Daniel Craig egy mázlista. Különleges helyzetből kezdhette el karrierjét James Bond szmokingjába bújva és úgy is fejezhette be. Első filmje, a Casino Royale az alapjairól indította újra a szériát, most pedig példátlan módon lezáró epizódot is kap. Az, hogy a Nincs idő meghalni a 25. Bond-film a várttal ellentétben korántsem lett meghatározó, ami nem is baj. A sorozatot istápoló Barbara Broccoli és Michael G. Wilson okultak a Halj meg máskor! fiaskójából és elejét vették, hogy a filmet maga alá temesse a megfelelési kényszer. Produkciójuk nem próbál minden áron a valaha volt legnagyobb Bond-kaland lenni, épp ellenkezőleg. Egy jóval személyesebb tónust ütnek meg vele, ami illeszkedik ahhoz az újító szemlélethez, mellyel elindították a Craig-érát. Egy korszakot, ahol Bond folyamatosan kereste a saját identitását hol jobban, hol kevésbé támaszkodva a múltra, kétkedve abban mit követel a jelen, és teljes homályban azt illetően, hogy merre tartson a jövőben.

Újfent megkísérelték, hogy a film közvetlen folytatása legyen az előző résznek. A Quantum csendjében az események közepébe rántottak, a néző pedig csak kapkodhatta a fejét miként próbálta felvenni újra a cselekmény fonalát. Ezúttal lassabban építkeznek, azonban gyenge alapokra. A Spectre félresikerültsége a vele magát kényszerűségből szorosan összekötő új részre kegyetlenül megbosszulja magát. A rendezést is magára vállaló Cary Joji Fukunagának és írótársainak Bond átgondolatlanul visszahozott ősellenségét és egy ritka halovány, mégis a nagy szerelemmé kinevezett Bond-lányt kellett izgalmassá gyúrnia. A 007-es ügynök előzőleg ugye otthagyta a kémbizniszt, immáron a harmadik alkalommal, amivel Daniel Craig lett a munkáját legjobban utáló James Bond a filmtörténetben. Az önkéntes nyugdíjazás a nála közel húsz évvel fiatalabb csaj oldalán se csupa idill és l'amour. Bond érzi, hogy Madeleine (Léa Seydoux) valamit titkol előle. Nem kell sok, hogy a konfliktus szó szerint berobbanjon. Bondot a Spectre árnyéka követi, szerelmét pedig egy ennél is veszélyesebb alak, aki bosszút kíván állni a terrorszervezeten csavaros tervébe mindkettejüket bevonva.

A múltat le kell zárni - mondják el nagyon sokszor, hogy a filmet csak fél füllel hallgató vécés néni is feltétlen megértse. Ellentmondásos gondolat ez egy sorozatban, mely még mindig annyira kötődik saját örökségéhez, hogy anélkül létezni is képtelen. Mindjárt a kezdésben megkapjuk a nosztalgiakezelést ezüst Aston Martinnal, kütyükkel és utalásokkal az Őfelsége titkosszolgálatábanra, melynek jelentősége csak később nyeri el az értelmét. Nem mintha panaszkodnék a fan service miatt, mert akkor kel végre életre a Nincs idő meghalni, amikor hagyják, hogy csak egy laza Bond-film legyen. Szép és jó, hogy a 007-es lelkére is szánnak időt, mégis az érzelmes percekben nehéz nem arra gondolni, mennyire hiányzik az, amikor ezekkel a filmekkel simán csak szórakoztatni akartak. Arra nagyon büszkék Broccoliék, hogy ez a Bond egy érdesebb, de sebezhető emberi lény, ám nem a lelkéért szerettük őt, hanem, mert ő volt a világ legmenőbb kéme. A Craig-éra igyekezett rétegeket pakolni rá, mivel az ma már illetlen, hogy Bond azért fektesse meg egyik bombázót a másik után mert jó neki. Nem, ő ezt azért teszi mert sérült. Hát hogyne!

Joggal lehetett tartani tőle, hogy a MeToo-mozgalom fenyegető szele James Bondot is utoléri, ha nem is a fejét, de a golyóit követelve. Mikor kiderült, hogy a sztori szerint távollétében egy fekete csajjal pótolták őt, az internet konzervatívabb szekciója egy emberként kezdte előre temetni a filmet. Felesleges volt. Ha valamivel tisztában vannak a készítők, akkor azzal, hogy nem Bondon keresztül kell megnyerni a harcot a női egyenjogúságért. Bedobják ugyan csalinak, hogy aztán olyan ijedten rántsák ki, mintha Sean Connery szelleme személyesen pofozta volna helyre az agyukat! Nem tudom kinek köszönhető, talán épp a forgatókönyv kicsinosítására felvett Phoebe Waller-Bridgenek, de az érzékennyé vált női témát könnyed iróniával kezelik. Szigorúan véve megúszós taktika ez a javából, ami visszavezet ahhoz, hogy akármennyire is kapálóznak az új felé, mint fuldokló a mentőöv után, ahhoz túlságosan be vannak rezelve, hogy elkötelezzék magukat a totális innováció mellett. Ana de Armas és Lashana Lynch lövöldözhetnek kedvükre és jó, hogy ezért cserébe még Bond ágyába se kell bebújniuk, de ennél többet is kezdhettek volna velük! 

Ha két szóban kellene összefoglalni mind a filmet, mind az egész újraindított Craig-érát, akkor azzal sommáznám, hogy majdnem sikerült. De tényleg, meglepően közel jártak ahhoz, hogy véghezvigyék a szándékukat, csakhogy a kivitelezésbe ordas hibák csúsztak! Daniel Craig tette meg a sikerért a legtöbbet. Amilyen nehéz volt elfogadni őt, épp annyira lehetetlen lett elválasztani Bondtól. A maga képére formálta és hozzá is adott. Nem ő tehet róla, hogy a részről-részre kapott karakterívét a hirtelen irányváltások úgy megtépázták mintha a Beugró című rögtönzős műsor váltólázában vett volna részt. Az első két filmben még kezdő ügynök volt, hogy a Skyfallban a semmiből félig kiégett profiként térjen vissza. A Quantumból Spectre lett, mivel felszabadultak a jogok és gyorsan azt is el akarták hitetni velünk, hogy titokban végig ez a szervezet mozgatta a szálakat. Közben visszahozták Moneypennyt, a kütyüfelelős Q-t, lett egy régi-új főnök, vagyis múlt és jelen látszólag kezdett egybesimulni, hogy aztán ismét felüsse a fejét, hogy nincs irányvonal, amit követnének.

Ebből a vadul rotyogó üstből, amibe össze-vissza dobták bele a hozzávalókat, kellett Cary Joji Fukunagának minden igényt kielégítő levest főznie. Az, hogy az újrakezdésre fűzte fel a történetet egész okos volt. James Bond meg a család egy olyan dolog, amit korábban csak abban a vonatkozásban vizsgáltak, hogy halottak, most viszont emberünknek egy nagyon is élő famíliát kell megvédenie. Kár, hogy hiába terpeszkedik a film 163 bőséges percen szét, arra mégse jut idő, hogy néhány vázlatosan felvetett gondolatnál és poros műfaji sablonnal tovább jussunk. Halálosan komoly fejjel képesek megjátszani olyan fordulatokat, amik mellé már húsz éve is idézőjeleket próbáltak rajzolni azok, akiknek volt bőr a képükön élni velük. Bosszú a régi haver halála miatt? Pipa. Mentőakció az elrabolt szerettekért? Pipa. Mindebből adódóan a film egy érdektelen, tucatszor megélt lezárásba torkollik, aminek az egyetlen eredeti része is vitatható módon lett megoldva.

Az agyament ötletként Bond rokonává tett terrorvezér volt tán a Spectre leggyengébb láncszeme. Az itt alig pár percre feltűnő, Hannibal Lectert imitáló Blofeld a látványosan felvezetett kihallgatási jelenetben kész csodaként működni kezd. Inkább az írók, mint a továbbra is tévelygő-túlzó Christoph Waltz szerepformálása dicsérhető azért, hogy a Bond iránt érzett fortyogó gyűlölete tapinthatóvá válik legalább egy rövid időre. Az őt váltó Rami Malek kiigazíthatta volna, amit Blofelddel elszúrtak, csakhogy elfelejtették megírni a szerepét! Lehet abban bíztak, hogy ő majd jelenlétével elvégzi a munkát helyettük, azonban a kívül-belül torz Lyutsifer Safinként a legtöbb, ami telik tőle, hogy ijesztően gúvassza a szemét. Pedig kezdetben még érdekes lehetőségeket sejtet, hogy aztán olyan zavarosan váltson a szokásos világuralmi terveket dédelgető főgonoszba, amit olybá tűnik maga a színész se vesz be. Safin nem egy méltó ellenfél. Azzal, hogy mégis neki jut a kitüntetés, hogy megcselekedje, amibe nála sokkal kiemelkedőbb Bond-gazemberek sora belebukott, a film tökön lövi magát.

Most pedig el kell spoilereznem a folytatás jól titkolt végső csavarját: Bondot bizony kinyírják a Nincs idő meghalniban! Megölni egy ikonikus mozihőst kényes művelet. Ha nem a kellő tisztelettel és műgonddal viszik véghez a remélt drámai hatás helyett dühödt csalódottságot vált ki. Ahogy itt kivitelezik még azt sem. Először is nincs veszteségérzet, ha egyszer már most tudjuk, hogy Bond (egy másik színész megformálásában) garantáltan visszatér! Ami marad az egy hamis, patikamérlegen kimért, átlátszó érzelmi manipuláció. Daniel Craig Bondjának sírba rakása nagyratörő elképzelés volt, ami a megfelelő kezekben állakat ejtett volna le. Ehhez viszont jó előre eldöntve fel kellett volna építeni az ide vezető utat kezdve az első Craig-filmmel, nem pedig az utsó pillanatban gondolni egyet és otrombán lökdösni a karaktert a mesterkélten kimódolt végzete felé. A szintén lehangolóan zárt Őfelsége titkosszolgálatában visszaidézésével nosztalgiaködbe burkolva dörgölik az orrunk alá, amit éreznünk kellene, ezzel viszont pont, hogy kiölik a búcsúból a valódi érzelmeket.

A Craig-éra hullámzó színvonalával eleve hátrányból indultak, hogy filmjeik egy szép egységet alkossanak, de azt a javukra kell írni, hogy az idő előrehaladtával a hibáik egy részéből Broccoliék tanultak. A Nincs idő meghalni lehetetlen vállalása volt, hogy tragikus csúcspontba rendezze a rebootot, ami még az útja közepén is bizonytalanságot mutatott azt illetően, hogy merre tart. Ha erős női karakterekkel nem is, de szórakoztatóakkal színezni tudta a hagyományosan férfiközpontú franchise-t. Önmagában értékelve határozottan jobb film, mint a Spectre, a maga módján mégis ugyanolyan elhibázott folytatás. Böszme lyukak rondítják a történetet, főgonosza pedig még egy Marvel-moziba is kevés lenne. A zenét szerző Hans Zimmer az, aki becsülettel teszi a dolgát. Nem úgy a CGI-ért felelősök. Fukunaga próbálkozik vizuálisan és tartalmilag is magasra tenni a lécet, ám mindkét téren meg-megbotlik. Nem mellesleg az akciójelenetekkel Bond-mércével mérve túlnyomó részt csupán a közepes szintet hozza. Azt már sose tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha Danny Boyle kezében hagyják a rendezést. Nála lehet nem fogyott volna ki a kraft a filmből a végső leszámolás előtt és az érvágásra buzdítóan szörnyű Billie Eilish-daltól is mentesültünk volna.

(A Westendben a vetítés minősége újfent kritikán aluli volt! Aki jót akar, kerülje azt a mozit!)        

ÉRTÉKELÉS: 60%