Egykor úgy tartották, ha egy filmnek van egy sztárja és egy rendezője, akik egyszer már sikert arattak együtt, akkor az a film megérett rá, hogy zöld utat kapjon. Egy olyan bizonytalansággal teli hivatásban, mint amilyen a filmszakma, jól jön egy biztosnak hitt pont, azonban egy összeszokott páros acélosságát nincs más, ami keményebben próbára tenné, mint egy nem várt kudarc. Egy városban, ahol annyit érsz, amennyit az előző filmed hozott a konyhára, kétszer is meg kell gondolni, hogy kivel társulsz legközelebb, ez pedig egy barátivá vált együttműködést is haza tud vágni. Tartson akár évtizedek óta. Ha egyszer már nem tudják kihozni egymásból a legjobbat, akkor meglehet tényleg ideje venni a kalapot, ahogy tette az alábbi öt, régóta együtt dolgozó rendező-színész kettős is!  

Lumet-Connery: Családi ügy (1989)

Sidney Lumet a 12 dühös ember óta a realista bűnügyi történetek mesterének számított. A rendező a Bond-filmekkel sztárrá vált, de színészként még nem elfogadott Sean Conneryvel az 1965-ben bemutatott, a kritikusokat két vállra fektető A domb során alakított ki gyümölcsöző munkakapcsolatot. Bár nem minden közös munkájuk aratott osztatlan sikert, Connerynek Lumet kezei között sose kellett tartania a beskatulyázástól. A Gyilkosság az Orient Expresszen 1974-es feldolgozása mindkettejük karrierjének egyik sokat emlegetett fénypontja lett. Ezek után sokáig külön utakon jártak, ám míg Connery a '80-as években reneszánszát élte, addig Lumetet egyre inkább elhagyta a szerencse. Újbóli összefogásukhoz megnyerték filmjükhöz az Esőember Oscar-győzelméből érkező Dustin Hoffmant és az akkoriban hihetetlenül felkapott Matthew Brodericket. Mindenki azt hitte, hogy ez az aranycsapat nem veszíthet, egy ír família három generációnyi apa-fiú problémáit egy labor kirablásával körítő filmjüket mégis érdektelenség fogadta. A Családi ügy egyszerűen nem működött. Sean Conneryt a közönség nem akarta gyarló nagypapiként látni, ahogy ő is inkább fordult a jövőben a vonzerejét jobban kamatoztató alkotások felé. Vele ellentétben Lumetnek továbbra sem sikerült megtalálni a közös hangot a mozinézőkkel. Akármivel próbálkozott, rendezései hamar elmerültek a süllyesztőben. Utolsó munkáját, a Mielőtt az ördög rádtalált a kritikák nagy visszatérésként ünnepelték. Lumet kilenc évvel Connery előtt, 2011-ben hunyt el.

Pollack-Redford: Havanna (1990)

Sydney Pollack és Robert Redford barátsága még 1960-ban kezdődött és majd egy fél évszázadig tartott. Hosszas pályafutásuk során nem kevesebb, mint hét alkalommal dolgoztak együtt. Ez idő alatt a legkülönbözőbb műfajokban arattak közösen babérokat. Legyen western (Jeremiah Johnson) vagy kémthriller (A keselyű három napja), ha Pollack volt a rendezői székben, Redford pedig a kamera előtt, úgy tűnt, hogy ez a páros nem tud hibázni. A Filmakadémiát is puhára főző Távol Afrikától után vágtak bele egy újabb romantikus eposzba, azonban a '70-es évek óta a gyártási pokolban sínylődő forgatókönyv életre keltésével túl nagy fába vágták a fejszéjüket. A Kubában játszódó, de az országgal való problémás kapcsolat miatt máshol leforgatott film felvételei öt hónapig elhúzódtak. Az egyetlen jó, ami ezalatt történt egy rövid életű románc volt Redford és a szerelmét alakító Lena Olin között. A 40M dollárt felemésztő, a régi Hollywood hagyományait feleleveníteni próbáló filmet keresztre feszítették a kritikusok főképp a Casablanca szégyentelen lenyúlása miatt, a moziba járók pedig messzire elkerülték. A költségei negyedét se tudta összeszedni hazájában. A dögunalmas hiúsági projektként értékelt Havanna olyan durván odavágott mind Redford, mind Pollack reputációjának, hogy nagyon kellett nekik egy biztos siker, amit sajnos már külön értek el. Előbbi a Komputerkémekkel, utóbbi A céggel. Pollack Harrison Forddal próbálta meg pótolni egykori alkotótársát, de a vele való együttműködés enyhén szólva nem vált be. Pollack 2008-as haláláig nem is egy Oscar-jelölt film producere volt, Redford pedig a mai napig tisztelettel és szeretettel emlékszik vissza rá és közös éveikre.  

Carpenter-Russell: Menekülés Los Angelesből (1996)

John Carpenter és Kurt Russell legelőször egy Elvisről szóló 1979-es tévéfilmet forgattak együtt, amit azóta se sokan láttak. Legközelebb már fordult a kocka, hisz a Menekülés New Yorkból sebtiben csatlakozott Carpenter kultikus rendezéseinek sorához. További két összefogásuk, A Dolog és a Nagy zűr kis Kínában értékei csak utólag lettek felfedezve, Russell mégse tett le a tervéről, hogy Carpenterrel visszatérjenek a belőle akcióhőst faragó Snake Plissken kalandjaihoz. Erre 15 évet kellett várnia. A folytatásra végül rábólintó Carpenterre egy nála magasnak számító, 50 milliós költségvetést bíztak, amivel látványosan nem tudott mit kezdeni. Azzal a legtöbben egyetértettek, hogy Kurt Russell menti, ami menthető, Carpenter rendezését viszont a trükkökkel egyetemben (pl. a hírhedt tengeralattjárós illetve szörfös jelenetet) röhejesnek találták, ahogy azt se díjazták, hogy pontról-pontra felmondta az előző film cselekményét, újrafeldolgozva azt, nem pedig folytatva. A maga módján így is szórakoztató Menekülés Los Angelesből totális megszégyenülése folytán a tervezett harmadik részt ejtették. Russell és Carpenter között ugyan megmaradt a jó viszony, szakmailag elváltak útjaik. A meg nem valósult trilógiazáróból a rendező átmentette az ötleteit élete legnagyobb kudarcába, A Mars szellemeibe, mely után évekig nem hallatott magáról. Utoljára a 2010-es The Ward c. horror kedvéért tért vissza a rendezéshez, amiben Johnny Depp legnagyobb rémálma, Amber Heard játszotta a főszerepet. Carpenter zeneszerzéssel tölti öreg napjait és tekintve, hogy Russell egy ideje a visszavonulást fontolgatja, jelenleg a nullához közelít az esélye, hogy valaha megint együtt dolgoznak. 

Scott-Crowe: Robin Hood (2010)

A Gladiátor nyerő csapattá avatta a filmet rendező Ridley Scottot és a címszerepet játszó Russell Crowe-t. Ezt némi fáziskéséssel meglovagolva a páros 2006 és 2010 között egyhuzamban négy közös filmet küldött a mozikba. Közülük egyedül a Denzel Washingtonnal erősített Amerikai gengszter keltett feltűnést, pedig a Bor, mámor, Provance és a Hazugságok hálója is megérdemelte volna! Utoljára Scott és Crowe egy a Robin Hood-legendát újraértelmezni szándékozó alkotás kedvéért egyesítették erőiket. Ahogy az Hollywoodban nem ritka, a projekt egész másnak indult, mint, ami lett belőle. Eredetileg Notthingham seriffje lett volna a főszereplője, aki afféle középkori nyomozóként próbálja kézre keríteni az ebben a felfogásban kevésbé népi hősként ábrázolt Robin Hoodot. A rengeteg átírás során az is felmerült a seriff és Robin Hood legyenek egy személy. Ridley Scott a forgatás közepén is folyamatosan átalakíttatta a forgatókönyvet, ami egyre jobban közelített egy hagyományos Robin Hood-feldolgozás és egyben a Gladiátor receptje felé. Ez nem kevés feszültséget okozott Scott és Crowe között, azonban a stúdiónál olyannyira bíztak a produkcióban, hogy 200 millió dollárt lapátoltak bele. A folytatásokat vizionáló reményeket hamar szertefoszlatták a langyos visszajelzések. Russell Crowe vitte el a balhé egy jelentős részét, akit cikiztek az akcentusa miatt és, hogy túl öreg volt Robin Hoodnak. Crowe és rendezője egy ideig versenyt futottak, hogy ki nyúl a legközelebb mellé, ám az legalább elmondható, hogy az alkotókedvük elválva se csökkent.  

Burton-Depp: Éjsötét árnyék (2012)

Náluk összeillőbb páros kevés akad: Johnny Depp megtalálta Burton személyében a rendezőt, aki világot teremt legkülöncebb átalakulási igényeihez, Tim Burton pedig benne, aki életre kelti egyedi fantáziájának szüleményeit. Az élesen eltérő Ollókezű Edward, Ed Wood és Az Álmosvölgy legendája nyomán nem sejthettük mit várhatunk tőlük legközelebb, csak azt, hogy megéri rá várni! Depp szupersztárrá válásával aztán elkezdték nagyüzemben ontani a közös filmeket. A Charlie és a csokigyár anyagi sikere még elnyomta azok hangját, akik szerint manírokat vettek fel, de az Alice csodaországban esetében már a kassza sűrű csilingelése se fedte el a bírálatokat. Nyolcadik közös filmjük, az Éjsötét árnyék ideális lehetett volna rá, hogy befogja a károgók száját. Depp, mint családcentrikus vámpír a '70-es években? Ide vele! A horror-vígjátékra egy halom pénzt vertek el, amiből jóval kevesebb csorgott vissza a vártnál, ezúttal pedig nem voltak védőhangok, melyek kultuszt fontak volna a bukás köré. A kritikák olyan szavaktól visszhangoztak, mint a fókuszálatlanság és a Burton valamint Depp nevével együtt emlegetett megfáradt jelző. A film vége azt sugallta, hogy a készítők folytatást szeretnének, de ezt utóbb tagadták. Depp az Alice második részét már Tim Burton rendezői közreműködése nélkül készítette el, ami felért egy hivatalos válási papírral. Producerként Burton igaz fel lett tüntetve, ám ez már a Mindörökké Batman esetében se jelentett sokat. Azóta mindkettőjük pályája többé-kevésbé félresiklott. Sansztalan, hogy visszatérjenek az élvonalba, azonban még mindig nem késő, hogy egymásnak adjanak egy újabb lehetőséget!