David Cronenberg filmjei sosem a könnyen emészthetőségükről voltak híresek, ám J.G. Ballard (A nap birodalma) könyvének a feldolgozása még tőle is súlyos volt. A vágyak megszállottságig fajuló kiélése már foglalkoztatta a testhorror korszakában, Ballard könyve pedig módot adott rá, hogy mélyebbre merüljön benne. A szerzőt se kellett félteni, a '60-as évek óta több műve is botrányt kavart. Az 1970-es, kísérleti jellegű The Atrocity Exhibitionnek az első példányait maga a kiadó zúzatta be rettegve az írásokban szereplő hírességek jogi lépéseitől. A könyv egyik fejezete "Karambol!" címre hallgatott, melyben Ballard az autószerencsétlenségek szexuális hatásáról lamentált. Érdeklődése a téma iránt tovább gyűrűzött, 1973-ban már egy egész regényt szánt neki. Ebben a magáról elnevezett főszereplő, James Ballard fétisévé válnak az autószerencsétlenségek. Bizarr közjátékként az írót nem sokkal a könyv befejezése után súlyos autóbaleset érte.

J.G. Ballard jobban járt, mint regényének szereplői. Felgyógyult sérüléseiből és még akkor is aktívan alkotott, amikor David Cronenberg elkezdett dolgozni a könyv adaptálásán. Az író-rendező számított rá, sőt talán remélte is, hogy filmje legalább annyira heves reakciókat vált ki, mint az alapanyag. Nem kellett csalatkoznia. A angol-kanadai koprodukcióban készült alkotás felingerelte a sajtót, melynek egyes képviselői az Egyesült Királyságban hangos, ámbátor sikertelen kampányt indítottak a betiltásáért. A film megítélését a világ egyéb tájain is a szélsőségek jellemezték. Volt, ahol mesterműként fogadták, máshol a rengeteg szexjelenet okán művészetnek álcázott pornónak kiáltották ki. Ez aztán lecsapódott a díjszezon beindulásával. Kevés rendező mondhatja el magáról, hogy alkotása elismerést szerzett Cannesban és egy felnőttfilmes díjkiosztón (igaz az alternatív kategóriában) egyaránt. A Karambollal sokan máig nem tudnak mit kezdeni, ám egy réteg, köztük az elismert Martin Scorsese, az évtized legjobb filmjei közé sorolta.

A rendező megtalálta az ideális főszereplőt James Spader személyében, aki soha nem rettent meg a lemeztelenedéstől. A szex, hazugság, videó Grahamjével ellentétben a Karambolban játszott James Ballardban nehezen találni bármi szimpatikusat, habár azon kívül, hogy filmproducer nem is tudunk meg róla semmit. Cronenberg nem szándékozik magyarázatot mellékelni szereplői viselkedésére, bővebb hátteret adni nekik a foglalkozásuknál. Őket kizárólag a szexuális perverzióik vonatkozásában mutatja be, mintha azon kívül nem is léteznének. Arra, hogyan jutott el Ballard és a felesége, Catherine (Deborah Kara Unger - Játsz/ma) addig, hogy a nemi életük ennyire unott legyen, még csak utalást se kapunk. Adja magát az a felületes magyarázat, hogy a házaspárnak az agyára ment a jólét és ezért az új fétis, de, ahogy megismerkedünk a karambolok iránt extrém vonzódást mutató társasággal, kiderül, hogy ennek a különös szenvedélynek az anyagi helyzethez nem sok köze van.

Valójában már a kezdetek óta észrevehető, hogy Ballardék nem csupán a szexuális életüket akarják feldobni, annál mélyebbre nyúlnak vissza a problémáik. Mindkettőjükkel egy intim kaland közepén találkozunk, melyek se örömöt, se kielégülést nem hoznak a számukra. Az, hogy ki a partner teljesen mellékes. Catherine-t már szinte megzavarja az élvezetben, melyet a testét egy repülőgéphez simítva szerez magának, amikor megjelenik húsvér szeretője. Ballardnak és a feleségének az aktusaik is olyan érzelemmentesek, mint ők maguk. Mikor végre beszélgetnek, akkor is eltompultak és sztoikusak maradnak. Nem túlzás, hogy közelebb állnak a gépekhez az embereknél. Mikor aztán Ballard elszenvedi az autóbalesetet, Cronenberg a hozzá illő modorban gyönyörködik a testi elváltozásokon, hús és fém házasságán. Az összeroncsolt kocsik formáit is bűvölettel vizslatja. A halott, torz kasznik egy idegen életforma kiszenvedett maradványaiként hatnak, ahogy állandó operatőrének, a most is elemében lévő Peter Suschitzky-nek a kamerája finoman végigsiklik rajtuk.

Ballardot a balesete hozza össze a Holly Hunter alakította orvossal, aki megismerteti őt egy kisebb szektával, melynek vezetője illegális rendezvényeken szokta rekonstruálni sztárok, például James Dean hírhedt autószerencsétlenségét. Az egyszerre taszító és vonzó Bob Vaughan (Elias Koteas - Az őrület határán) már nem szimplán szexuális élvezetet keres a karambolokban, egy vallást épített rájuk, melynek természetesen ő a prófétája. Hívei közt van egy kaszkadőr és az autóbalesetet szenvedett Gabrielle (Rosanna Arquette) is, aki már csak egy járógéppel képes mozogni. Ballard hamar felfedezi a Vaughan zavaros kinyilatkoztatásaiban lévő ellentmondásokat, de nem törődik velük. Cronenberg se tulajdonít jelentőséget a Vaughan által megpendített gondolatoknak, az ő ábrázolásában a köre alig több egy sima szexklubnál tele kényszeres, zavart személyiségekkel. Ballard még csak nem is vívódik azon, hogy távol kellene tartania magát és a feleségét olyasvalakitől, aki azon túl, hogy nyilvánvalóan őrült még veszélyes is rájuk nézve. Bár gyakran tűnik passzívnak és sodródónak, újranézve a filmet mindinkább az a benyomásom, hogy, ha a vágyai egy lépéssel előtte is járnak, ő nagyon is tudatosan követi őket.

A Karambol gondolatmenetbéli folytatása Cronenberg korábbi filmjének, a Videodromenak. Ballard ugyanoda tart, ahová Max Renn, ám neki mézesmadzagra sincs szüksége, hogy elmenjen a végsőkig. Ha a Videodrome pesszimista volt, akkor a Karambol a totális nihil. A szex végképp csak az érzékek stimulálásáról szól, azok viszont olyan szinten szét lettek bombázva, hogy elhalóban vannak. Több kell hát az érdeklődés felkeltésére, az ingerekre éhező szereplőknek pedig a leghalványabb esélyük sincs meg arra, hogy kikeveredjenek abból a spirálból, melybe kerültek. Míg Cronenberg legtöbb filmjében a leépülési folyamat része, hogy karakterei lassan nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, a Karambolban mindenkinek rég elveszett a morális iránytűje és a legkevésbé se izgatja őket a hiánya. Lökésre sincs szükségük, elég megmutatni a lehetőséget és gondolkodás nélkül ledobják magukról a kényelmetlen biztonsági övet. Cronenberg sarkított képet tár elénk. Világában nincs melegség, kötődés vagy bármiféle visszatartó erő. A Karamboltól nem idegen a pornográfia, viszont azt nem izgatásra használja, hanem horrorként. Más szóval ez a világ legnyomasztóbb szexfilmje. Az egymást érő, túlnyomórészt steril aktusokban a vonzó testek látványa se feledteti, hogy a résztvevők érzelmi nyomorékok, akik a bennük tátongó űrt sosem fogják tudni kitölteni. A pillanat hevében egy rövid időre tán megfeledkezhetnek róla, ám az izgalom, amit hajszolnak nem csak egyre nehezebben elérhetővé válik, de fel is zabálja őket. 

Elhajtva egy újabb karambol mellett Ballard észre se veszi benne a tragédiát. Felesége mindhiába ül le az egyik sérült mellé, így se tudja kikényszeríteni magából, hogy érezzen valamit. Megmaradt emberi mivoltuk egy olyan vékony máz csupán, amit Vaughan erőlködés nélkül kapar le. Ballardék mégse nevezhetőek az áldozatainak, sokkal inkább a partnereinek, ami mindkettőjüknél testi együttlétig megy el. A film végére teljességgel az ő szintjére kerülnek, ahol már nem annyira a karambol az ajzószer, hanem a halál. A befejezésben Cronenberg gonoszul beetet, hogy Ballard mégis ráébredt arra, hogy túl messzire ment, azonban egyetlen mondattal ("Talán majd legközelebb!") a tudtunkra adja, hogy pont az ellenkezőjéről van szó. A zárókép reménytelensége minden egyes alkalommal úgy ég belém, amitől nehéz szabadulni, de azt hiszem addig jó ameddig fel tud zaklatni. A Karambol holtversenyben a Meztelen ebéddel a legsötétebb látlelet Cronenbergtől az emberi természetről. Howard Shore hangulatkeltésben újfent erős zenéje és a nagyszerű, bevállalós színészgárda segíti a befogadhatóságát, azonban csak annak lehet ajánlani, aki nem bánja, ha egy film arra emlékeztet, hogy milyen ocsmányak tudunk lenni. 

ÉRTÉKELÉS: 90%