Számos okra visszavezették, hogy mi a baj a mai akciófilmekkel. Hollywood kreatív válsága és a férfihősök kiherélése csak néhány ezek közül. A problémát hosszan és mélyen lehetne elemezni, de a veleje egyszerűen megfogalmazható: rohadt kevesen maradtak, akik értenek a filmkészítéshez. Közéjük tartozik Tom Cruise, akit előszeretettel neveznek újabban az utolsó mozisztárnak. Cruise a '90-es évek óta felügyeli a Mission: Impossible franchise életét, mely akkor talált igazán magára mikor Christopher McQuarrie átvette a stafétát. Legelőször még csupán név nélkül pofozta át a 2011-es Fantom protokoll forgatókönyvét, ám azóta elsőszámú kormányosává vált a szériának írói, produceri és rendezői minőségben. Most, hogy a szuperhősök, sőt maga Indiana Jones se jelent garanciát a sikerre, a Mission: Impossible legújabb része az, ami reménysugarat hoz Hollywood elsötétült egére?

Anélkül, hogy csökkenteni akarnám a folytatás érdemeit, úgy mondanám, hogy ez inkább a vakok közt a félszemű esete. A franchise hetedik darabja semmilyen szempontból nem nevezhető csúcspontnak. A legjobb kémfilm még mindig az első rész, McQuarrie rendezései közül pedig továbbra is a Titkos nemzet viszi a prímet. A lélegzetállító kaszkadőrmutatványok terén se kapunk új etalont. A körbeharsogott motoros ugrás már csak a beiktatott trükkfelvételek miatt sincs egy szinten Cruise korábban elkövetett őrültségeivel. Hát akkor mégis mitől van az, hogy a Leszámolás alcímű folytatás azon ritka filmek közé tartozik, amit érdemes moziban megnézni? A szimpla igazság ugyanaz, ami korábban felmerült: hozzáértéssel van összerakva. Cruise és McQuarrie olyan jól összedolgoznak, hogy ez a rész is bejáratott gépezet módjára szállítja, amit ezektől a filmektől elvárunk. És bizony sokat várunk! Végletes elkötelezettsége folytán a páros már hosszú ideje a Mission: Impossible-epizódokkal kel és fekszik. Az útjukba nem állhat holmi világjárvány. A shownak tovább kell mennie és ha rajtuk múlik nem is áll le míg Tom Cruise járni képes. 

Az előzetesek ezt csalafintán nem leplezték le, de igen hamar kiderül, hogy a főszereplők legfőbb ellensége most nem egy ember, hanem egy Entitásnak nevezett öntudatra ébredt program. Szóval most már egyenesen a Skynet ellen harcolnak, ami egy olyan túlzás, amit meglepően könnyű lenyelni. Nem érződik a földtől elrugaszkodott irtózatos baromságnak, mint a Halálos iramban-filmek húzásai, viszont az alkotók félelme, hogy netán hülyének nézik őket miatta, ahhoz vezetett, hogy egyfolytában magyarázgatnak. A párbeszédek egyébként is hajlamosak átcsapni expozícióba, ahol már nem úgy érződik, hogy beszélgetnek a karakterek, hanem kizárólag nekünk vezetik le, hogy mi zajlik bennük és a történetben. Néha már csak egy hajszál választja el őket attól, hogy Lord Helmet módjára a kamera felé sandítva nekünk szegezzék a kérdést: na, felfogtátok?!

A kémfilmek hagyományainak a jegyében hőseink megint egy MacGuffint hajszolnak. Az eszköz most egy kulcs két fele, amivel elvileg irányítani lehet az elszabadult komputerprogramot. A III. rész legendásan nevetséges Nyúllábjánál ez valamivel jobban ki van dolgozva, de kevés agymunkával is egyből kiviláglik, hogy a kulcs és az Entitás létének egyedüli funkciója, hogy egy kellően magas téttel ruházza fel a filmet, amivel eljátszogathatnak. A logika jégmezeje így is repedezik alattuk rendesen, de olyan ügyesen zsonglőrködnek az akciókkal meg az új és régi szereplőkkel, hogy inkább utólag visszagondolva tűnik fel, hogy a sztorijuk nem csak sovány, hanem lyukakkal terhes. Az azért a film közben is szöget üthet az ember fejébe, hogy, ha az Entitásnak ekkora a hatalma és minden lehetséges kimenetelt előre lát, miért él vele ennyire ritkán és minek a túlkomplikált terv, amikor csak annyi dolga lenne, hogy kiiktassa Cruise rettenthetetlen Ethan Huntját. Nem különben zavaros és önellentmondó az IMF-ügynökség újsütetű háttere. Bár a III. részben még irodájuk is volt, most úgy tesznek mintha csak egy suttogva kimondható, misztikus szervezet lenne, ami második esélyt kínál a megtévedt embereknek.

Az elmúlt részekben a maga feje után menő szuperkém köré szerveződött néhány állandó csapattárs. Benji (Simon Pegg), Ilsa (Rebecca Ferguson) és Luther (Ving Rhames) a sorozat elmaradhatatlan résztvevői lettek, ám a Leszámolásban az alkotók régi kellékekként tekintenek rájuk. Használják őket, amikor szükség van rájuk, a terep viszont már inkább az új lányé. Hayley Atwell meg is hálálja a figyelmet. Tolvajként szexi és csintalan, újdonsült kémként pedig bájosan ügyetlenkedő és érzelemmel teli. Atwell jó úton van afelé, hogy ne csak a Marvel-filmek Peggy Cartereként emlékezzenek rá. Ezzel eljött egy bekezdésnyi idő a spoilerezésre. Atwell felemelkedésének a levét ugyanis Rebecca Ferguson issza meg. Az első megjelenésétől annyira nyilvánvaló, hogy szegény Ilsát ki fogják nyírni, hogy McQuarrie-nek be kell vetnie a szakértelmét. Tudja, hogy tudjuk, így nem csak rájátszik a dologra, de a szemétláda ugyanazt teszi, amit az első részt rendező Brian De Palma az Aki legyőzte Al Caponét során. Célzatosan egyre jobban és jobban megkedvelteti szereplőjét, hogy aztán annál fájóbban ölhesse meg. Régóta érett már, hogy valakit hidegre tegyenek, aki közel áll Hunthoz. Az majd a készülőben lévő második részre derül ki, mennyire volt jó ötlet pont Ilsát.

A gonoszok frontján Esai Morales és A galaxis őrzői folytatásaiból ismerős Pom Klementieff karizmatikusságukkal többet hoznak ki vázlatos szerepükből, mint elsőre gondolnánk. Az utóbbinak pedig még szövege se nagyon van, mégis emlékezni lehet rá a film után. Az első részből visszahozott Henry Czerny nem sok vizet zavar, még nála is kevesebbet Cary Elwes. A gyakran egybites gonosztevők eljátszására kárhoztatott Shea Whigham az, aki limitált lehetőségei dacára a legszórakoztatóbb Hunt üldözőjeként. Élek a gyanúval, hogy a Leszámolás akciójeleneteit előbb találták ki, mint az azokat összekötő történetet. McQuarrie és Cruise nem múló élvezettel mélyesztik beléjük a fogaikat. Parádésan kombinálgatják a feszültséget és a humort. Tom Cruise az öniróniát se nélkülözve futkározza át a filmet. Az arcára nem ül ki, de látni rajta egy hatalmas belső mosolyt. A Mission: Impossible - Leszámolás első része a vackokkal kiéheztetett moziközönséget maradéktalanul kiszolgálja. Akadnak szépséghibák, amikről a motorháztető alá kukkantva nem lehet nem tudomást venni, de aligha vesszük a fáradtságot kritikus vizslatásra mikor egy 163 perces filmet nézünk, ami valahogy mégis rövidnek tűnik. Nincs cliffhanger a végén, csupán a lezárás marad el, ám Ethan Hunt visszatérését kínzóbb pillanatnyilag kivárni James Bondénál.

ÉRTÉKELÉS: 80%