálkozást a láthatatlan ember új életre keltésére, de még mindig John Carpenter filmje a legélvezetesebb.

ÉRTÉKELÉS: 80%