Ugyan az akció-vígjátékok a legnépszerűbb műfajkoktélok közé tartoznak, az erőszak és a humor kombinálását egy határon túl mégis rizikósnak szokták ítélni. Mikor hát az érettségi találkozója után Tom Jankiewicz előállt ötletével a hazalátogató bérgyilkosról, ódzkodó producerekbe ütközött. A koncepcióban rejlő lehetőségek azért felkeltették néhányak figyelmét, mint Kiefer Sutherlandét, aki hiába próbálkozott zöld utat kiverekedni a forgatókönyvnek. Jankiewicz írása ott porosodott egy fiókban egész addig míg John Cusack ki nem szúrta magának. Az egykori tinicsillag nagyon határozottan építgette karrierjét és úgy látta eljött az ideje, hogy ne csak sztárja, hanem producere is legyen a kiszemelt projektnek. Cusack barátaival újraírta a forgatókönyvet, emellett maga választotta ki a rendezőt és a partnereit. Már csak a családbarát Disneyt kellett rávennie, hogy álljon be a film mögé.

Cusack szerencséjére a cég vezetői között ott volt Joe Roth, aki roppant okosan sztárok sokaságával alakított ki baráti kapcsolatot. A nekik tett szívességeket később beváltotta mikor saját stúdiót alapított és többek közt Cusack főszereplésével elkészítette az Amerika kedvenceit. Roth kijárta, hogy az Otthon, véres otthonra keresztelt film sínre kerüljön és protezsáltjának a nehezen eladhatónak tartott alkotás felett szabad keze legyen. Cusack a rendezést George Armitage-ra bízta, aki a '70-es években készített pár B-kategóriás kultfilmet, azonban az utolsó alkotása az észrevétlenül elbukott Miami Blues volt még 1990-ben. Armitage munkásságának bár nem volt nagy közönsége, rajongói közt volt Tarantino, az említett film pedig pont jó volt arra, hogy meggyőzze Cusackot megtalálta az emberét. 

Az Otthon, véres otthonban John Cusack játssza Martin Blanket, a rossz passzban lévő bérgyilkost, akinek épp a szülővárosában kell a hidegre tennie a következő célpontját. Tőle szabályosan rettegő pszichológusa (Alan Arkin) és akaratos titkárnője (Joan Cusack) tanácsára beadja a derekát, hogy a lehetőséget kihasználva elmenjen az éppen akkor megrendezésére kerülő tíz éves osztálytalálkozóra és megkeresse a gimis szerelmét (Minnie Driver), akit azóta se tudott kiverni a fejéből. Mindeközben az elszúrt illetve elhappolt melók miatt többen is célkeresztjükbe veszik őt. Kormányügynökök és riválisok vadásznak rá, akik mindent elkövetnek, hogy ez legyen minden idők legzűrösebb osztálytalálkozója. 

A forgatás kreatív légkörben zajlott. Armitage szerint minden jelenetnek három verziója készült. Egy, ami ragaszkodott a forgatókönyvhöz. Egy kicsit elszállt. És egy, amiben bármit szabadott. A film összevágásánál rendszerint a legutóbbi kategóriába eső snitteket részesítették előnyben, így felszabadult improvizációkkal töltődtek fel a jelenetek. Cusack eleve úgy akarta, ha már ennyi remek színészük van, akkor hagyjanak teret az ötleteiknek. Ebben a szellemben a Martin Blanket a maga kis bérgyilkos céhébe beszervezni igyekvő Grocer még bolondabb lett. Az őt alakító Dan Aykroyd jópár flúgos elképzeléssel, rögtönzéssel gazdagította a filmet. A hangulat elkapta Minnie Drivert is, aki mikor szerepe szerint újra látja tíz éve felszívódott szerelmét, egy hirtelen ötlettől vezérelve lesmárolta Cusacket. A film végül csak visszafogott sikert aratott az amerikai mozikban, ezért nálunk egyből a tékákba került. Ahhoz azért elég jól fogadták, hogy később Cusack megpróbáljon egy második részt összehozni. Sajnos csak egy szellemi folytatás lett belőle, a Jó üzlet a háború, ami a túl sokat próbál markolni, de keveset fog klasszikus példája lett.

Az Otthon, véres otthon elismerésre méltó lazasággal lavíroz a jócskán eltérő műfajok között. Az egyik percben még két kézzel szórják benne az ólmot, mint egy John Woo-filmben, a következőben pedig egy aranyos szerelmi történet zajlik. A rengeteg improvizáció ellenére az alkotók nagyon átgondoltan mesélik el sztorijukat. A legszebb az egészben, hogy a történet a bérgyilkosos csavar nélkül is működne. Cusackék jó humorral veszik végig az osztálytalálkozók jellegzetes történéseit. A régi arcokkal való újratalálkozás felszínes, vagy épp nagyon is valódi örömét. A szembesülést a múlttal, hogy kivel mi lett és, hogy ebbe mennyire nem illik bele egy gyilkos, akinek a foglalkozása nem a legjobb csevegési téma. Előfordul, hogy az alkotók néha sötét vizekre eveznek, mint mikor a találkozó közepén meg kell szabadulni egy hullától, de a film még ezekben a véresebb pillanatokban is megőrzi a könnyedségét. Cusack ad némi ízelítőt belőle, hogy akcióhősnek se utolsó. Verekedni a színészt egy világbajnok harcművész, Benny Urquidez tanította meg, akinek egy kisebb, de annál testhezállóbb szerepet adott és, akivel később a Con Airben is együtt dolgozott. 

Meglehet, hogy Cusack fejben már ekkor következő saját produkciójára, a Pop, csajok, satöbbire készült, mert a filmet teletömte jobbnál jobb zenékkel. A filmet idézve a nosztalgikus bakelitkorongoké a főszerep. Így kap helyet egymás mellett a The Clash, a Guns N' Roses és a The Cure is. Talán nem véletlen, hogy Cusack szerelme a filmben lemezlovas. Az Otthon, véres otthon messze nem olyan durva, mint azt a magyar cím sugallja. Valójában egyike azon alkotásoknak, amiket bárhol-bármikor elő lehet venni és élvezni. A színészek örömjátéka önmagában megolajozza az élményt, de az teszi fel a koronát, hogy homlokegyenest különböző rétegei együtt és külön-külön is működnek. Romantikus komédiaként ugyanúgy, mint az életközépi válságok tökéletes színtereként szolgáló gimis találkozók bemutatójaként. Stílusos film, jó szövegekkel, amit néhány ügyesen megkomponált lövöldözés is megfűszerez. Bárcsak az én osztálytalálkozóm is ilyen szórakoztató lett volna.

ÉRTÉKELÉS: 80%