A konspirációs thrillerek kisebb reneszánszukat élték a '90-es években, ám ennek a korszaknak a filmjei már jóval kevésbé festettek nyomasztó képet, mint a két évtizeddel korábbiak. A zsáner feléledéséhez nagyban hozzájáruló John Grisham regényeiből készült alkotások elsősorban a szórakoztatásra törekedtek, így a Halálos fegyver-filmek csapatától se volt más várható mikor nekivágtak a műfajnak. A forgatókönyvet a nem sokkal később Oscar-díjat nyert Brian Helgeland szállította, akit a rendező Richard Donner rántott ki néhány évvel korábban a karrier halálzónából. Bár előző közös munkájuk, a Bérgyilkosok nem aratott épp osztatlan sikert, Donner bízott Helgeland tehetségében. Erről sikerült meggyőznie az akciófilm specialista producert, Joel Silvert is, aki új csapásvonalat keresett miután a recept, melyre addigi nagyágyúi épültek, kezdett kimenni a divatból.

Mel Gibson közeli barátja volt mind Donnernek, mind Silvernek, ezért nem volt nehéz megszerezni a főszerepre. Mellé a készítők eredetileg Gibson Maverick béli partnerét, Jodie Fostert nézték ki, aki azonban visszautasította az ajánlatot. A helyére az akkor egy nagyobb karrierválságon áteső Julia Roberts került. Több komoly bukás után neki sürgősen szüksége volt egy biztosnak ígérkező sikerre, ám az Összeesküvés-elméletre keresztelt alkotás sajnálatos módon nem váltotta dollárokra az elvárásokat, melyeket az ő és Gibson neve toronymagasra lőtt be. A film szimplán behozta az árát, így mindenki gyorsan tovább is lépett, akció-thrillerük pedig apróbetűs mondattá zsugorodott az életpályájukon. Azonban, ha kis számban, de akadtak, akik szerint Donner rendezése jóval több volt egy tisztességesen összerakott thrillernél a futószalagról.

A filmet Magyarországon 1998. januárjában mutatták be, ami ellentétben az Egyesült Államokban megszokottal, a legmozgalmasabb bemutatási időszaknak számított. Azt, hogy mennyire más időket éltünk jelzi az is, hogy ebben a hónapban mindössze egyetlen szinkronnal ellátott premier akadt: James Cameron konkurenciagyilkos Titanicja. Ennek közel egy heti bevételét hozták össze Gibsonék nálunk januárban úgy, hogy elseje óta játszották filmjüket. Ezzel a toplista második fokára verekedte fel magát kicsivel megelőzve hazánk saját kis blockbusterét, A miniszter félrelépet. A népszerűsége csúcsán álló Cinema filmmagazin olvasói is a hónap legkedveltebb mozijának választották meg, szóval elmondható, hogy az Összeesküvés-elmélet legalább minálunk megtalálta a közönségét.

A történet szerint Mel Gibson egy Jerry nevezetű fura taxist játszik, aki őrült teóriákkal szokta traktálni nem csak az utasait, hanem a Julia Roberts alakította ügyészhelyettest is. Bár a reklámkampányban azt hangsúlyozták ki, hogy a cselekmény beindítója az lesz, hogy Jerry megannyi összeesküvés-elmélete közül végre egy bejön. Hamarjában kiderül azonban, hogy a kulcs Jerry múltja, minden más elterelés. A forgatókönyvet jegyző Helgeland sűrű hálót sző, hogy ezt elfedje, és igen jól csinálja. Nem feledkezik meg a labdákról, amiket feldob és egy frappáns analógiával magyarázza meg, hogy miért nem emlékszik a főszereplő a megoldást jelentő eseményre. Egyedül a milliárdos halála, ami valójában sehová se fut ki, ám ekkora annyira elragad a film sodró lendülete, hogy ez szinte fel se tűnik. Donner akciófilmes tempót diktál több, mint két órán át, Helgeland pedig remekebbnél remekebb dialógusokkal tölti be az üldözések és menekülések közti szüneteket. A John Lennon gyilkosánál megtalált Zabhegyező beépítése vagy Jerry fejtegetése arról, hogy a magányos merénylőknek mindig három nevük van, olyan finom kis adalékok, amik jelzik, hogy az író beleadott apait-anyait. 

Helgeland mintha csak attól rettegett volna, ez lesz az utolsó alkalom, hogy bizonyítson. Egyszerre állítja hát szellemesen pellengérre és helyezi csatasorba az összeesküvés-elméletek toposzait. Jerry teóriái visszatérő humorforrást jelentenek számára, másrészről egy pillanat alatt drámai váltást tud eszközölni velük és kirajzol egy meggyötört, magányos férfit belőlük, aki bármikor a történet veszélyforrásává fordulhat. Mel Gibsonnak igen hálás szerep ennek a dilinósnak az eljátszása, megkockáztatom, hogy élete legjobb alakítását nyújtja! Egy jó darabig úgy tűnik, hogy Julia Roberts csupán a megvédendő nő lesz a sztoriban. Helgeland fokozatosan helyezi őt a fókuszba, egy átlagos szerelmi szálnál jóval többet felkínálva. Jerry és Alice bonyolult kapcsolata a hajtóerejévé válik a történetnek. Vonzalom csupán a férfi részéről merül fel, a női oldaláról inkább szánalomról beszélhetünk, ami a film végére önmagukat háttérbe helyező törődéssé kristályosodik ki mindkettejük részéről. 

Technikai szinten a film rendkívül egyben van. A szikla operatőre, John Schwartzman ezúttal is csúcsformában volt, de a Coen-tesók házi zeneszerzőjeként ismert Carter Burwell is sokat hozzátesz az összképhez hol játékos, hol adrenalinfokozó dallamaival. A több műfajt megjárt rendező, a tavaly elhunyt Richard Donner évtizedekre visszanyúló profizmusa ott dolgozik az összes jelenet alatt álljanak középpontban akár a párbeszédek, akár az akciók. Jerry menekülése az elmegyógyintézetben csordultig van feszültséggel, de kiválóan lett összerakva a nagy üldözés is, melynek egy pontján az alkotók rafinált módon idéznek meg egy kevésbé népszerű Hitchcock-thrillert, a Szakadt függönyt. A film egyedül a végkifejletben nem képes megfelelni a maga által felállított lécnek. A szálak elvarrása gyorsan és viszonylag feltűnésmentesen zajlik le. Hálátlan búcsú ez a film egyébként emlékezetes főgonoszától, akit a más oldaláról ismert Patrick Stewart játszik parádésan. A színész rendelkezik azzal a tőle meglepő adottsággal, hogy tud fenyegető, sőt hátborzongató lenni, ugyanakkor az is elhihető róla, hogy az ember bizalmába képes férkőzni.

Az Összeesküvés-elmélet még mindig a legkevesebbet emlegetett darabja Donner és Gibson közös munkásságának, de annyit elért az évek folyamán, hogy a konspirációs thrillerek megbecsült darabjává váljon. Ebben segítette, ami a maga idejében gátolta: más, mint, amit vártak tőle. Könnyed, de nem annyira, mint egy Halálos fegyver folytatás. Hitchcock szelleme lengi be abból a szempontból is, hogy közönségfilm a lehető legjobb értelemben. Két vonzó sztárral csábít be, akiket van bátorsága inkább színészként kamatoztatni. Brian Helgeland forgatókönyve érzelemgazdag, gyors és fordulatos. Képes poénokat szórni az izgalmak közé úgy, hogy azok ne lógjanak ki. Ez a nagyszerűen kiegyensúlyozott kettősség leginkább a főszereplőn érhető tetten, a zavart Jerryn, aki egyszerre komikus és tragikus figura. Az internet kora előtti összeesküvés hívők mintapéldánya ő, akinek ebben a nem kicsit megváltozott világban is ugyanolyan szórakoztató az utasa lenni.

ÉRTÉKELÉS: 90%